Az európai államok polgárai ma úgy élnek, hogy nem néznek szembe saját kultúrájuk árnyoldalaival. Szinte ugyanolyan mondatok hangozhatnak el, mint hetven-nyolcvan évvel korábban anélkül, hogy az azonosságokat és különbségeket elkezdenék elemezni. A soá őszinte kutatásának lengyelországi betiltása, ami esetleg felvetné a lengyelek felelősségét a népirtásban, tökéletes szimbóluma e problémának.
Magyarországon a poszt-fasizmus a kormányzati politika kereteit is meghatározza. Hazánkban a fasizmus kifejezés körüli vita megállt ott, hogy a diskurzus-kezdeményezésekre mint tudománytalanra rálegyintettek az „okosabbak”. Így járt például Ungváry Rudolf ̶ szerintem ötletes ̶ fasisztoid mutáció elmélete, amivel az Orbán-rendszert írta le, vagy Bartus László könyve is. A rálegyintés valószínűleg abból is ered, hogy a hazai vita felszínes: nem pusztán az a lényeges, minek hívjuk például Trumpot vagy az Orbán-rendszert, hanem az is, hogy milyen történelmileg ismert reflexeket és ideológiai elemeket alkalmaznak. És ha alkalmaznak fasiszta technikákat, eszközöket, ideológiai elemeket, akkor bizony előrevivő, ha ezeket megvizsgáljuk közelebbről.
Hogy mindez nemzetközi szinten sem egyértelmű, azt jól mutatja a fasizmuselmélet vezető lapjának, a Fascism ̶ Journal of Comparative fascist studies folyóirat legutóbbi száma, melyben neves kutatók vették górcső alá, hogy Trump politikája mennyiben hasonlít a fasizmushoz, és mennyiben nem. Roger Griffin, a fasizmuskutatás egyik doyenje igen erősen kritizálta az újabb generáció egyes tagjait (Jason Stanley-t, Sarah Churchwellt, Enzo Traversót és Federico Finchelsteint), akik szerinte felelőtlenül használják a fasizmus kifejezést, hiszen Trump nem „forradalmi eléggé” ahhoz, hogy oda lehessen kötni a fasizmushoz.
Ezek után nagy élmény volt látni, ahogyan a Twitter „felrobbant” a kritizált tudósok kommentárjaitól: egyesek gúnyolódva kikérték maguknak, hogy „besároznák” a „fasizmust”, mások szektás attitűddel vádolták a Griffin-féle akadémiai establishmentet, amely körül fű nem terem, ha az övékétől eltérő véleményekről van szó. Megint mások Griffin szerintük hamis állítását kritizálták, amely szerint létezik vagy létezett konszenzus arról, hogy mit is értünk fasizmus alatt.
Ritkán lehet ilyen őszinte és kritikus véleményeket látni az akadémiai közegben.
A heves reakciók jól mutatják, hogy egyre erősebb az új generáció, amelyet nem lehet már egy egyszerű legyintéssel letudni. Utóbbiak munkái szépen lassan átveszik a fasizmuskutatásban azt a szerepet, amit korábban olyan – egyébként nagyszerű – tudósok művei jellemeztek, mint Griffin vagy Stanley G. Payne.
De mit is mond ez a diverz társaság? Egyrészt azt, hogy – miként ezt Jason Stanley a fasizmus működéséről szóló könyvében (How fascism works) leírta –, a jobboldali nacionalista autoriter vezetők tömegesen használnak fasiszta technikákat. Nagyon leegyszerűsítve, Stanley számára ilyen a mitikus múlt felemlegetése, a propaganda felépítése, az intellektualitás-ellenesség, a valóságtól való elrugaszkodás, a társadalom hierarchia alá rendezése, a társadalomban az áldozattudat erősítése, a rendpártiság („law and order”) retorikája (mely egyébként a jogállam leépítését eredményezi). Szintén ilyen a szexualitáshoz való furcsa viszony, amely sokszor a feminizmus gyűlöletével jár. Úgy gondolom, Magyarország kapcsán a homofóbiát is ide sorolhatjuk. Ilyen még a Szodoma és Gomorra retorikája, mely a rothadó liberalizmust, a nemzetköziséget és a multikulturális nagyvárosi létet támadja. Ide tartozik az Arbeit macht frei attitűd: a dolgozók és a nemzetellenes „lusták” szembeállítása.