Mielőtt az olvasó gyanakodni kezdene, nem tartom magamat kávéházi Konrádnak, aki unos-untalan valamiféle politikai centrum után sóvárog. Nem iszom eltartott kisujjal a kávét. Ritkán töltök időt presszókban, még kevésbé füstös romkocsmákban, különtermekben. Ergo egyikben sem alakítottam pártot, mozgalmat. Beszélgetésekre a legkülönbözőbb helyeken kerül sor, amelyeken ritkán esik szó arról, hogy mit mutat a politikai topográfia, helyileg épp melyik tér üres, vagy üresedett ki. Arra viszont jól emlékszem, hogy huzamos időn át valamiféle közép próbálta kelletni magát, jobb- és bal, egyaránt – az új alakulatok azonban hiába próbálkoztak benépesítésükkel, hamar a partvonalon kívül találták magukat, pedig vonzó, szakmájukban jeles emberek adták arcukat a megmérettetéshez. Irigyeltük a lengyeleket és a cseheket, hogy náluk ez ügyben találkozott a kínálat és a kereslet, ütőképes, létező erő otthona lett a centrum, ha sokszor ellenzékben is. A világ jobb sorsú fertályain pedig jelenlétük megszokott volt. Ám idehaza az elemzők úgy találták, hogy a „se hideg, se meleg”, „se hús, se hal” tartomány idegen a magyar néplélektől, miközben a társadalom egyre mélyebb polarizációja szintén kiköveteli magának a garas egyértelmű és nyomatékos letételét.
Pedig a legendárium szerint 1996-ban még Orbán Viktor is biztatta az MDF-ből kiugró liberálisokat egy új középpárt megalapítására, ám Szabó Iván és 14 társa hiába hozta tető alá az MDNP-t, a formáció kevés sikert tudott maga mögött, 2005-ben pedig, újraegyesülési megállapodást kötve az MDF-fel, megszűnt önállósága, hogy később a Fidesz már az MDF nép-nemzeti, radikálisabb tagjainak adjon politikai otthont, s ezzel azután az MDF föl is számolja magát. Ez idő tájt még úgy tűnt, hogy Orbán jobbközépre tart, egy modern polgári világ megteremtésében érdekelt, s csak mai szemmel vélhetők fel nyomai annak, hogy kormányzása soha nem nélkülözött autokrata vonásokat. Talán ezzel is magyarázni lehetett, hogy több, konkurensként indított jobbközép csoportosulás vérzett el a belpolitikai csatamezőn, ahogy az a 2000-ben útnak indított Békejobb mozgalom is, amelynek óriásplakátján többek közt még Semjén Zsolt is magabiztosan mosolygott, de valamit félreértett, ezért ezt a bálványimádó mosolyt manapság Orbán Viktor élvezheti. A csapat valóban jobbközép alternatívaként lépett fel, azt remélve, hogy a civil szféra megnyerhető az egyre inkább aláaknázott közélet csillapítására, s így némi kormányzati stílusváltás, valamiféle szelídebb konszolidáció ráerőltethető Orbánékra. Csakhogy a Fidesz-törzsgárda ezt hamar árulásként értékelte, „hamis középen állásnak”, holott a Békejobb – a ma szemüvegén át persze lehet, hogy ez maga a naivitás – nem okvetlenül a jogart akarta magának, hanem csupán a társadalom végletes kettészakadását szerette volna megakadályozni.