Tekintettel arra, hogy tavaly ugyanilyenkor egy mégoly jól megérveltnek gondolt elemzés sem volt alkalmas annak az előrejelzésére, hogy heteken belül drámai változások következnek be a magyar politikai életben, ebben az évben egy hasonló próbálkozást célszerűbbnek tűnik oly módon tagolni, hogy elválasztjuk a nagyjából biztosra vehető tényezőket mindattól, amit bizonytalanként azonosíthatunk. Természetszerűleg ez utóbbiak az érdekesebbek, de ezekkel kapcsolatban legfőképpen a lehetőségstruktúra feltárása, illetve a politikai szereplők előtt álló kihívások azonosíthatók.
Afféle mottóként ehhez az íráshoz Ivan Krasztev tavaly év végi interjúinak néhány gondolatát ajánlhatjuk. A világhírű bolgár politológus a váratlan vezetők felbukkanása, a meghökkentő választói koalíciók létrejötte, a gyors és radikális vélemény- és identitásváltozások bekövetkezése, egy 1989-hez hasonló jelentőségű (ha nem is azzal azonos irányú) történelmi fordulópont most is zajló változásainak fontossága mellett azt hangsúlyozta, mennyire lényeges megérteni mindazt, ami a mi számunkra nem tűnik logikusnak.
Ami tudhatónak látszik
A váratlanul érdekessé váló 2024-es év után a magyar belpolitikai állapotairól új tudásokat alakíthattunk ki, amelyeket a következőképpen csoportosítottunk:
– Visszatért a belpolitika, vagyis ismét van tét, ténylegesen a hatalomért folyó verseny zajlik. Ez alapvetően átalakította a politikacsinálás célját, a közélet atmoszféráját.
– Megváltozott a pártrendszer: visszatért a kétblokkrendszerhez. A tényleges győzelmi stratégia szükségessé válása miatt leértékelődött a helyosztó, osztozkodás jellegű politizálás, az A-tervként kezelt B-tervek prezentálása helyett párbajjellegű lett a küzdelem.
– Ismét pártpolitikai formát öltött a polarizáció, aminek nem ideológiai (baloldal vagy jobboldal, konzervatív vagy liberális), hanem a rendszerrel, az ahhoz való viszonnyal kapcsolatos bináris kódja van: igen vagy nem, fenntartás vagy leváltás.
– Pártpolitikai helyett választói szinten jön létre új ellenzéki koalíció; részben a régi ellenzékben való csalódás, részben a racionális „legerősebb ellenzéki” típusú megfontolás, részben a növekvő elégedetlenség kicsúcsosodásának bázisán.
– A korrupció témája beérkezett a rendszerkritikában nagyjából arra a helyre, ami az Orbán-rendszeren belüli jelentőségéből következik. Az ellenzék fő fegyvere a korrupciós populizmus, ami széles körben kínál azonosulási lehetőséget a kormánykritikus állásponttal és politikai kezdeményezésekkel a legkülönbözőbb nézeteket vallók számára egyidejűleg. Függetlenül attól, hogy a korrupciós ügyeket ki tárta fel és ki milyen régóta küzd a napvilágra kerülésükért, a politikai haszon annál jelentkezik, aki politikai narratívába képes illeszteni az ország szétlopása miatti felháborodást és a változás reményét képviseli.
– Új jelenség az ellenzéki oldalon a nemzeti jelképek, jelszavak visszafoglalása, és a nemzeti érzelem rendszerellenes felhajtóerőként való felhasználása.
– Mindezek mellett biztosra vehető tudásnak tekinthető az is, hogy a 2026-os választási győzelem szükséges, de nem elégséges feltétele a rendszerváltásnak: azzal párhuzamosam, illetve azt követően megnyílik a kinevezettek államával, a második állammal szemben folytatott küzdelem is, hogy egy beindul változás teljessé válhasson.
Kérdések és kihívások
A fentieken túl nagyjából minden mást besorolhatunk a bizonytalanság kategóriájába, ami nem tűnik önmagában túlságosan informatívnak, mégis az: a helyzet elemzésének fontos összetevője annak az elkülönítése, hogy mit tekintünk biztos pontnak és mit nem. A kormány például biztosra veszi, hogy a globális folyamatok, élükön Trump második elnökségével számára kedvezőek lesznek politikailag, holott egyre gyarapodó számú érv szól amellett, hogy Trump maga a bizonytalanság, s az ideológiai azonosságon túl súlyos rizikót jelent Magyarország, a magyar gazdaság külső környezete számára – ily módon pedig a kormány újraválasztási esélyére is.
A bizonytalan tényezőket a következőképpen azonosítottuk:
1. Globális viszonyok;
2. Az Orbán-rendszer állóképessége;
3. A Tisza versenyképessége;
4. A régi ellenzék utóvédharcainak alakulása.
Globális viszonyok
A bizonytalan tényezők sora napról napra gyarapodni látszik, ezek közül néhány kiemelkedően fontosat emelünk ki:
– Trump intézkedéseinek hullámai, beleértve ebbe a február 1-jén ténylegesen elindított vámháború gazdasági hatásait, illetve annak a globális politikai következményeit, hogy az új washingtoni adminisztráció saját észak-amerikai és nyugat-európai szövetségeseivel szemben tanúsít fenyegető magatartást.
– Magyar szempontból is kulcstényező az EU válaszképessége a megváltozott viszonyokhoz. Ezen belül is két elemet emelhetünk ki: az európai külpolitika egységes válaszképességének megformálódását vagy elmaradását, másrészt a német választás kimenetelét, értve ezalatt elsősorban azt, hogy létrejön-e viszonylag hamar egy működőképes és a kontinensen vezető szerepet betölteni képes berlini kormánykoalíció. A kancellári posztra mindeddig egyértelmű esélyesnek tűnő CDU vezetője, Friedrich Merz atlantista és Ukrajna-párti politikus, kérdés azonban, milyen belpolitikai árat kell fizetnie a kormányra jutásért, ha eljut odáig.
– Az ukrajnai háború lezárása és a lezárás jellege döntő fontosságú: egy Ukrajna rovására kötött, Oroszországot egyoldalúan, aránytalanul kedvező helyzetbe hozó kikényszerített béke csakis bátorítást jelentene Putyinnak. Ettől Közép-Európa bizonytalanabb és veszélyesebb hellyé válna.
– Meghatározó az USA-Kína viszony alakulása; túl a már kivetett vámintézkedéseken, nehéz átlátni, hogy az amerikai kormányzat hogyan illeszti össze a Kínával szembeni nagyhatalmi logikájú fellépés szándékát és azt, hogy a Trumpot támogató oligarchák számos kínai gazdasági érdekeltséggel és együttműködéssel rendelkeznek.
Magyarország szempontjából a klasszikus Seneca-mondás látszik egyre inkább érvényesnek: „Semelyik szél nem kedvez annak, aki nem tudja, melyik kikötőbe tart”. Értve ezalatt azt, hogy a hatalmi célokon kívül a stratégiai célok tisztázására soha nem került sor az országot illetően, de most már az is kérdés, hogyan tud hatalmi értelemben hasznot kivenni a helyzetből a saját értékelése szerint „mainstreammé vált” Orbán-rendszer.
A valóság az, hogy az elmúlt évek nagystratégiai nagyotmondásai közepette valójában stratégiai orientációvesztés ment végbe. Alapvetően arra nincsen válasz, mi lehetne az alternatívája egy erős, kulcsterületeken együttműködésre kész és alkalmas Európának a globális versenyben, s mégis hogyan lehetne egyszerre versenyképesnek lenni, biztonságban élni, szuverenitást őrizni, közben pedig gyengíteni még a meglévő integrációt is. Ez alighanem feloldhatatlan ellentmondás. Ez az ellentmondás pedig azért áll fenn, mert a magyar kormány úgy döntött, hogy „harcol Brüsszellel”, holott valójában még „Brüsszel elfoglalása” sem vezetne a kívánt eredményhez, hiszen a „patrióták” éppenhogy szétszerelnék az EU-t, amivel végképp kiszolgáltatnák Európát biztonsági és gazdasági értelemben Trumpnak, Putyinnak és Hszinek.
Rendszerállapot, rendszer-állóképesség
Itt a döntő kérdés a gazdasági prosperitás ígéretének megújítására való képesség: ettől függ az egyéni, családi, háztartási anyagi közérzet romlása, stagnálása vagy javulása; rossz lakossági gazdasági közérzet mellett a kormányok nemigen szoktak választást nyerni. Ezen belül kiemelt jelentősége van az inflációnak a lakossági hangulat alakulásában. A gazdasági növekedési lehetőségeket meghatározza a befagyott uniós források pótolhatósága máshonnan – vagy ennek a lehetetlensége –, ami hatással van arra is, hogy a körvonalazódó választási költségvetési kiköltekezés, osztogatás milyen mértékben és célzottsággal valósulhat meg.
További fontos kérdés, hogy a romló, vagy legalábbis nehezen javuló gazdasági viszonyok és a kiéleződő politikai versenyhelyzet közepette meddig vagy milyen mértékben őrizhető meg a széles értelemben vett klientúra lojalitása. Például teljesíti-e a hivatali bürokrácia továbbra is az összes politikai kérést, vagy mennyire tartják magukat a necces ügyekben érintett vállalkozók a hallgatás törvényéhez.
Mindeközben az is kérdés, hogy a gyengülő pozíciókat érzékelő Orbán-rendszer vajon hogyan reagál a kihívásra. A kívülről ösztönzött belső megreccsenés mellett fennáll az elnyomásbeli szintlépések lehetősége is, aminek a lehetséges irányaihoz bizonyosfajta mintákat szolgáltatnak a közelmúlt hazai és közép-európai eseményei: 2016-ban a szocialisták népszavazási kezdeményezését fizikai erővel akadályozták meg, 2018-ban a rendőrség addig szokatlan erőszakossággal lépett fel a tüntetőkkel szemben, a 2018-as Kossuth téri és tévészékházbeli ellenzéki képviselői magatartásoknak 2024-ben mandátummegfosztás lett a következménye. Újabb mintaképes fejlemények, hogy a magyar kormánypropaganda órák leforgása alatt legyártotta a terrorfenyegetés veszélyét az iskolai bombariadókkal kapcsolatban – még ha utóbb ezt a verziót hamar ejtették is, mivel úgy tűnik, nehezen eladható az embereknek, hogy a kormány nem tudja megvédeni őket. Szélsőséges példának tűnik, de ez is megtörtént: ihlető forrás lehet végső esetben az is, hogy Romániában törölték az elnökválasztás első fordulójának eredményét romániai választás irányában. A nem kívánatos választási eredményt egy eleve veszélyhelyzetekben és különleges jogrendben gondolkodó politikai rendszer értelmezheti akár egy kivételes állapot szerinti logika alapján is.
Tisza-képességek
2025 elején már adottság, aminek a létezéséről sem tudtunk egy évvel ezelőtt: a Tisza Párt Magyarország meghatározó politikai ereje és a legnagyobb ellenzéki párt – azzal együtt, hogy maga a pártszerű működés éppen most van csak alakulóban. A következő hónapok feladatlistája nagyjából végtelennek tűnik, de a legfontosabb politikai célok a következők lehetnek:
– Választási gépezetet kell létrehozni: Tóth Péter kampányfőnöki szerződtetése komoly esélyt kínál arra, hogy a több tízezer, többségükben valószínűleg minimális vagy semmilyen politikai tapasztalattal nem rendelkező aktivistából, szimpatizánsból jó, egységes irányítás alatt álló, szervezett kampánycsapatok jöjjenek létre.
– Politikai feladat lehet a kapcsolatteremtés az önkormányzati szférával: a Tisza néhány kivételtől eltekintve nem indult az önkormányzati választásokon, így a meghatározó ellenzéki pártnak a „régi” pártokhoz tartozó vagy azok által támogatott, öt évre megválasztott polgármesterek politikai territóriumába behatolva kell az országgyűlési jelöltállítást végrehajtani. A kormányváltásban érdekeltek érdeke, hogy ez minél kisebb konfliktussal járjon, sőt inkább a helyi legitimitás és erőforrások kapcsolódhassanak össze a Tisza politikai hullámával: észszerűnek tűnik win-win helyzetek elérésére törekedni.
– Stratégiai iránytartás: a rendszerellenzékiség pozíciójának építése és erősítése, beleértve azt is, hogy a Tisza a saját politikai agendáját képviseli, aminek nem része sem a rendszeren belüli pozíciószerzés (így az időközi választásokon való indulás sem), sem pedig a rendszerbe inkorporált ellenzékkel való egyezkedés, megegyezés.
– Fontos lesz a párt megválaszthatóságáról alkotott benyomás kialakítása a Tiszával kapcsolatban. Ez csak részben jelent programírást. A választási versengés szempontjából fontosabb annak az érzékelésnek az erősítése, hogy valaki (jelen esetben Magyar Péter) jobban érti az országot, mint a kormány és Orbán Viktor, és azért tud majd jobb döntéseket hozni, mert ismeri a valóságot („kötésig benne áll”), éppen ezért elhihető róla, hogy van ereje, szándéka, tudása ehhez, illetve a körülötte lévőknek is van képességük, hogy segítsenek neki megcsinálni. Ehhez Magyar Pétert fokozatosan és folyamatosan Orbánhoz mérhető kormányzásképes politikus személyiséggé kell építeni a nyilvánosságban – miközben a népvezéri vonzerejét sem hagyhatja maga mögött, hiszen abból táplálkozik a tömegereje.
– Kiemelten megcélzásra váró szavazói csoportok a Tisza számára: a kistelepülési, alacsonyabb iskolázottságú, idősebb és női szavazók körében szükséges a Tiszának az erősödés lehetőségét keresni.
Régi ellenzék
Az újrablokkosodás során kevés tér marad a Fidesz és a Tisza mellett a parlamentbe jutási küszöb elérésére; erre a legkomolyabb esélye a DK-nak és a Mi Hazánknak van. Ugyanakkor a két párt pozíciója és a szavazótábora nagyon eltérő: a DK-nak azt a döntően fővárosi választói bázist kell távol tartania a Tiszától a saját életben maradásához, amely mindenképpen a Fidesz ellen készül szavazni, a Mi Hazánknál lévő szavazatokért viszont egyszerre versenghet a Fidesz és a Tisza Párt. Ennyiből tehát ez az utóbbi szavazótábor lehet a döntő a Fidesz legyőzéséhez, miközben egy budapesti ellenzéki szétszavazás fájdalmas, minimális különbségeken múló mandátumvesztésekhez vezethet. Ebben a kérdésben a régi ellenzéki pártok pontosan a biztos mandátum elveszíthetőségét tekintik a fő alkuképességüknek, míg a Tisza abból indul ki, hogy az esélyesebb ellenzékire 2018-ban és 2022-ben is fegyelmezetten leszavazó Fidesz-ellenes szavazói tömeg hajlandó lenne ezúttal minden további nélkül, akár előzetes pártközi megegyezések nélkül is egy tiszás jelölt támogatására. Sőt, a Tiszánál a támogatás politikai feltételének valójában pontosan az előzetes egyezkedés elkerülését tekintik.
A legtöbb inkumbens ellenzéki egyéni képviselő maga is mint a legesélyesebb jelölt szerzett mandátumot, személyes pótolhatatlanságuk a választók mobilizálásában néhány esettől eltekintve nehezen lenne igazolható.
Emellett a (minden korábbinál rosszabb állapotban lévő) Orbán-rendszerről szóló szavazássá alakuló választáson minimális tér nyílik az ideológiai alapú szavazásra: a még nagyon erősen eszmei meggyőződésű ellenzéki szavazók is első helyen a rendszer leváltását akarják, ahogyan pontosan ennek megfelelően szavaznak már egy évtizede. Maga az indulási-visszalépési szituáció pedig minden korábbitól eltérő logika mentén fog zajlani: most nem közel azonos méretű, egyenként győzelemre esélytelen pártok alkudoznak majd a helyekért, hanem egy 2-2,5 milliós támogatottságú párt érdeke áll majd szemben egy tucat fővárosi egyéni képviselőével. Ennek megfelelő lesz majd a valódi visszalépési helyzetekben a választói nyomásgyakorlás iránya.