Donald Trump amerikai elnök úgy döntött, hogy az elmúlt másfél hétben erőteljesen megfürdeti Európát az „Amerika az első” politikájában. Fürdető csapatába válogatott fürdőmestereket és masszőröket nevezett. A müncheni biztonsági konferenciára elküldte alelnökét, külügyminiszterét és az orosz-ukrán ügyek különleges megbízottját, miközben védelmi minisztere Lengyelországba, pénzügyminisztere Ukrajnába utazott. Maga felvezetésképpen Vlagyimir Putyinnal telefonozott, majd Rijádban lezajlott a közvetlen találkozó az orosz és az amerikai külügyminiszter között. A fürdővíz az európai vezetők többsége számára kellemetlenül hideg volt, s a tisztasága sem tűnt kifogástalannak. Akik pedig kívülről, a tévén nézték a visongástól sem mentes fürdetést, azok kultúrájuktól és érdekeiktől függően hitetlenkedve vagy kaján vigyorral az arcukon követték az eseményeket.
Ami a legvilágosabbnak tűnik egyelőre, hogy az amerikaiak felmondják a 2. világháborút követően elkezdett és folyamatosan alakított, mondjuk úgy, hogy „liberális” szabályokon alapuló világrendet, annak értékvilágát, melyet egyébként a legutóbbi időkig ők maguk igyekeztek számonkérni mindenkin. Ennek integráns része egy sor nemzetközi szervezetből való kilépés, a párizsi klímaegyezmény felmondása, vagy éppen a nyílt beavatkozás a németországi választási kampányba a náci elemeket magába foglaló Alternatíva Németországért nevű képződmény érdekében. S természetesen ide tartoznak a más országok szuverenitását, területi integritását is kikezdő akciók, mint Grönland, a Panama-csatorna, Kanada ügye, a szánalmas, de jelképes átnevezése a Mexikói-öbölnek, s hát, ami Európában a legjobban fáj, Ukrajna és az ukrajnai háború státuszának meglehetősen zavaros kikezdése. Annyiban nem meglepő ez a folyamat, hogy számos nyugati országban erősödtek meg, helyenként kerültek kormányra olyan politikai erők, amelyek, mondjuk úgy, a teljes 2. világháború utáni nyugati politikai paradigmával szemben határozták meg magukat, s amelyeket manapság barátságosan szélsőjobboldalnak hívnak, miközben ezek a háború előtti agresszív nacionalista, rasszista, militarista, diktatórikus politikai gondolat 21. századra alkalmazott hordozói. A világrend szempontjából ezek az erők sokkal inkább revizionisták, mint akiket eddig ezzel a váddal illettek.
Azt nem lehet állítani, hogy akár az Egyesült Államokban is ez konszenzusos gondolat lenne, de azt már láttuk néhányszor a történelemben, hogy eredetileg hülyeségnek tűnő felvetés mögé kellő ráfordítással és termékeny marketinggel lehet konszenzust kialakítani. Ma ettől még messze vagyunk, az egyes nyugati országokban is, a nemzetközi világban meg pláne, de ez nyilvánvaló jelenség, amelynek igen intenzív hatása van már ma is. Ez konkrétan Európa esetében azt jelenti, hogy nem olyan egyszerű az Egyesült Államoknak ellenállni, mint ahogy egyesek számára tűnik. Először is a legtöbb európai országon belül is megvan ez a csapdahelyzet, mindenütt megvannak, sok helyen nagyon erősek is azok az erők, amelyek jó szemmel nézik Trump törekvéseit, Ukrajna ügyében is, más ügyekben is. Minimum azt hiszik, hogy egybeesnek az érdekeik a mai amerikai vezetéssel, ami persze vabank, de annyiban mindenképpen igazuk van, hogy ennek az egybeesésnek a felmutatása adhat számukra politikai lendületet otthon legalább addig, amíg ki nem derül, hogy csak naívak vagy csicskák voltak, s igazából még majd akkor is lehet nagyokat hazudni.
Az Európára ráfecskendezett „Amerika az első” politika a renden túl kikezdi a kereskedelmi viszonyokat is. Kétségtelen, hogy az Európai Uniónak kereskedelmi többlete van az Egyesült Államokkal szemben, de bátran megállapíthatjuk, hogy nem olyan nagy, 48 milliárd euró, ami az egésznek a három százaléka. S bár nyilvánvalóan látványosabb a többlet az árukereskedelemben (157 milliárd euró), ezt ellensúlyozza a szolgáltatások terén elért amerikai többlet (109 milliárd euró). Mindez talán nem indokolna barátságtalan, kötekedő hozzáállást. Ha van is adózás vagy az olcsóbb munkaerő miatti átköltözés Amerikából Európába, ami főképpen persze Ázsia esetében az egyik fő problémája Trumpnak, annak célországa Írország, s azt számos ok miatt kevéssé hiszem, hogy Írországot szívesen pécézné ki az elnök rosszfiúként.
Ennél sokkal bonyolultabb kérdés, hogy a biztonsági architektúrát is kikezdené Trump. Már nyilvánosan is elkezdődtek a számolgatások arról, hogy mibe kerülne Európának, ha Amerika visszavonulna a jelenlegi struktúrából. Ez megint elvi kérdés is. Az amerikai védelmi felelősségvállalás a 2. világháború lezárása után kezdődött. Az amerikai erők a kulcsát képezték a háború utáni nyugat-európai stabilitásnak, önmagában is, de nagyon gyorsan a Szovjetunióval szemben is. Létrehozták a NATO-t, s az amerikaiak a saját jól felfogott érdekükben maradtak itt máig, mitöbb, a legutóbbi időkig tárgyalásokban voltak a lengyelekkel és a románokkal a jelenlétük kiterjesztéséről. Az persze érthető, hogy érdekek az idők során átsúlyozódnak, megváltoznak, de az finoman szólva sem elegáns, ha szövetségesek között egyszer csak a másik orrára kenik azt, amit egyébként ők kezdeményeztek és tartottak fenn. Már ha persze az elegancia szót az életnek ezen a területén még lehet valamire használni.
Végül nagy változás Európa számára, hogy Trump elképzelései kikezdik az energetikai és a klímapolitikai paradigmát is. Ezen a területen egyébként sok az ellentmondás is. Az Egyesült Államoknak fontos érdeke például, hogy Európa minél több amerikai cseppfolyós földgázt vásároljon, építsék ki ennek infrastruktúráját. Eközben például a magát az amerikai elnök európai hangjának képzelő magyar miniszterelnök már arról beszél, hogy Oroszországot – nyilván a maga energiakínálatával és infrastruktúrájával – visszaintegrálják a világgazdaságba. Valaki biztos nem fog örülni. A klímaproblémákat figyelmen kívül hagyó amerikai republikánus hangzavar persze értő fülekre talál Európa bizonyos politikusaiban is, ráadásul az EU zöld terveinek anyagi súlya is inthet bizonyos változásokra. Ugyanakkor az öreg kontinensen nagyon erős a klímaproblémák iránt elkötelezett közeg, az EU klímacéljai léteznek. Ráadásul még a zöld átállás olyan harcos ellenfelei is, mint a magyar miniszterelnök, igyekeznek jelentős sápot húzni a zöld átállásból, s keményen költik az adófizetők pénzét akkumulátorgyárak és elektromos autó gyárak elcsábítására.
Európa azonban nem tud – és valószínűleg nem is akar – átfogóan és tartósan szembeszállni az Egyesült Államokkal. Ahhoz ugyanis túl nagy a függése. A biztonsági problémáról már volt szó, ott senkinek sem az érdeke azért az, hogy elváljanak ágytól, asztaltól. Ugyanakkor ez nagy, hosszú és változatos küzdelem lesz, Európa önerősítése nem feltétlenül, s főképp nem maradéktalanul az amerikai fegyvergyártók pénztárablakainál zajlik majd, ahogy arról Trump álmodik. Az unió védelmi ipari stratégiája és a Draghi-jelentés nyomán készült Versenyképességi Iránytű is a védelmi ipar megerősítését, integrálását, innovációs erejének kiaknázását tűzi ki célul, aminek szervező ereje lehet magának az európai védelmi erőnek a kiterjesztése. Ez az előttünk lévő évtized kulcskérdése lesz, s egyáltalán nincs felfestve a sikeres pálya.
Ugyancsak erőteljesen függ Európa az amerikai high-tech ipartól. Függ is, élvezi is az előnyeit, s szenved is tőle. A sok amerikai nagy erejű, kvázi monopol helyzetben lévő technológiai vállalat mellett szinte lehetetlen küldetésnek tűnik hasonló ipar kifejlesztése Európában. Van persze minta, mert a kínaiak bizonyos ágazatokban azért értek el sikereket a semmiből belátható idő alatt. Tett ilyesmire átfogó javaslatokat a Draghi-jelentés is, s például a mesterséges intelligencia területén már konkrét elképzelései is vannak az uniónak. Ettől még a jelenlegi függés megvan, s változatos formákban és változó módon nyilván nagyon sokáig még nem is lesz igazi partner vagy versenytárs Európa.
https://jelen.media/vilag/europa-behozna-a-lemaradasat-a-mesterseges-intelligencia-versenyben/
S az energiáról is beszéltünk már, de ezt is felsorolhatjuk – ma még biztosan – a függés tényezői között.
Európának tehát a korábbiaknál sokkal erőteljesebb egyensúlyozásra és ügyességre lesz szüksége amerikai kapcsolatai menedzselésében. Ebben rendkívül kritikus, érzelmileg is embert próbáló tényező lesz Ukrajna ügye. A többi felsorolt problémához hasonlóan az Ukrajna-politika is két irányból áll támadás alatt: az amerikai kormányzat, illetve a tőle nem független belső európai erők felől. A Pax Americana háborúinak elég tipikus modellje – Vietnam, Afganisztán, Irak -, hogy ami eredetileg jó ötletnek tűnt, az később már költségesebbnek látszott, mint amennyit hasznot ígért, s eljött a pillanat, hogy akkor ezt most itt kellene abbahagyni. Jöhettek a magyarázatok, a korábbi hősökből és barátokból korrupt disznók váltak. Trumpnak van gyakorlata, mert Afganisztánban egyszer ezt már végigcsinálta. A futball világában ilyenkor szokták meneszteni az edzőt, de ez politika. Mindazonáltal az ukrán kérdés nagyon nyitott ügy, s nem is csak Ukrajnáról szól.
A kínai lapok hozsannáznak, a béke jó, a tárgyalás jó, megint előhozták a kínai-brazil tűzszüneti javaslatot. Wang Yi külügyminiszter Münchenben, majd később Johannesburgban, a G-20 külügyminiszteri értekezletén azonban megint csak elmondta, hogy a rendezésben mindenkinek a szuverenitását és területi sérthetetlenségét alapként kell kezelni. Ugyanannak most kicsit más volt a csengése, mint korábban. Ahogy Törökország ugyanerről szóló nyilatkozatának is. Nem nagyon beszélnek még róla, de az amerikai javaslat, hogy az ukrán háborúba történt eddigi amerikai befektetés fejében rátennék a kezüket az ukrán ásványkincsek tekintélyes hányadára, bizonyosan sokakat elgondolkodtatott közel és távol. Nemcsak az amerikaiak bazíroznak a háború utáni Ukrajna lehetőségeire.
Hagyományosan az amerikai realista külpolitikai gondolkodásban, amikor kilép az elmélet keretei közül, két irányzat van: az egyik a kínaiakat, a másik az oroszokat komázza inkább, az egyik a kínaiakat, a másik az oroszokat tartja kisebb kockázatnak. A Henry Kissinger-féle iskola a kínai kapcsolatokat részesítette inkább előnyben, míg a John Mearsheimer nevével fémjelzett irány az oroszokra tesz. Európából nézve azonban természetesen Oroszország jelenti a nagyobb kockázatot, ugyanakkor nyilván Oroszország kapcsán van szükség a jóval összetettebb politikára. Európa sokkal nehezebben nyelné le, Európát sokkal inkább visszavetné, ha ebből a háborúból bármilyen értelemben is Oroszország kerülne ki győztesen. Oroszország a történelemben többször is nyert háborút a kontinensen, de mindig európai szövetségesekkel. Most egyedül van, nyilván a részmunkaidős szimpatizánsokat nem sorolhatom ide.
Nagyon kérdéses, hogy ezt Trump megérti, de nem lehetetlen. Amit az európai vezetőknek mindenképpen figyelembe kell venniük, hogy nem játszhatnak kivárásra, mint tették az első Trump-ciklus idején. Az amerikaiak nem rögtönöznek, hanem a nyolcvan éves szabálykönyvet akarják újraírni. Ezzel szemben nem feltétlenül a régihez való ragaszkodás a fegyver, hanem a Draghi-recept politikai kiterjesztése: a vízió és az innováció. Igaz, ez eddig sem volt megtiltva.