Ha visszatekintünk az elmúlt tíz évre, ez a nagy kérdés. Szokásomtól eltérően kénytelen vagyok számokkal kezdeni. Mindenek előtt: Magyarország Európában egy főre számolva a legnagyobb nettó haszonélvezője az EU-s forrásoknak. Némi háttér: először a 2007-2013 közötti hét éves periódusban jutottunk teljes jogú támogatáshoz, a 2004. évi csatlakozásra egy adott és már korábban elfogadott költségvetési időszak közepén került sor, ezért két éven át csak évente 1 milliárd eurót kaptunk. 2007–2020 között (két hétéves időszak) a teljes strukturális és kohéziós támogatás 42 milliárd euró, vagyis éves átlagban már 3 milliárd euró volt.
Így a 2010-ben induló Orbán-kormány költhette el a 2007-2009 között lekötött összegek túlnyomó részét is. Ezen felül van az évi 1 milliárd eurónyi agrártámogatás, ami ugyanannyi, mint amennyit Magyarország tagként az uniós költségvetésbe befizet. Sok támogatás érkezett még más célokra, ilyenek voltak a határmenti együttműködés, az Erasmus, a különböző segélyprogramok támogatása, amelyek pontos és észszerű felhasználásáról a magyar közvéleménynek fogalma sincs. Ezekkel az összegekkel szinte páratlan modernizációs esélyt kapott az ország, amelyek segítségével sikerült átvészelni a 2008-as pénzügyi válságot, és ezt követően lehetett volna értelmesen hosszú távra tervezni. Hozzáteszem, hogy az Orbán-kormány mindezt a saját érdemeként könyvelte el, talán kevésbé átitatva a propagandisztikus jelszavakkal, de már abban is benne volt az új idők új stílusa.
Szóval lehetett volna hosszú távra tervezni, és még az is belefért volna, hogy a politikai vezetés környezete is jól jár – ez már magyar hagyomány, a vezetők környezetének mindig jól kell járnia –, csak hát nem annyira és úgy, ahogyan ez történik. És itt nem is csak az Orbán-kormány felelősségére gondolok, hanem a NER-nek nevezett, folyamatosan bővülő vagyon- és érdekközösség szinte nyilvánvaló és leplezetlenül elkövetett bűneire. A felelőtlenül elvesztegetett, köznyelven „ellopott” milliárdokra, a parlament által jóváhagyott költségvetés felrúgására, a jogállam szétverésére.
A magyar társadalom nagy része nincs felkészülve a XXI. századra, nincs fejlődés a nyelvtanulásban, a lakosság nagy része elzártan él a világ fontos folyamataitól, a jelenlegi kormány társadalmi-ideológiai iránya a múltba tekintés, és bizonyosra veszem, hogy ez tudatos. Benne tartani a társadalom egy részét – akiket biztos szavazóknak is neveznek, és mindenáron meg akarnak tartani – egy „nálunk a legjobb és mindenki az ellenségünk” tudatállapot sötétjében. Erre csak egy példa a közeli napokból: a NATO külügyminiszteri tanácsüléséről az M1 kizárólag Szíjjártó miniszter nyilatkozatát közölte – természetesen a migránsokról beszélt.