Az idézet, amely Aczél Györgynek az MSZMP PB Politikai Akadémián a gazdasági reform évében elmondott beszédéből származik, kirajzolja azt a három betűt, a három T-t, amellyel az utókor emlékezetében a Kádár-kor kultúrpolitikája „menthetetlenül” összekapcsolódik. A három T, a tűrt, tiltott és támogatott, elsősorban azt jelzi: a hatalom fenntartotta annak jogát, hogy a kulturális szféra termékeit minősítse. Hiszen legtöbbször a tűrtként emlegetett képlékeny, táguló-tágítható, vagy éppen időleges szempontok miatt meglepő tiltásokat is produkáló zóna, amolyan szürke ötven árnyalata a fekete és a fehér között, szintén megkapta az anyagi támogatást. Talán leginkább az engedélyezett magántárlatok esetében volt ez másképp, a késő esti műsorsávban sugárzott filmek, a stúdió-előadásokon látható abszurd vagy groteszk drámák, a kisebb példányszámban nyomott regények ugyanúgy kaptak állami támogatást. A kultúra gazdasági háttere ugyan 1968-ban némileg megváltozik, de a döntéshozók mindent megtettek azért, hogy a kulturális szféra szereplő – piaci tekintetben a „tornából felmentettek” – maradjanak. És a „piac zsarnoksága” alól való felszabadítás, ami együtt járt azzal is, hogy az értelmiségi lét rangot jelentett, nem volt versenyképtelen ajánlat. A hatalom önkényének mások az előnyei és hátrányai, mint a piac kegyetlen versenyének. Az alábbiakban azt tekintjük át, hogy a kultúra irányítása és gazdasági szabályozása szempontjából mennyire tekinthetjük folytonosnak, illetve változónak a sokszor egységesen kezelt bő negyven évet.
Messziről nézve persze annak mondható. Hiszen az alapfelállás egy tekintetben nem sokat változott. A politikai alrendszer maga alá gyűrte a többit, így a gazdaságot és a kultúrát, a szovjet blokk kommunista és munkáspártjai irányították, jelöltek ki célokat és feladatokat, ellenőriztek a cenzúra változatos formái révén, eldöntve, mi és ki juthat nyilvánossághoz, mi és ki nem. Létezett az 1950-es évek közepe előtt is a pártközpontban Agitációs és Propaganda Osztály, változó nevű tudományos-kulturális osztály, az adminisztrációban és végrehajtásban ott segédkeztek a Népművelési, majd a Művelődésügyi Minisztérium különböző főigazgatóságai, osztályai.
Ennek ellenére Aczél György fenti kijelentése nemcsak szokatlanul hangzott volna az 1950-es évek elején, hanem minden bizonnyal a megtorlást sem kerülhette volna el a megszólaló. Természetesen Aczél, aki 1949-ben országgyűlési képviselő volt, nem is hangoztatott ilyen nézeteket akkoriban, ennek ellenére – a Rajk-per egy mellékperében – letartóztatták és élethosszig tartó fegyházbüntetésre ítélték. Akkor, amikor az addig elsősorban propagandával és primer politikai ügyekkel foglalkozó Révai József a Népművelési Minisztérium megszervezésén dolgozott. Amikor Aczél – 1954-ben – szabadult, Révai már nem állt az általa létrehozott minisztérium élén: áldozata lett annak a beavatkozásnak, amelyet Sztálin halála után a szovjet vezetés követelt meg, ezúttal az általuk gerjesztett robbanásveszélyes helyzet enyhítése érdekében.