A Keresztények a Melegekért (KerMel) különféle egyházakhoz és felekezethez tartozó tagokkal dolgozik együtt azon, hogy párbeszéd alakuljon ki a keresztény egyházak és az LMBTQ-közösség között, és hogy a papok, lelkészek nyitottabban forduljanak a meleg vagy transznemű hívők felé. Fennállásuk öt éve alatt szerveztek már élő könyvtárat, befogadó istentiszteletet és közösségi beszélgetős esteket is, emellett cikkekkel, videókkal és nyomtatott kiadványokkal igyekeznek elérni a közösséget.
– Rendezvényeinkkel olyan tereket és helyzeteket próbálunk teremteni, ahol az LMBTQ-emberekről és egyházi befogadásukról teljesen más dolgokat gondolók is beszédbe tudnak elegyedni, és van lehetőségük a saját történetük előadására, mások történetének meghallgatására – mondja Szabadkai Bálint, a KerMel egyik tagja. – Az a tapasztalatunk, hogy a személyes szál nem hagyható ki ezekből a történetekből, mert így lehetséges igazán pozitívan kapcsolódni bármilyen szereplőhöz, legyen az akár egy vidéki kisváros lelkésze, vagy egy falun született, de melegségével csak a fővárosban szembenézni merő egyetemista.
A csoport legújabb – és talán eddigi egyik legnagyobb projektje – James Martin könyvének kiadása. A Hidakat építünk – Hogyan alakíthat ki a katolikus egyház és az LMBT-közösség tisztelettel, együttérzéssel és gyöngédséggel teli kapcsolatot című kötet Bak Mihály és Miklósné Székács Judit fordításában jelent meg a Cser kiadó közreműködésével, a holland nagykövetség emberi jogi alapjának finanszírozásával.
– James Martin könyve egy másik utat mutat be az olvasóknak, hogy az árkok helyett inkább hidak épüljenek – mondja Papp András, a KerMel tagja, aki szerint, amióta e könyv megjelent az Egyesült Államokban, nagy álmuk volt, hogy a magyar közönség is találkozhasson vele és talán hozzon némi változást.
A könyv szándéka egybeesik a KerMel célkitűzéseivel: megfontoltan és érthetően nyúl az LMBTQ-közösség és a katolikus egyház viharos kapcsolatához, és mindkét félnek próbál új utakat mutatni arról, hogyan lehetnének türelmesebbek egymással.
– Számomra az egyik legfontosabb üzenet a könyvből, hogy James Martin leírja: teljesen művi az a szembeállítás, amely az egyik oldalra a katolikusokat, a másikra pedig az LMBTQ-közösséget helyezi, ugyanis a katolikus egyházban is rengetegen vannak LMBTQ-hívők. Emiatt az egyház pontosan akkora felelősséggel tartozik értük, boldogságukért, lelki üdvükért, mint híveinek bármely másik csoportjáért. Ezt jelenti lényegében, hogy nem megengedhető a velük szembeni hátrányos megkülönböztetés – mondja Szabadkai.
A könyv sokat foglalkozik azzal, hogy milyen konkrét tettekre lehetne váltani az egyház katekizmusának LMBTQ-emberekre vonatkozó passzusait. A szerző szerint az egyház legfontosabb feladata, hogy kapcsolatot létesítsen az LMBTQ-hívekkel.
– Ennek számos módja lehet a közös beszélgetésektől kezdve a vacsorameghívásokon át a közös imádságokig, szentmisékig, zarándoklatokig, lelki gyakorlatokig. De fontos szerepe lehet az olyan kötetlen együttléteknek is, mint kirándulások, közös filmnézések vagy bármi másnak – foglalja össze Szabadkai.
Bár Martin igen érzékenyen ír a témáról és a könyvet a jezsuita rendtartomány cenzúrája, a Censor Liborul is jóváhagyta, megjelenése mégis óriási vihart kavart az egyházon belül. Vannak, akik LMBTQ-lobbistának tartják vagy akár az ördög szócsövének.
Bizonyítéka ez annak a nyilvánvaló ténynek, ami ellen a könyv és a KerMel küzd: az egyházban él és virul a homofóbia, és ezen a jelek szerint jó néhányan nem is akarnak változtatni. Papp szerint például azért, mert úgy érzik, a másság fenyegetést jelenthet.
– Keresztény körökben él az a félelem, hogy a hidak építése, az LMBTQ-emberek megismerése, meghallgatása és ezáltal az egyházi gyakorlatok átgondolása, új megvilágításba helyezése az egyházi tanítás radikális megváltozásához és a hagyományok felszámolásához vezethet – mondja.
Bár vannak példák a nyitottságra és elfogadásra, a magyar keresztény egyházak és az LMBTQ-közösség kapcsolata továbbra is problematikus. – Sajnos jelen van az egyházi körökben egy olyan nézet, hogy valaki minél elfogadóbb és nyitottabb az LMBTQ-emberek iránt, annál messzebb került a Szentírástól. Sokan az elvek, a hittételek és a hagyomány feladásával azonosítják az effajta nyitottságot. Ennek egyik oka, hogy itthon alig elérhető, pláne magyar nyelven, olyan teológiai írás vagy lelkigondozói kutatás, amely az LMBTQ-emberek lelki gondozásával, lelki kísérésével, illetve az ő sajátos élethelyzeteinek dilemmáival foglalkozik – mondja Szabadkai, aki szerint a magyarországi teológiai fakultásokon egyelőre teljesen marginális az álláspont, ami az LMBTQ-emberek Szentíráson alapuló elfogadását hirdeti. Holott mindez már német, skandináv vagy angolszász nyelvterületeken alapvetés.
Szabadkai – és könyvében Martin is – felhívja a figyelmet, hogy az egyház és vele együtt a hívek könnyen önellentmondásba keverednek: „Az azonos neműek párkapcsolata éppen annyira mond ellent a katekizmus előírásainak, mint a válás vagy a házasság előtti szex. Ami pedig teljesen nyilvánvalóan a hívek túlnyomó többségének életében valamilyen módon jelen van.”
Ám nem szabad abba a hibába sem esni, hogy úgy ahogy vannak, homofóbnak nyilvánítjuk a magyar egyházakat. A konkrét helyzet nagyban függ egy adott közösség papjától vagy lelkészétől.
– Az egyházak közt annyiban lehet talán különbség, hogy melyik mennyire centralizált és hierarchikus. De a katolikus egyházban is vannak plébániák, ahol a lehetőségekhez képest, elfogadó módon fordulnak az LMBTQ-hívekhez, mindezt természetesen nem nagydobra verve – mondja Papp, aki szerint másfajta általánosítás viszont megfogalmazható: – Azt tapasztaljuk, hogy azok az egyházi vezetők viszonyulnak befogadóan az LMBTQ-emberekhez, akik ismernek olyan embereket, akik a nyilvánosság előtt is vállalják irányultságukat, identitásukat.
Szerinte igaz ez a hívekre is: – Sok keresztény nem ismer nyíltan LMBTQ-embert, ezért számukra ez csupán elméleti teológiai vagy ideológiai kérdés. A keresztényeknek az LMBTQ-emberekhez való viszonyulásában jellemzően az vezet fordulóponthoz, hogy megismernek hús-vér LMBTQ-embereket. Felfedezik, mennyi mindenben gondolkoznak hasonlóan, mennyi közös értékük van, történetüket megismerve sokkal nagyobb együttérzéssel tudnak hozzájuk fordulni.
Csakhogy nagyon nehéz elérni, hogy a gyülekezet tagjai találkozzanak az LMBTQ-közösséghez tartozó hívekkel. Szabadkai szerint Magyarországon sokkal nehezebben bújik elő egy meleg vagy egy leszbikus a gyülekezetben, mert végtelenül egyedül érzi magát. – Itthon inkább az jellemző, hogy az illető hosszas belső vívódás és gyötrődés után inkább választ a nemi identitása vagy szexuális orientációja és az egyházi közössége között, minthogy egy egész életet éljen le rejtőzködve. Bár van példa erre is. Vallást elhagyni a közösség homofóbiája miatt: tragédia. Szerintem egyenesen a vallásszabadság megcsorbítása – az elfogadást elutasító egyházi közösség által – jelenti ki.
Az előbújás valóban óriási változásokat hozhatna. Ha minél több vallásgyakorló LMBTQ-ember választaná a nyilvánosságot, növekedne az LMBTQ-közösséghez tartozó keresztény emberek láthatósága, egy idő után pedig akár érdekvédelmi szövetségük is lenne, támogató, baráti körük és nyilvánosságuk. Az egyház már nem tudna kitérni a párbeszéd és a változás elől.
Az előbújást választók élményei azonban többségében negatívak. Papp szerint, bár vannak olyan történetek, ahol végül az előbújó személyt befogadta a közössége, de csak hosszas feszültségek és konfliktusok árán. Hallottak olyan történetről is, amelyben a pap vagy lelkész kellően nyitott volt, de a közösségben kialakuló ellentétek miatt inkább megkérte az érintetett, hogy ne vállalja szexualitását. És tudnak ennél sokkal rosszabb tapasztalatokról is. – Sok esetben a lelkész vagy a pap egyenesen megkéri az adott személyt, hogy ne keresse fel többé a közösséget, de van, hogy csak egyszerűen fokozatosan eltűnnek az LMBTQ-ember mellől a közösség tagjai az előbújása után, aki ezt tapasztalva végül elhagyja a közösséget. Az egyházakban jelen lévő homofóbia miatt sokan nem bújnak elő és úgy hagyják el az egyházat vagy kettős életre kényszerülve az egyház tagjai maradnak – mondja Papp.
Szabadkai tud olyan LMBTQ-hívekről is, akik a gyülekezet megbecsült tagjai, de a kép valójában itt is felemás: – Ezek az esetek olyan emberekről szólnak, akik semmilyen módon nem sértik meg a látszatot: vagy mert nagyon ügyesen titkolják párhuzamos életüket, vagy mert önmegtartóztató életet élnek.
Pontosan úgy, ahogy az egyház elvárja. A történelmi egyházak részéről Magyarországon ugyanis az LMBTQ-hívek felé egyértelmű az utasítás: amíg a vágyait nem éli meg, nem vétkezik. Vagyis lehet valaki meleg, csak ne legyen szexuális élete és ne legyen szerelmes. Ez nyilvánvalóan tarthatatlan a legtöbb LMBTQ-hívő számára – ahogyan tarthatatlan lenne a heteroszexuális hívők számára is.
A felekezetüket elhagyók sokszor az egyházat is elhagyják. Bár vannak befogadó közösségek, vagy legalábbis papok, lelkészek, akikkel gyakorolhatják vallásukat, nem könnyű őket megtalálni. Egyetlen plébánia sem reklámozza, hogy elfogadó. A vidéki LMBTQ-hívőknek különösen nehéz a helyzetük.
Persze, ha ritkán is, akadnak jó példák.
– Van egy személyes élményem, amikor egy hívő melegpárral beszélgetett egy lelkész arról, hogy szerinte a Bibliában semmi olyan nem szerepel, ami a kettejük együttélését elmarasztalná. Ez azért volt nagyon különleges pillanat, mert a pár mindkét tagja olyan vallási közösségből jött, ahol ennek homlokegyenest ellenkezőjét mondták nekik, és emiatt viszonyuk „bűnös” és „Istennek nem tetsző” voltáról maguk is meg voltak győződve. Nagyon jó élmény volt látni, ahogyan felragyog az arcuk egy számukra teljesen új és szokatlan Szentírás-értelmezés kapcsán – meséli Szabadkai.
A kirekesztettség és a homofóbia még nagyobb problémát jelent az LMBTQ-fiatalok körében. Katolikus körökben Magyarországon is bevett gyakorlat, hogy azt a fiatalt, aki azonos nemű vonzalmairól vagy nem többségi nemi identitásáról vall, keresztény pszichológushoz küldik, aki neki is kezd egy reparatív terápiának. Ezek az átnevelő terápiák a heteroszexuálistól eltérő szexuális orientációt vagy transzneműséget betegségként kezelik és fél évszázada elavult pszichológiai módszerekkel próbálják „meggyógyítani” a gyerekeket, folyamatosan biztosítva őket arról, hogy valamilyen kórban szenvednek és bűnösök. A pszichológiai tanulmányok nem igazolják ezeket az eljárásokat és el is ítélik őket, így tesz ezzel egyre több állam is, miután rengeteg fiatal menekül öngyilkosságba egy-egy ilyen „terápiát” követően. Ha a kezelés „eredményes”, akkor is arról van csak szó valójában, hogy a fiatal elnyomja vágyait és valódi személyiségét. Ezért is választják aztán sokan az önmegtartóztatást – amihez aztán tökéletes passzol a papi hivatás:
– Kissé szarkasztikusan mondhatnám: a katolikus hívek között nincsenek melegek, mert mindegyik elment papnak. Sajnos ez nem csak egy légből kapott teória. De természetesen vannak pozitív történetek is, ezekben legtöbbször más országbeli, LMBTQ-kérdésben jóval elfogadóbb hittestvérekkel vagy klerikusokkal való találkozás indítja el a magyar katolikus LMBTQ-fiatalokat az önelfogadás útja felé – mondja Szabadkai.
A változás azért Magyarországon is érződik. Papp szerint már csak azzal is, hogy megjelenhetett Martin könyve. De bizonyíték erre az is, hogy a KerMel nem az egyetlen csoport, amely az LMBTQ-hívőket támogatja. A Mozaik Közösség például egy olyan ökumenikus csoport, ahova menedékszerűen eljárnak minden felekezetből közös imaalkalmakat tartani a meghívott papok és lelkészek által celebrált liturgiában. Évről évre szerveznek imaalkalmakat a Pride Hónap alatt is, ám az utóbbi években ezeket szélsőjobboldali csoportok zavarták meg. Szabadkai szerint az egyháznak ilyen esetekben felelősséget kéne vállalnia: – Biztos vagyok benne, hogy magyar meleg keresztények szívesebben bújnának elő, hogy ha bármilyen egyházi vezető nyilvánosan elítélné az ilyen tetteket, és szavain felbuzdulva daliás, széles vállú hetero keresztények sorfala védené meg legközelebb a zavargó homofób ellentüntetőktől az LMBT-befogadó imaalkalmakat.
A felelősség persze általában véve is izgalmas kérdés. Maga Martin is kijelenti könyvében, hogy a változás nemcsak az egyház, hanem az LMBTQ-emberek kezében is van. Fontos türelemmel lenni, megérteni, hogy az egyház nagy múltra visszatekintő, óriási intézmény, amely egyrészt lassan reagál a változásokra, másrészt pedig óvatosan lehet csak progresszív, hiszen a világ katolikus közösségeinek nézetei egymástól is rendkívüli mértékben eltérnek. Emellett az LMBTQ-hívők felelőssége az is, hogy vegyék észre a haladást és a pozitív lépéseket is, ha éppen vannak, keressék az együttműködés lehetőségét, sőt lépjenek túl a sérelmeiken.
Azt viszont James Martin is hangsúlyozza, hogy az elsődleges felelősség az egyházé, amivel egyetért Papp András és Szabadkai Bálint is. Az egyháznak szembe kellene néznie azzal a ténnyel, hogy hívei egy csoportja nem érzi magát otthon az egyházban és a vallását sem élheti meg boldogan, emiatt pedig gyakran el is hagyja egyházát. Ez pedig többé nem lehet járható út.