Elsőre aligha magától értetődő, hogy így van, mégis, jó okunk van azt hinni, hogy 2021 az Orbán-rezsim egyre mélyülő politikai válságéve volt. De nem puszta wishful thinking ezt gondolni? Elvégre a Fidesz népszerűsége töretlen, ellenzéke a legtöbb felmérés szerint nem, vagy csak mérsékelten vezet előtte, a rezsim politikai befolyása a legfontosabb politikai intézmények, a média és a gazdaság különböző szektorai fölött erősebb, mint valaha, a gazdaság állítólag kilábalt a koronavírus-válságból, s a választási évre ráfordulva sosem látott méretű költekezésbe kezdett a kormány, Orbán Viktor nemzetközi ismertsége sem volt még ekkora.
Ha így néz ki egy rezsim politikai válsága („egyre mélyülő”, mondtam ráadásul), akkor minek neveznénk azt, ha a népszerűségük bezuhanna, a politikai elégedetlenség az egekben, a gazdaság pedig romokban lenne? S egyáltalán, mi értelme politikai válságról beszélni? Következik belőle bármi érdekes? Különösen az előttünk álló hónapokra tekintettel? Hadd válaszoljak előbb arra a kérdésre, mi következik abból, ha a rezsim tényleg története egyik legmélyebb válságát éli át, aztán rátérhetünk arra, hogy milyen értelemben van értelme válságról beszélni.
2010-11-ben ilyen válságot élt át a rezsim, amikor kiderült, hogy nincs szabad gazdaságpolitikai mozgástere részben az EU, részben a piac miatt, a rezsimépítő lendülettel szemben pedig az Alkotmánybíróságtól kezdve a médián át a civilekig és nemzetközi szereplőkig bezárólag széleskörű, botrányokkal tarkított ellenállás bontakozott ki. 2014-15-ben újabb válság alakult ki, amikor megromlott a viszony Simicska és Orbán között, számos népszerűtlen kormányzati intézkedés tömegeket vonzott az utcára, a menekültválság első felvonása pedig az állami intézmények lebénulását okozta. Mindkét válság mély volt és drámai. Mindkettő látványos politikai irányváltással járt, s ennek tényét részben a rezsim későbbi sikerei, részben a tudatos múlthamisítás, részben a közvélemény egyre gyengülő intézményes emlékezete hagyta csak elfeledtetni velünk. A 2014-es kétharmados Fidesz-győzelem és a gazdasági helyzet stabilizálódása után egyre nevetségesebbnek tűnt a korai válságukra emlékezni, a menekültválság migránsozásba fordítása, a 2016-os népszavazás által megmozdított tömegek és a 2018-as újabb kétharmad árnyékában pedig a 2014-15-ös politikai válság sem tűnt már igazán lényegesnek.
Pedig fontos lenne nem elfeledni, hogy a rezsim nem csak tudatosan vállal konfliktusokat, hanem időről-időre mély politikai válságokat is átél. Az ugyanis, ahogy ezekre reagál és kikeveredik belőlük, nem csak igen jellemző az Orbán-rezsimre, de egyúttal ki is jelöli a fejlődési pályáját. Az, hogy ma nem demokráciában élünk, hanem autoriter rezsimben, nagyrészt azoknak a döntéseknek a következménye, amelyekkel 2010-11-ben az Orbán-rezsim az első nagy politikai válságát kezelte, majd azoknak, amelyekkel 2014-15-ben ismét radikálisan újraértékelte korábbi politikai irányvonalát. 2010-11-ben bontotta le a rezsim saját alkotmányos korlátait, akkor kezdte meg hosszú szabadságharcát az EU-val szemben, gazdasági birodalma építését, akkor kezdte korlátozni a média függetlenségét, buherálni a politikai versengés feltételeit. 2014-15-ben kellett új szintre emelni a gazdaság fölötti kontrollt, megerősíteni a Fidesz hátországának lojalitását, s találni egy teljesen új politikai mitológiát, végleg a szélsőjobb irányába fordítani ideológiailag a Fideszt.
S bár nehezen tagadható, hogy az így felerősödő tendenciáknak mindig is megvoltak az előzményei a Fidesz politikájában, de hiba lenne lebecsülni a válságok szerepét abban, ahogy ezek a tendenciák – mások rovására – megerősödtek. A politikai krízisek afféle útelágazások voltak, s a sokszor pánikhangulatban meghozott, pillanatnyi érdekek által motivált ad hoc döntések hosszú távú következménye a mai Orbán-rezsim.