Egy évtizede Kína még a világgazdaság megmentőjének és a nemzetközi rendszert az Egyesült Államokkal karöltve támogató szereplőnek tűnt, sorra születtek a reményteljes cikkek a G-2 formációról és a növekvő kínai középosztály politikai felemelkedéséről. Persze, a 20. századi reálpolitika nagy öregjei már akkor is borúsabb jövőt jósoltak, így számukra nem meglepő az egyre erősödő feszültség Washington és Peking között. Két váratlan fejlemény – Trump és a korona vírus – katalizátorként gyorsította fel a mélyben zajló folyamatokat, olyannyira, hogy ma már divattá vált új hidegháborúról beszélni. Az efféle címkék használata azonban komoly dolog, könnyen önbeteljesítő jóslattá válhatnak, így érdemes alaposabban megvizsgálni, lehetséges-e új hidegháború az Egyesült Államok és Kína között?
A második világháború után kibontakozó konfliktus okai kapcsán a nyugati tradicionális vagy realista irányzat a Szovjetunió, illetve Sztálin agresszív expanziós törekvéseit nevezi meg fő felelősnek. Később a revizionisták arra a következtetésre jutottak, hogy inkább az Egyesült Államok gazdasági expanziója tehetett a két szuperhatalom közötti kapcsolatok megromlásáról, és a Szovjetunió csak reagált a Nyugat törekvéseire. Végül az 1980-as években a poszt-revizionista iskola értékelése szerint mindkét fél felelősséggel tartozik a kialakult helyzetért, bár ők is inkább Sztálin magatartását hangsúlyozták.
[jelen_img url=”/data/articles/0/02/article-0293/indulo_trump_MTI_EPA_Samuel_Corum_fit_670x10000.jpg” url_large=”/data/articles/0/02/article-0293/indulo_trump_MTI_EPA_Samuel_Corum.jpg” class=”block_placeholder fcenter” author=””]Még ma sem dönthető el teljes egyértelműséggel, melyik fél kezdte a hidegháborút, hiszen komoly szerepet játszott az egymás iránti kölcsönös gyanakvás erősödése, amely a bizalomvesztés eszkalációjához vezetett, így a konfliktus elkerülhetetlenné vált a felek eredeti szándékaitól függetlenül is. A szovjetek fő, egyébként teljesen legitim motivációja a világháborút követő rendezés során saját biztonságuk szavatolása volt, nem pedig a világhatalmi törekvések. Moszkva számára szükségszerű volt a nyugati terjeszkedés, hiszen mindig ebből, a természetes határok híján nehezen védhető irányból érte támadás területeit. Ezt leszámítva azonban Sztálin nem ált elő valódi agresszív törekvésekkel, hiszen minden más, az alkalom szülte szovjet követelés gyorsan lekerült a napirendről, amint határozott ellenállásba ütközött. Az Egyesült Államok és szövetségesei mégis expanziós törekvésként értelmezték ezeket, azaz a kommunikációs hibáknak és a percepcióknak igen nagy szerepe volt a viszony megromlásában. Fontos, hogy a Szovjetunió nem hagyományos nemzetállamként, hanem totalitárius, ideológiailag meghatározott, paranoid, a kormányzat és a párt tévedhetetlenségén alapuló diktatúraként működött, ahol az eltérő véleményeket árulásnak tekintették. A kapitalista államok puszta létét is fenyegetésként élték meg, így a külföldiek, sőt a külföldi gondolatok és ötletek is veszélyesnek minősültek. Ráadásul a szovjet szakértők a világháború után arról biztosították a vezetést, hogy a legyengült Nyugat, élén az Egyesült Államokkal végzetes gazdasági válsággal néz szembe.
Az Egyesült Államok külpolitikai törekvéseit már a világháború során is belső ellentétek határozták meg. Maga Roosevelt elnök új, univerzalista alapokra szerette volna helyezni a világrendet, amelyben nem az újabb és újabb fegyveres összetűzésekhez vezető klasszikus módszerek, a befolyási övezetek, egyoldalú lépések és erőegyensúly politika lett volna a meghatározó. Ehelyett egy, az együttműködésre és nemzetközi szervezetekre alapozott rendet képzelt el, ahol minden nagyhatalom biztonságban érezheti magát, és közös célokért dolgozhat. Azonban saját kormánya egyes tagjai továbbra is hittek a befolyási övezetek és erőpolitika célravezetőségében. Sokan kárhoztatják Washington korabeli kétszínűségét, amikor harcosan kiállt az univerzális szabadság mellett a tőle távol eső, így érdektelen területeken, vagy ahol saját gazdasági érdekei ezt diktálták, miközben sosem adta fel a Monroe doktrínát és a nyugati féltekét továbbra is saját érdekszférájának tekintette. Mindez kiváló ürügyet szolgáltatott Sztálin számára saját befolyási övezete kialakításakor.
A látványos szakításra végül 1947 júliusában került sor, amikor a szovjet delegáció kivonult a Marshall-terv párizsi konferenciájáról. Az európai újjáépítést célzó terv csapdahelyzetet jelentett Sztálin számára, hiszen, ha elfogadta volna az amerikai segítséget, akkor saját befolyását ásta volna alá Kelet-Európában, ha viszont visszautasítja, azzal véglegesítette volna a szembenállást, márpedig azt igyekezett elkerülni. Végül a geopolitikai szempontok kerekedtek felül, és a második utat választotta.
Összességében nehéz meghatározni, hogy az amerikai cselekedetekre adott szovjet reakciók, vagy épp ellenkezőleg, a szovjet lépésekre adott amerikai válaszok vezettek-e el a hidegháborúhoz, ezért inkább nem kívánt eszkalációról beszélhetünk. A végeredmény a negyven évig tartó, hidegebb és forróbb időszakokkal tarkított időszak lett, amelyben két nagy tábor dominálta a világpolitikát, befolyási övezeteket és szatellit államokat alakítottak ki, dúlt az ideológiai és propaganda harc a harmadik országok megnyeréséért és saját népeik kordában tartásáért, kereskedelmi korlátozások léptek életbe, sokáig fegyverkezési verseny folyt, helyettesítő háborúk dúltak, és a kezdeti években minimálisra zsugorodott a két fél közötti együttműködés szinte minden téren.
Az elmúlt években egyre nő a feszültség az Egyesült Államok és a Kínai Népköztársaság között, de a fentiek alapján vajon beszélhetünk-e egy új hidegháború kibontakozásáról? 1950-ben az amerikai gazdaság összességében és egy főre vetítve is háromszor nagyobb volt az amúgy valamivel népesebb Szovjetunióénál. Ma az amerikai nominális gazdasági teljesítmény a másfélszerese a kínainak (igaz, vásárlóerőparitáson már kisebb), míg egy főre vetítve a hat és félszerese, így Peking sokkal jobb relatív helyzetből indul, mint a Szovjetunió hetven évvel ezelőtt.
A biztonságpolitikai helyzet is jelentősen eltér a hidegháború kezdeti éveitől. Nem áll mögöttünk egy világháború, amely lerombolta volna az addigi világrendet, így teremtve helyet az új kiépítése körüli versengésnek. Nem feszülnek annyira egymásnak a két fél befolyási övezetei, és nem marakodnak a vesztesek után maradt vákuum felett, mint egykoron Európában és különösen Németországban. Nem alakultak ki monolitikus tömbök, sőt Kína kifejezetten elzárkózik attól, hogy katonai szövetségeket kössön, illetve ma még fegyverkezési versenyről sem beszélhetünk. Peking érték-alapú barátainak listája igen rövid, míg az Egyesült Államok – Trump ide vagy oda – továbbra is erős és kiterjedt szövetségesi hálózattal rendelkezik. Ráadásul a mai világ sokkal inkább multipoláris, számos, egykoron jelentéktelen ország komoly gazdasági és politikai befolyással bír, és nem kívánnak választani a két oldal között. Hasonlóképpen, egyelőre nem jöttek létre befolyási övezetek vagy szatellit államok Kína körül, bár gazdasági eszközökkel Peking törekszik ebbe az irányba, ez mégsem hasonlítható a szovjet megszállás módszereihez. Láthatóak ugyanakkor hasonlóan expanzív, vagy legalábbis annak tűnő jelenségek kínai részről a Kelet- és Dél-kínai-tengereken, amelyek valójában nem világuralmi törekvések, hanem az ország közvetlen biztonságának szavatolását célozzák.[jelen_img url=”/data/articles/0/02/article-0293/kina_kormany_MTI_EPA_Roman_Pilipej_fit_670x10000.jpg” url_large=”/data/articles/0/02/article-0293/kina_kormany_MTI_EPA_Roman_Pilipej.jpg” class=”block_placeholder fcenter selected” author=””]
Ideológiai szembenállásról sem beszélhetünk abban az értelemben, ahogy az 1950-es években. Kína ugyan névlegesen kommunista állam, valójában (vad)kapitalizmus jellemzi, és a Kínai Kommunista Párt nem hisz a világforradalomban, nem rendelkezik olyan messianisztikus célokkal, mint szovjet elődei.
A legnagyobb különbség azonban gazdasági téren tapasztalható, hiszen míg a hidegháború elején a két nagyhatalom közötti kereskedelmi és befektetési kapcsolatok elhanyagolhatóak voltak, addig ma az Egyesült Államok és Kína közötti kereskedelem volumene a világ legnagyobb effajta kapcsolata, amerikai cégek ezrei dollár százmilliárdokat fektettek be Kínában, és pénzügyileg olyannyira összenőtt a két gazdaság, hogy sokan már csak Chinamerica néven emlegetik. Ezzel szorosan összefügg, hogy míg a Szovjetunió sok szempontból vesztese volt a 20. század első fele gazdasági berendezkedésének, addig Kína a liberális világrend legnagyobb nyertese volt az utóbbi negyven évben.
Párhuzamok is akadnak bőven ugyanakkor. Ma is rengeteg félreértés, érzelem, hamis percepció és túlzott önbizalom jellemzi mind Kínát, mind pedig az Egyesült Államokat. Washington évtizedeken keresztül bízott abban, hogy Kína gazdasági felemelkedésének támogatása végül elhozza a demokratizálódást is a kelet-ázsiai államban, de csalódnia kellett. A kínai nép eközben alig képes az önreflexióra, hiszen a cenzúrázott média nem fest valós képet az ország helyzetéről és nemzetközi megítéléséről. Mind a kínaiak, mind pedig az amerikaiak döntő többsége meg van győződve arról, hogy országukat az egész világ szereti és csodálja, miközben a valóság ennek szöges ellentéte.
Feltámadt a propaganda is, mint a nagyhatalmi versengés eszköze, ráadásul a 21. század technológiájának köszönhetően sokkal nagyobb hatással bír, mint egykoron. Washington gyakran alig alátámasztott vádakkal támadja Pekinget a világ minden táján, amelyekre Kína gúnyvideókkal és minden korábbinál harciasabb külpolitikai retorikával válaszol. Ez a kölcsönös bizalomvesztéshez vezető legjobb út. Az elmúlt évtized nyugati gazdasági válságai, és különösen a koronavírus félrekezelése arról is meggyőzte Pekinget, hogy az Egyesült Államok gazdasági primátusának napjai meg vannak számlálva, és a kínai modell lesz végül a győztes. Így – bár biztonságpolitikai vetélkedés egyelőre nem zajlik az új világrend kialakításáért – lehet azzal érvelni, hogy a világgazdasági rend terén igenis látható a versengés. Ennek egyik eszköze a Kína által elindított új selyemút kezdeményezés, amelyet már a kezdetektől a Marshall-tervhez hasonlítottak sokan, hiszen ahogy utóbbit az amerikai geopolitikai expanzió gazdasági eszközének látta Moszkva, úgy tekint előbbire egyre inkább Washington is. Mindemellett – kölcsönös függőségek ide vagy oda – már láthatóak a két oldalú gazdasági kapcsolatok szétszálazására irányuló törekvések is, a kereskedelmi korlátozások bevezetése, és az egykori CoCom lista modern változatának kidolgozása.
Aggasztó, hogy a Kínai Kommunista Párt érdekei és ösztönös reakciói sokban emlékeztetnek a szovjetekére. Kína sem klasszikus nemzetállam, a KKP legitimációja és az ország belbiztonsági helyzete sokkal törékenyebb, mint hinnénk, és így hasonló tüneteket produkál: a párt és vezetése tévedhetetlennek számít, ugyanakkor paranoid megfigyelő államot épít ki, amit – legalábbis 2012 óta – autoriter vezető irányít. Az elmúlt években Peking is egyre keményebben lép fel a nyugati ideák kínai terjedésével szemben, erősíti a nacionalizmust és a külső ellenségképet, lecsap a másként gondolkodókra és nem viseli el a kritikát. Ráadásul hasonló dilemmával kell szembenéznie, mint egykoron a Szovjetuniónak: a további gazdasági fejlődéshez egyre nagyobb szabadságot kellene nyújtania polgárainak, ami azonban veszélyeztetheti a párt egyeduralmát. Ami súlyosbítja a helyzetet, hogy ma Washingtonban sem Roosevelt vagy éppen Truman hozza meg a döntéseket.
Ha valóban elhúzódó konfliktus alakul ki az Egyesült Államok és Kína között, akkor az nagyon eltér majd az egykori hidegháborútól. A legfontosabb különbség a tömbök és az ideológiai különbségek hiánya, illetve a gazdasági együttműködés erőssége. A konfliktus gyökere azonban hasonló, hiszen mind az 1950-es években, mind pedig napjainkban két, a többi szereplő közül kiemelkedő hatalom feszül egymásnak a dominancia feletti harcban. Ma nehezen képzelhető el, hogy a felek képesek lennének felszámolni közvetlen és közvetett gazdasági kapcsolataikat, és új vasfüggönyt sem lehet húzni Hokkaidótól Vietnamig. Valószínűbb, hogy a kényszerű egymás mellett élés időszaka tér vissza, miközben a többi ország igyekszik majd lavírozni és hasznot húzni a helyzetből. Ugyanakkor Kína mozgástere idővel egyre szűkül. Többek között nyakára nő India, és saját belső demográfiai viszonyai is súlyos korlátot jelentenek majd gazdasági növekedése számára. Így, ha Peking időben felismeri saját gyengeségeit, az Egyesült Államok pedig ismét képes lesz a belső megújulásra, akkor továbbra is békés évtizedeknek nézhetünk elébe. A másik lehetőségbe pedig jobb nem is belegondolni, nehogy végül Leninnek legyen igaza.
A szerző a Budapesti Corvinus Egyetem oktatója, a Közép-európai Ázsia Kutató Központ alapítója és a European Think Tank Network on China magyar alapító tagja