Kezdjük az elején („get back”)!
1969. január. Adott egy együttes, történetesen a Beatles, amelynek tagjai épp új lemezt készítenek, visszatérnének a gyökerekhez („get back”) és a színpadra is, az egyhónapos munkafolyamatot pedig egy tekintélyes filmes stáb rögzíti. Nem tudják, mi sül ki belőle, lesz-e elég új dal egy nagylemezhez, hol és mikor adják elő közönség előtt – ekkor már két és fél éve nem koncerteztek –, így aztán arról sem lehet fogalmuk, mi lesz a naponta sok száz méternyi leforgatott filmszalag sorsa.
A kérdések nagy részére, de nem az összesre, néhány hét, illetve néhányra másfél év alatt adott választ az élet. Önmagához képest az együttes nincs jó formában, bő fél lemezre elegendő tisztességes felvételt sikerül készíteni, nem is elégedettek a végeredménnyel, a zöldfülű producer, Glyn Johns által összeállított album megjelenését folyamatosan halasztják. A komolyan vehetetlenül gigantikus koncertötletekből (például, hogy a líbiai Sabratha amfiteátrumban tartsák meg) nem lesz semmi, helyette az általuk alapított Apple kiadó londoni székházának tetején játszanak el néhány számot, majd megy is mindenki a maga dolgára.
Ugyanebben az évben végül egy egész más albumot, az Abbey Road-ot sikerül összerakni, de mire az szeptemberben boltokba kerül – ezt sejtik a legkevésbé –, túl vannak az utolsó alkalmon, amikor mind a négyen egy légtérben tartózkodtak. John Lennon ekkor közli, hogy részéről vége, de a nyilvánosság még fél évig nem értesül a feloszlásról, akkor is azzal a hamis narratívával, hogy Paul McCartney hagyta ott a Beatlest. Ekkor már 1970 áprilisában járunk, Lennon időközben felhatalmazta új producer barátját, Phil Spectort, hogy kezdjen valamit az akkor már egy éve kallódó felvételekkel, és ez lesz az, ami májusban Let It Be címmel kerül a boltokba. Szintén erre a névre hallgat az ugyanekkor moziba kerülő ötödik Beatles-film is, ami annak ellenére lesz az együttes feloszlásának mementója, hogy a karrierjük utolsó fél évéből egyetlen képkockát sem láthatunk benne. Nem csoda, hogy a filmet mindenki utálja, és a lemez is vegyes érzéseket szül.
Az ezt követő évtizedek sem tesznek jót az 1969 eleji időszak megítélésének. Nagyjából konszenzus alakul ki arról, hogy a pattanásig feszülő hangulatban a Beatles ekkor mondott csődöt, az imádatuk tárgyára félistenként tekintő rajongók pedig a Lennonról levakarhatatlan Yoko Onót teszik meg a feloszlás bűnbakjának.
Fél évszázad is kevés volt ahhoz, hogy Paul McCartney megbékéljen a Get Back projekt megítélésével. Abban, hogy a VHS- és a DVD-érában sem adták ki újra a Let It Be filmet, bizonyosan benne van az ő aknamunkája is – ettől még persze kalózkiadványokon mindig is közkézen forgott. 2003-ban jut el oda, hogy igazságot szolgáltasson, de ekkor még csak a hanganyagnak. Sosem titkolta, hogy elégedetlen volt Spector 1970-ben végzett produceri munkájával, akit annak idején inkább az vezérelt, hogy a vegyes minőségű felvételekből egy hallgatható lemezt hegesszen, semmint hogy az eredeti koncepciót betűhíven kövesse. Így aztán néhány esetben eltért a „nincsenek rájátszások, stúdiótrükkök” vezérlőelvétől, kiborítva ezzel McCartney-t, aki nem titkoltan azon pöccent be leginkább, hogy Spector a tudta nélkül öltöztette nagyzenekari köntösbe a The Long And Winding Road-ot.
Harminchárom évvel később tehát fogta, és „levetkőztette”, a többi dalhoz is kellő érzékenységgel és alázattal nyúlt (munkájának épp a másik hányatott sorsú dal, a Lennon-jegyezte Across The Universe köszönheti a legtöbbet), a dalnak nem is tekinthető jameléseket kikukázta, a Don’t Let Me Down-t visszaemelte, majd a sorrenden is kavart egy alaposat, és ezzel el is készült a Let It Be… Naked, ami talán a feloszlás után kiªdott összes Beatles-hanganyag közül a legértékésebb és legidőtállóbb kiadvánnyá nőtte ki magát. A várt katarzishoz, az 1969. januári időszak átértékeléséhez azonban ez is kevésnek bizonyult.