– Hivatott, miniszterelnök úr?
– Igen, Attilám. Foglalj helyet. Azaz inkább maradj állva. Csák Jani telefonált, hogy lemondtál az Operaház főigazgatói posztjáról, és nem tudja, mit csináljon.
– Elnézést, miniszterelnök úr, a Nemzeti Színház főigazgatói posztjáról mondtam le. Az Operaház a Szilveszteré.
– Nekem mindegy, Attilám, egyikben sem rendeztek meccseket. És mondjad, miért adod fel a harcot? Remélem nem azért, mert kevesebb néződ van, mint egy felcsúti bajnokinak.
– Nem, történt egy baleset az egyik előadás alatt.
– Mi a franc, csókolózott két férfiszínész, mint az Alföldinél?
– Azért ennyire nem súlyos a helyzet, de leestek ketten a díszletként használt állványról.
– És túlélték?
– Igen, miniszterelnök úr.
– Akkor miért akarsz lemondani?
– Ez egy becsületbeli ügy számomra, úgy érzem felelősséget kell vállalnom a hibáért.
– Na ülj le Attilám, vagyis inkább maradj állva. Elmesélem, hogyan működik az országom, illetve, hogy jobban értsd: a színházam. Van a szakmátoknak egy szimbóluma, tudod, az a két maszk, az egyik szomorú, a másik vidám. Ez akár az én művészi hitvallásom jelképe is lehetne. Aki ellenem van: sírni fog. Aki velem van: boldog lesz. Minden eszközzel ezt az egyszerű képletet próbálom beleverni a közönség fejébe. Azért oszlattam fel már a legelején a Földrajzinév-bizottságot, azért zárattam be a Népszabadságot, azért üldöztem el a CEU-t, azért uszítottam rá a Bayer Zsoltit a tüntető diákokra, azért rúgattam ki a sztrájkoló tanárokat, és azért vettem el Lajos barátom összes vagyonát, hogy mindenki értse: aki ellenem fordul, azon átgázolok.
– Én sosem tennék ilyet, miniszterelnök úr.
– Tudom, Attilám. Pontosan ezért maradsz a helyeden. Én vagyok a legfőbb rendező, a szereposztásról magam döntök. A jobboldali értelmiség morális fölénye vitathatatlan, de ahogy mifelénk mondják: túl rövid a kispad. Amennyiben távozol, kit cseréljek be helyetted? Választhatnék a Szamóca és egy gépesített lövésztiszt között megint. A dramaturgiai hatás szempontjából ráadásul legalább olyan fontos, hogy a nézők lássák: aki hűséges hozzám, jól jár, bármekkora bajt okoz is. Te lemondanál két színész miatt, pedig túlélték a balestet. Az én járványkezelésemet 30 ezren nem élték túl, mégsem mondtam le. Jól is néznénk ki, ha a főhős lelépne a darab közepén csak mert feleslegesen vett 16 ezer lélegeztetőgépet. Elcsesztétek a díszletet, van ilyen. Novák Kati a demográfiai ígéretünket cseszte el, mégis köztársasági elnököt csináltam belőle. Miért? Mert lojális volt. Ez a társadalmi üzenet, vagy ahogy ti hívjátok: a mű eszmei mondanivalója. Navra elcseszte az uniós pénzek megszerzését. Következmény? Most hozok létre neki új minisztériumot. Matolcsy Gyuri elcseszte az inflációt, de ettől még nyugodtan folytathatná a jegybank élén. Azért nem folytathatja, mert kritizálta a kormányomat. Varga Misi elcseszte a költségvetési hiányt, Parragh Laci a szakképzést, Lázár Jani a MÁV-ot, Maruzsa Zoli a közoktatást, Pintér Sanyi a határvédelmet, Varga Juci a lehallgatást, Semjén Zsolti gyakorlatilag mindent. De ez egyáltalán nem baj, sőt. Ha kiválóan végeznék a munkájukat, akkor nem lehetnének példaképek. Így viszont azok. Minden nap kiállnak a nagyérdemű elé, és hitelesen adják elő, hogy nem alkalmasak a feladatukra. Ennek ellenére lett vadászkastélyuk. És ez a lényeg. Biztos feltűnt neked, hogy a jachtozást, a luxusórákat, a rokonok igazgatósági tagságait nem eltitkoljuk, hanem reflektorral világítjuk meg, hogy az utolsó sorokból is látszódjon. Miért? Mert az emberek úgy általában nem különösebben tehetségesek. Valahol sejtik, hogy egy teljesítményalapú világban nem jutnának igazán magasra. Ezért amikor Rákay Philipre néznek, akkor nem frusztráltak lesznek, hanem motiváltak. Kósa Lala megtestesíti számukra a reményt. A lelátón, akarom mondani a karzaton ülő tömegek arra gondolnak, hogy nekik is lehet vadászkastélyuk, ha lojálisak lesznek. Vagy legalább egy trafikjuk. Ez a sikerem titka. Ezért tapsolták vissza az előadásomat már negyedszer. Tehát, alapjaiban rengetné meg a rendszerem, ha lenne következménye a hibádnak.
– Most mit tegyek, miniszterelnök úr? Én nem felajánlottam a lemondásomat, hanem lemondtam.
– Nem baj, Tóni elintézi, hogy tele legyen a sajtó azzal, milyen derék ember vagy, aki vállalja a felelősséget. Közben azt is megszervezi, hogy az összes általunk kinevezett intézményvezető nyilvánosan könyörögjön a maradásodért. Majd szerzünk valakit, aki eskü alatt vallja, hogy aznap látta Nagy Ervint a Lágymányosi híd könyékén ólálkodni egy csavarhúzóval a kezében. Ha szükséges, a nemzeti konzultációban feltesszük azt a kérdést, hogy te legyél-e hazánk első színházának élén vagy egy idegen fajú migráns, aki az összes színésznőt férfivé akarja operálni. Pontosan hány helyen vagy most elnök vagy főigazgató?
– Hát, ugye a Nemzeti Színházban, meg a Magyar Teátrumi Társaságnál, továbbá a Színház- és Filmművészeti Egyetemet fenntartó alapítvány kuratóriumában.
– Remek. Akkor nyilatkozd azt, hogy téged elnyomnak a liberálisok. Sopánkodj a túlerő miatt, amivel naponta meg kell küzdened. Panaszkodj, hogy méltatlan támadás érte a személyedet. Ez nekem is mindig beválik. Indítunk egy Békemenetet a védelmedben. Megkaphatod a Nemzeti Múzeum főigazgatói posztját is, ott nemrég lojalitási okokból üresedés történt. Utána megalapítjuk a Nemzeti Díszletbiztonsági és Állványépítő Érdemrendet, amivel elsőként téged tüntetünk ki. Végül betesszük a felsőoktatási törvénybe, hogy kap 100 többletpontot, aki megnézi a Bánk Bánt, és minden rendben lesz. Meghosszabbítunk Bicskéig, Attilám. Ne felejtsd el, te magad is példakép vagy.