Újra van családi filmünk, amit jólesik megnézni

Sokféle nosztalgiában, vagy nosztalgiához hasonló érzésben tudok osztozni, egyben nem: kamasz nem lennék még egyszer. Mintha minden reggel egy olyan szobában ébredtem volna, amiben ugyan este rendet raktam, de reggelre már mindenki szétpakolt benne, és kezdhettem az egészet elölről, ráadásul semmi nem ott volt, semmi nem úgy működött, ahol lennie és ahogy működnie kellett volna. Arról nem beszélve, hogy én már rég a felnőtt lét kihívásainak avatott ismerőjeként tekintettem magamra, körülöttem bezzeg senki nem fedezte fel a zsenialitásomat, sőt… Akinek én tetszettem, az nekem nem tetszett, aki nekem tetszett az rám sem bagózott, és az „Úr Isten, soha nem akarok felnőni” – rettegést, óránként váltotta, az „Ajj, anya, hagyjál már…”.

Szóval, akárhonnan nézem is, ezt az őskáoszt nem sírom vissza, de, ahogy azt a fentiek is mutatják, még elég jól emlékszem rá. Ahogy arra is, hogy milyen volt zavarba jönni a saját testemtől, hogy milyen fura érzés volt, amikor a legjobb barátnőmnek már volt fiúja, nekem meg még nem. Az ő öröme felett érzett öröm keveredett a kíváncsisággal, az irigységgel, és valami furcsa, kizártság érzéssel, hiszen neki egyszer csak hozzáférése lett valamihez, valami nagylányoshoz, amit én, akkor még, elképzelni sem tudtam. Egyszerre haragudtam rá, és szerettem volna, ha beavat mindenbe. Aztán amikor egy bátor tizenötéves mégis úgy döntött, hogy engem tüntet ki a figyelmével, ijedtemben, ha nem is az erkélykorlát mögé bújtam, mint Nina a filmben, de azért igyekeztem elég messzire szaladni, mert hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy az ő érzései ijesztenek meg jobban, vagy a sajátjaim. Pedig nekem nem halt meg az anyukám, nekem nem kellett a gyásszal küzdenem, nem volt feldolgozni való veszteségem. Szemben Ninával.

Lakos Nóra, Véletlenül írtam egy könyvet című filmjének főhőse, Nina, épp tizenhároméves, épp nyolc éve, hogy elvesztette az anyukáját, és már épp úgy érzi, hogy kezd elege lenni, a szegény anyátlan kislány típusú sóhajtozásokból. Ami teljesen érthető, elég az embernek a saját vesztesége, nem kell, hogy percenként emlékeztessék is rá, hogy neki most épp szomorúnak kéne lennie. Eleve a gyász egyik nagyon keserű kísérőérzése a bűntudat, amikor valahogy az élet mégis csak kezd visszatérni a régi kerékvágásba, és az ember azon kapja magát, hogy megint tud örülni dolgoknak, hogy néha-néha megint jó a kedve, és akkor mindjárt el is szégyelli magát, mert hát ezt mégsem illik. Pedig…  Nina nem a mesebeli árvalány, ott van a kissé szétszórt, de gondos, és megbízható apukája, a kistesója, Öcsi, aki pont olyan, mint egy kistesó, cuki, de néha idegesítő, egy nagynénje, Adél, aki csupa jószándék, és merő kioktatás, de legalább nem akar rosszat, és egy szomszédja Lídia, a sikeres írónő/esetenként jóságos boszorkány, aki szárnyai alá veszi a kislányt, aki egy nap úgy dönt, hogy író lesz belőle.

Nina, bár nem tudja megfogalmazni, valahol belül érzi, hogy valami elmaradt az anyukája halála kapcsán, hogy valamivel még nem végzett, és mivel amúgy is szeret olvasni, ösztönösen nyúl az írás után. Az írószerek nagy rajongójaként megmelengette a szívem, hogy az alkotást a tökéletes jegyzetfüzet, és a hozzáillő toll kiválasztásával kezdi, hogy aztán a film játékideje alatt szembetalálja magát az összes létező kihívással, amivel egy írónak, és persze a legtöbb embernek is meg kell küzdenie.

Mert miközben ez a helyrerakatlan veszteség valahol ott mocorog a kislányban, azért az élet megy tovább, és kezdeni kéne valamit azzal, hogy a legjobb barátnője szerelmes, hogy ő is tetszik egy fiúnak, aki annyira kedves, hogy mikor megtudja, hogy Nina szenvedélye az irodalom, elkezd írók portréival ellátott pólókban járkálni, és akkor arról még nem beszéltünk, hogy apa életébe is betoppant valaki, aki minden porcikájában más, mint a korábbi barátnő-jelöltek, és aki épp ezért, talán tovább is akar majd maradni.

https://jelen.media/kultura/nagyon-vagytam-ra-hogy-ez-a-film-megszulessen-interju-lakos-nora-rendezovel/

A Véletlenül írtam egy könyvet nem mesefilm, de vannak benne mesés elemek, a csodálatos Bauhaus-épület, amiben Nináék laknak, már önmagában varázslatos, a padlásfeljáróval és a toronyszobával, a hol tompa, hol egészen áradó fényekkel. Ráadásul a filmben elkerülték azt a gyakori hibát, ami sok hazai produkciót sújtott már, hogy olyan szépen, elvágólagosan, patyolattisztán rendezték be a tereket, hogy még egy frissen berendezett IKEA-ás bemutatólakás is csak elismerően csettintene. Nináék otthonoában pont annyi a rendetlenség, pont úgy vannak egymásra halmozva a dolgok, ahogy bármelyik tetszőleges három-négyfős család otthonában, feltéve, hogy nem Nina nagynénje Adél tartja kézben a dolgokat. Ez az otthon igazi, és életszerű, és hajlandó voltam elhinni, hogy egy család él benne, hogy ide esős novemberi szerdákon épp úgy, mint tavaszodó májusi péntekeken gyerekek jönnek meg az iskolából. Szurdi Juci, látványtervező, és Mihalek Zsuzsa, a film berendezője, aki a Szegény párák díszletberendezőjeként elnyerte az Oscar-díjat a legjobb produkciós tervezés kategóriában, zseniális munkát végeztek.

Mesés elem Lídia, a szomszédban élő írónő, akinek aztán tényleg olyan az otthona, mint az elvarázsolt kastély, a mindent beborító könyvespolcokkal, burjánzó növényekkel, itt-ott felbukkanó macskával, és rejtélyes teafüvekkel. Zsurzs Kati magátólértetődően tökéletes erre a szerepre, a hangja, a mosolya, a gesztusai, az időnkénti méltatlankodása… Úgy talál itt egymásra színész és szerep, hogy még meg sem szólal, még nem csinál semmit, de már tudod, milyen lesz, hogy beszél majd, mit fog csinálni. A casting egyébként sem hibázott sehol, Mátray Lászlónak tényleg el lehet hinni, hogy ő az apuka, és nem csak egy férfi színész, akit beraktak ide, hogy játsszon apukásat, és a számomra sokkal légiesebb, sokkal bohémebb, finomabb Tenki Réka is működik az örökké zsörtölődő Adél szerepében. Demeter Villőért pedig egészen odavagyok, már csak azért is, mert az egész film hagyja, hogy kislány legyen, nem akarnak belőle minifelnőttet csinálni, miközben hihetetlen mélysége van a tekintetének, a hangjának, a mozdulatainak. Ahogy áll a kertiparty-n, kicsit elveszetten, teljes zavarban, az annyira tökéletes, hogy egy pillanatra a bőrömön éreztem a saját kamaszkori zavartságomat, és megint csak: nem kellett azt érezzem, hogy ő most úgy csinál, mintha…

Talán egy pont van, ahol megbillen a film egyensúlya, ez pedig az édes-mostoha, Rujder Vivien beemelése a történetbe. A választás tökéletes, Rujder szép, jószívű, vicces, kicsit csetlik-botlik, de nem írták kínosan bridzsitdzsonszosra, épp csak annyira, amennyire ügyetlen lenne hirtelen bárki, akinek azzal kell szembesülnie, hogy egy működő családban kéne valamiféle helyet találnia magának. Az általa megformált Detti, nem is csinálja rosszul. Nem megy minden tükörsimán, de a gyerekek, főleg a kisfiú, azért elfogadják, talán örülnek is neki, noha érezhető, hogy Ninában van némi ellenállás. A jég megtörni látszik, amikor először találnak egymásra egy olyan szituációban, ahol a kislánynak az anyukájára lenne szüksége, de Dettire kell támaszkodnia. A gesztus annyira jól sikerül, hogy egyre nagyobb bizalmat szavaz a nőnek, hogy egy már-már tökéletes pillanatban, egy ártalmatlannak tűnő elszólás miatt összetörjön köztük minden. Azt hiszem ez az a pont, ahol a film elbírt volna egy kicsivel több feszültséget, egy eggyel nagyobb konfliktust. Detti kihátrál a család életéből, amit Nina öccse egyértelmű veszteségként él meg, a kislánynak bűntudata van, az apjuk, nos, ő továbbra tartja a kapcsolatot vele, csak nem köti a gyerekei orrára.

Ez a szituáció több feszültséget tartogatott, mint amennyit kihoztak belőle, pedig bátran lehetett volna élni egy nagyobb vita, összetűzés lehetőségével, egy olyan, egészen klasszikus szituációval, ahol a főhős magára marad, hogy aztán saját gyengeségeit lebírva tovább tudjon lépni. A film eleve magában hordozza, már csak a műfaja miatt is, hogy olyan igazán nagy baj nem történhet, hiszen a nagy tragédia már megtörtén a vásznon kívül, hogy a végén, jó eséllyel, úgyis a helyükre kerülnek a dolgok, csak úgy, mint a szereplők. Mivel tehát ilyen biztos háló lebegett alattuk, érdemes lett volna kicsit nagyobb próba elé állítani a figurákat, például András is kifakadhatott volna, hogy nyolc éve egyedül van a család minden terhével, és most még egy kicsi boldogság sem jár neki? Kiélesedhetett volna egy testvérkonfliktus, ami akár más mellékszereplőknek is lehetőséget adott volna, hogy kicsit több dimenzióban látszódjanak. Ettől még a történet ugyanúgy működik, ami szép benne az szép, ami megható az megható, épp csak ezen a ponton elbírt volna még egy kis fűszert.

Mindazonáltal, a legfontosabb, amit erről a filmről el tudok mondani, az, hogy jól esett. Jól esett minden, amit láttam, és jól esett már a tudat is, hogy újra van családi filmünk, hogy megint vannak kisgyerekek, akikért pénteken úgy mennek a szüleik a suliba, hogy van számukra egy meglepetésük, hogy aztán a délutánt együtt tölthessék a mozi sötétjében.