Megússzák – sokan mondhatták ezt február másodikán, amikor a 444.hu-n megjelent, hogy tavaly tavasszal államfői kegyelmet kapott K. Endre, a bicskei nevelőotthon igazgatóhelyettese, aki keményen falazott a pedofíliával megvádolt felettesének. Megússzák – vélte talán az elemző is, aki már több esetben megégette magát azzal, hogy magabiztosan kijelentette: na, ezt már nem ússzák meg. Alig pár napra volt csak szükség ahhoz, hogy világossá váljon, a tulajdonképpen véletlenül előkerült hír más mezőben és másként üt, mint az eddigiek.
Kezdetben a védelmi vonalak a szokott módon reagáltak, ahogy az ügy szereplői is, ám lehetséges, hogy a várfalakon belül felismerték, hogy a történet a társadalom érzékeny idegvégződéseit érinti, pontosan azokat, amelyeket a hatalom, részben a politikai haszonszerzés céljából következetesen használni akart. Az egyébként ezer más esetben is lelepleződő képmutatás sokkal nagyobb sebet ejt az államfői kegyelem tárgyában, mert a reakciók rá nem szeletelhetőek célcsoportok szerint, sőt minél inkább oldalazni próbál vele kapcsolatban a propaganda-gépezet, annál nagyobb az omlásveszély. Fel sem érdemes sorolni a hárítás, elhallgatás, támadás Bermuda-háromszögében elhangzott és leírt rutinszövegeket, de a hadován átsütött a zavar. (Alaphang: „minden a lehető legjogszerűbben történt”. „A hazai vagy globális baloldalnak nincs alapja bármit követelnie Novák Katalintól.”) Aligha csupán a méregdrágán megrendelt, többezres mintán végzett közvélemény-kutatás döbbentette erre rá a stábot, valamint Orbán Viktort, aki úgy tett, mintha az égből pottyantotta volna közénk az alaptörvényt módosító javaslatát a kegyelmi ügyek erre az alkalomra összefércelt szigorításáról.
A főnök ezzel ideiglenesen háttérbe vonulhatott, de a történet homályban tartott részeit ezúttal nem kerülhették el a fénycsóvák. A körítés nemcsak az igazgatóhelyettes pozitív tulajdonságaira fókuszált, de sejtetni engedte az ügymenet adminisztratív és szervilizmusra épülő inkompetenciájától, a hatalmi reflexek automatizmusáig sok mindent, amelyek lám, képesek kiiktatni a veszélyérzetet, s ami ennél is súlyosabb – a legelemibb morális normákat. Kezdetben az államelnök kissé indignálódva védte döntését, majd azonmód tiszta szívvel pártolta Orbán bejelentését, magyarán, nem érzékelte abszurd helyzetét, s nem fogta fel a miniszterelnök jeladását sem. Flegmán repülőre ült és Doháig meg sem állt. A botrány másik szereplője, az igazságügy-miniszter holmi szokásjogot emlegetve értetlenkedett: őszerénysége hogyan is bírálhatott volna felül egy államfői leiratot. Azaz nem mások ők sem, mint politikai termékek, ahogy a zászlóra tűzött, időnként változó bázist mozgósító jelszavak.
Eleinte azt hittem, hogy soha nem fogjuk megtudni a részleteket, pedig azok a legárulkodóbbak. Csakhogy ekkor már – részben az ócska szövegek hálójában – a kármentés elengedhetetlenné tette a folytatást. Történetünkbe megérkezett a tulajdonképpeni főszereplő, Balog Zoltán református püspök, volt miniszter, aki köztudottan régi barátja Orbánnak, helyi értéke tehát jóval magasabb, mint azt aktuális beosztása indokolná. Zajlanak ugyan még találgatások arra vonatkozóan, hogy a miniszterelnök előzetesen tudott-e a kegyelmi döntésről – én arra szavazok, hogy nem.