Van Gogh füle

Valljuk be, valljuk csak be: ha azt mondjuk, Van Gogh, akkor az átlagnak ez jut az eszébe: gyönyörű, harsogó színű, furcsa búzamezőket festett, úgy, ahogy még azokat sose láttuk korábban, aztán meg levágta a saját bal fülét, mert bezsongott.

Ez mind igaz, csak, persze, komplikáltabb a dolog. Abban viszont bárki egyet ért, hogy nyugtalanító egy zseni volt ez a Van Gogh.

Számtalan könyv, tanulmány, album, nem egy játék- sőt egy animációs film is készült erről a hollandiai születésű, de Franciaországban honos festőről, nem is csoda: a téma vizuálisan hálás, illik a mozi műfajához, hiszen az ő képei akkor is mozognak, ha a falon lógnak, és bár műtárgyak, harsognak, nevetnek és zokognak. Csupa mozikép.

Most megszületett egy, nem is tudni, hanyadik film Van Gogh életének utolsó néhány évéről, Julian Schnabel rendező alkotása. Egy road-movie a javából, de sokkal inkább egy belső utazásról szól, egy útról, amelynek talán konkrét célja sincs (hacsak nem maga az örökkévalóság) , hiszen annyival fontosabb benne a pillanatok történéseinek és érzelmeinek láncolata, a MOST- ban létezés mindenkori eufóriája és kínja.

Nézzük:

Van Goghnak, az 1880-as években elege lesz Párizsból, a dölyfös és pökhendi festőtársakból, a sikertelenségből, a meg nem értettségből, mindenből, és délre menekül, Arles városába, ahol fények veszik körül. Ott talál rá a napraforgó- és gabonamezőkre és – nem utolsósorban – önmagára.

Sorsa a választott magány. Sorsa, hogy lázas megszállottsággal csak fessen és fessen, és ecsetjével együtt, egész lelkével-testével maga is beleolvadjon a tájba. Hogy ebből az eggyé-olvadásból soha ne legyen elég. Sorsa, hogy kinevessék. Hogy féljenek tőle. Hogy besorolhatatlan maradjon. Hogy soha, élete során ne ismerjék el. S hogy megszállottsága őrületbe forduljon.

Magával rángat minket, nézőket is. Látjuk a szenvedését, érezzük a lelki béke ritka pillanatait. Ha ezt ugyan lehet mondani, lázasan festünk vele együtt, hiszen a leghíresebb, jól ismert képei az orrunk előtt készülnek el. Kizárólagos tanúi vagyunk az alkotói folyamatnak, a technikájának, a démonaival való állandó küzdelmének, hallgatjuk zaklatott, belső monológjait, miközben a szemük előtt robban fel az alkonyi ég. Ott vagyunk, amikor találkozik és beszél a kisváros lakóival: a fogadósnéval, a postással, iskolás-gyerekekkel, akik közül jó párat meg is fest később… Érezzük az idegenséget körülötte. És a csillapíthatatlan vágyát a szeretetre. Mi is tapintjuk a napraforgókat. Értjük őt.

Én nem állítanám, hogy ez egy megnyugtató mozi. Ahogy az igazi zsenik soha se megnyugtató emberek. Többnyire kiszámíthatatlanok. Általában kimondható, hogy bámuljuk őket és óvakodunk is tőlük. Érezzük, ha közelebb kerülnénk hozzájuk, magukkal rángathatnának bennünket valamiféle gyanús örvénybe. Inkább őrülteknek nevezzük őket. (Talán azok is) .Ez biztonságos, kellemes távolságba helyez bennünket: a szemlélő platformjára, a szemlélőjére, akinek mindig nyitott az útja a menekülésre.

Na de, ebben a filmben, mondom, bele vagyunk rángatva a sztoriba, nincs mese.

Amit a kamera-kezelés is segít, néha azt az érzetet keltve, mintha mi magunk mozgatnánk az ecsetet. Ez odáig megy el, hogy egyes jelenetekben – nyilvánvalóan szándékosan – amatőr-szerűen mozog ez a kamera, bizonytalan, remeg, sőt meg is fordul egyszer-egyszer, lóg lefele, mintha, a forgatás közben, lecsúszott volna a filmező válláról, és így a világ, szó szerint, a feje tetejére áll.

Van Gogh életében két angyal is jelen volt: egy állandó és egy átmeneti. A jóságos Theo, a fivére, aki minden szempontból, rendületlenül támogatta az örökké nyomorgó festőt, sőt ő az egyedüli ember, aki végig mélyen hisz benne és a művészetében.

A másik egy festőtárs, az egyetlen barát, Gaugain, akivel Van Gogh a valóságban is, tényszerűen két évet töltött és dolgozott együtt Arles-ban.

Van Gogh és Gaugain. Kettejük viharos kapcsolatának a történetét is sok alkotás dolgozta már fel. Szövetségesek életre-halálra. Ellenfelek is életre-halálra. Függnek egymástól. Szeretik és gyűlölik egymást. Két, szélsőségesen ütköző, összeférhetetlen karakter és művészi alkat. Tragikus végkifejlettel. Gaugain, két év után szinte menekül Van Gogh mellől, amire – tegyük hozzá – minden oka megvan. És akkor nem marad más hátra számára, mint az a bizonyos penge, az öncsonkítás. Meg az őrültek háza.

(Nyugalom, nyugalom, a rendező ízlése megóv bennünket attól, hogy lássuk a fülnyisszantási jelenetet, a fröccsenő vérözönnel együtt, nem mutatja direktben).

A film talán legmarkánsabb jelenetében, az utolsó negyedében, felbukkan a dán Mads Mikkelsen is, egy picike, de annál fontosabb szerepben. Ez éppen az elmegyógyintézetben történik. (Elképesztő, hogy egy ilyen világsztár vállalja és persze brilliánsan el is játssza ezt a csupán mindössze körülbelül hét percig tartó jelenetet) ő egy pap, akinek hivatalból az a dolga, hogy – egy beszélgetés alapján – eldöntse: elég normális-e ahhoz az ápolt, vagyis Van Gogh, hogy elhagyhassa az intézetet, s vele a kényszerzubbonyt, a hidegzuhanyt és a többi kínzást.

Ez a film, ha ez eddig nem derült volna ki, nem éppen egy kacagtató vígjáték, de ez a jelenet kivétel: a pap és Van Gogh eszmeváltása az intézet folyosóján, egy őr jelenlétében, helyenként abszurdul, hátborzongatóan vicces. Egy pap, aki, már csak hivatásánál fogva is, közelebb van Isten kapujához, viszont tűrhetetlenül randának, közönségesnek találja Van Gogh „mázolmányait”, őt magát pedig élet- és istenidegennek, meg egy másik, minden szempontból vesztes ember, akiről már ebben a pillanatban is tudjuk, hogy be fog lépni annak a bizonyos örökkévalóságnak a kapuján.

Van Gogh, miután elhagyta az intézetet, még hosszú hónapokig élt. Theo, az öccse gondoskodott erről. Élt, tehát festett, mégpedig az utolsó, közismert remekműveit. Festett, tehát élt.

Továbbra is súlyos mentális állapotban, sokszor a normális tudatán kívül, amit Julien Schnabel nagyon visszafogottan, mégis erőteljesen ábrázol. Furcsa öngyilkossága, akárcsak a valóságban, ebben az alkotásban is misztikus rejtély marad. Ajánljuk ezt a filmet elsősorban nyilván Van Gogh szerelmeseinek. Meg azoknak, akik egy lélegzet-elállító jutalomjáték tanúi akarnak lenni. (A címszerepben Willem Dafoe, aki ezért az alakításért Velencében a legjobb színésznek járó díjat kapta). Valamint mindazoknak, akik hisznek abban, hogy szenvedéstörténet nélkül nincs átléphetőség Isten kapuján.

És közben mindvégig tudjuk: a nyertesek mi vagyunk, mi, az utókor.