Mi jut elsőre eszébe az átlagembernek arról, hogy „dokumentumfilm”? Akármibe le lehet fogadni, hogy ilyesmit fogunk hallani: beszélő fejek, visszaemlékezések, ismeret-terjesztés, alkalmanként, archív bejátszások. Legfeljebb a mérsékelten érdekes, rosszabb esetben a dögunalmas jelzőkkel szoktuk illetni a dokumentumfilmeket. Na, ezt az egészet mára el lehet felejteni.
A mai világtrend szerint, ha dokumentumfilmről beszélünk, már nem a száraz információ vagy a szolid, meditatív, visszaemlékező műfaj, pláne nem az interjú-forma dominál. Helyükbe léptek a jelenidejű, az orrunk előtt kibontakozó történetek és spontán jelenetek, a folyamatos meglepetések, a történet-, a főhős-vezérelt alkotások és ezekkel együtt a néző érzelmi bevonása. Képtelenek vagyunk kívül maradni. Nem is akarunk, tegyük hozzá. Mert – egy igazán jó, mai dokumentumfilm esetén –, a valóság varázsa és persze az alkotás ereje megölel, fogva tart, izgalomba hoz, empátiát ébreszt és éppen ezért, sajátos feszültségénél fogva, olykor képes lepipálnia még a jó játékfilmeket is. Egyébként is: annál cifrább sztorikat, mint amilyeneket a valóság tud produkálni, nehéz kitalálni. Ezt senki nem vitatja.
A téma szinte mindegy. Ez talán egy kicsit furcsán hangzik. Mégis így van.
Háborús helyzet, lebénult erdélyi zenész, celeb főhős vagy éppen névtelen kisember, társadalmi jelenség, politikai történés vagy drámai magánsors, férfikórus Észak-Norvégiában vagy a kilencven éves, agg Gorbacsov csoszogása a saját lakásában, sakkvilágbajnok vagy egy írástudatlan macedon méhésznő, szenzációs, színes helyszín vagy egy börtöncella – mindez önmagában édeskevés egy jó dokumentumfilmhez. Valami teljesen más a fontos: úgy van-e megcsinálva az a film, hogy a történet elsodorjon és a katarzis élményével ajándékozzon meg bennünket.
Nagy varázslás, igazi kunszt ezt elérni egy dokumentumfilm-készítőnek, mégis, sok alkotónak sikerül, szerte a világon. Persze, ára van ennek. Nem is kicsi.
Nézzük például az idei Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivált (BIDF), amelyen, különböző kategóriákban, az elmúlt évben készült, legjobbnak tartott harminc film versenyezett egymással, a Covid-helyzetre tekintettel, ezúttal kivételesen az online térben. Igazi nagy világutazás volt így is, csak éppen a saját, kényelmes kanapénkról: Irántól Dániáig, Kenyától Chiléig.
Nagyon nehéz a szemezgetés, de megpróbáljuk:
Négy női generáció története, egyfajta német családregény, sodró képekben, drámaian közeli arcokkal, nevető szemekkel, történelemmel, száz év magánnyal, száz év örömmel és száz év titkaival. Igazi, megölelős film ez a Mindörökké Walchensee. Egy súlyos anorexiában szenvedő norvég nő az orrunk előtt válik a világ egyik legnagyobb fotográfusává, majd eléri a sorsa (Ön-kép). Egy tündéri, érzékeny, hétéves francia kislány, aki pont olyan, mint a többi, szerető családban élő kisgyerek, pokolian nehéz jövő elé néz, hiszen fiú genitáliákkal született (Kislány vagyok). Egy furcsa pár: a keményvonalas orosz nagypapa és chip-and-dale unokája bizarr együttese. (A sztriptíztáncos és a tábornok). Szép, vidám, nevetős tizenéves iráni lányok játszanak és élnek együtt egy közösségben. Pontosabban: egy nagy börtöncellában. Biztonságban vannak itt, de jó néhány közülük éppen a kivégzésére vár. Valamennyien gyilkosok, többségük az apa életét vette el. Hogy miért? És mi máris nyakig ülünk a történetben. (Örök árnyék)
Ha valami közös az összes filmben, azt leginkább egy elképedt nézői kérdésben lehet csak megfogalmazni: hogy a csudába tudnak az alkotók ennyire közel kerülni a hőseikhez, ennyire behatolni a legeslegintimebb szférájukba, hogyan érik el, hogy szinte észrevehetetlen kamerájukkal akár éveken át kövessék a sorsukat és rögzítsék az egyébként előre kiszámíthatatlan élethelyzeteket? Ezt a kérdést tettem fel Sós Ágnesnek, aki maga is nemzetközileg elismert dokumentumfilm-rendező, egyben a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál alapítója és igazgatója.