A popzene örök körforgásában 2020-ban újra visszatért a disco. Mármint a zenei műfaj. Az a műfaj, amely a hetvenes évek elején a rockelitizmus árnyékában fejlődött ki (philly soulból, funkból, boogaloo-ból, salsából, socából), stigmatizáltan, periférián, afroamerikaiak, latinók és melegek külvárosi klubjaiban. És amely azóta is állandóan visszatérő alap az elektronikus tánczene fejlődésében, sőt úgy általában a kommersz popzene történetében. Kifejezetten táncolásra, boldogsághormonok felszabadítására kifejlesztett zene és mint ilyen, soha nem fog kimenni a divatból. De hogy 2020-ban újra középpontba került a négynegyedes lábdob-dübörgés, a galoppozó basszus, a fúvós fanfárok és az érzelmes vonósok – oké, a klasszikus disco zene több évtizedes állandó mutálódásának minden állomása, aktuális formában –, annak kevésbé oka a radikálisan új zenei műfajok hiánya, mint inkább az, hogy milyen évünk is volt. Diszkóba, klubokba, bármilyen szórakozóhelyre, ahol táncolni lehet, nemigen járhattunk. Nagyjából senki az egész bolygón. A disco mégis visszatért, ha máshol nem lehetett, hát a nappaliban, a hálóban, a konyhában, mert endorfinok felszabadítása és a koponyalapról a nyak felé indított, gerincen végigfutó bizsergés nélkül idén különösen nehéz volt megőrizni az ép elménket. És ehhez a mainstream popban évek óta hiánycikknek számító tempós tánczene, de azon belül is kiemelten a disco lett a kísérőzene.
A disco annyira tökéletes formula, hogy nyilvánvalóan visszatér időről-időre. Már 1980-ban – abban az évben, amikor a ’Disco Sucks’ jegyében amerikai baseball stadionban pusztítottak el tízezernyi disco-lemezt – újjáéledt Hi-NRG-ként, poszt-discóként, boogie-ként, italo discoként, aztán house-ként, aztán nu-discóként, aztán a Daft Punkkal, Kylie-val, Madonnával. Soha nem is purcant ki. Az utóbbi években, mondjuk a David Guetta-féle EDM-tarolás utáni utóbbi években, azonban a melankolikus kommersz pop, az aktuális r&b-hangzás és a trap uralta a popzenét, a klasszikus tánczene kevésbé. Idén év elején viszont Dua Lipa Don’t Start Now, The Weeknd Bliding Lights, Doja Cat Say So, Lady Gaga Super Love, valamint SZA és Justin Timberlake The Other Side című dalai új trendet jelöltek, pontosabban újra trendivé tették az egyszerű, de nagyszerű tánczenés slágereket, amik leginkább discós alapokon lüktetnek. Ez eddig a szokásos trendkörforgás a popzenében, de aztán jött a karantén.
Az angol popsztár, Dua Lipa jó szimattal játszott erre a zsánerre, meglátta benne a tömegvonzó elemet, azt, hogy ezzel lényegében előőrsként fordíthat egyet a popzene aktuális kerekén, így számára ez lett a továbblépés a zsákutcás edm-popból, ami 2017-es bemutatkozását jellemezte és ami hiába tette A-kategóriás popsztárrá, stílusváltás nélkül elbukta volna így szerzett pozícióját. Új, második lemeze jórészt 2019-ben készült, világjárvány, globális lockdown gondolata nélkül. A Future Nostalgia című, javarészt dance-popos, azon belül nem kis részben discós album, nosztalgikus tánckurzus az elmúlt évtizedek trendjeit felelevenítve, központi hatásként Kylie Minogue-ot említve, de ott lüktet benne a Moloko (Róisín Murphy) és Lady Gaga vonatkozó „leckéje” is – csupa olyan előadó, aki 2020-ban stílbe vágóan tért vissza. Dua Lipa popsztár státuszának megfelelően harsány a lemez, magabiztosan berobban, ám melankolikus felhangokkal is telítődik. Egy héttel a tervezett megjelenés előtt piacra kellett dobni, mert idejekorán kiszivárgott a lemez, a kármentés viszont az első nagy globális karantén-bejelentések idejére, március végére esett. Ez azonban nemhogy ártott sikerének, épp ellenkezőleg, jelenséggé tette azt. Az aktuális popzenei tempófokozást a fiatalok a világzárlat miatt nem tudták közösségben megélni, hát ezt a lemezt helyezték piedesztálra. Beindult a TikTok, a Zoomot a tömeges értekezletek elterjedése előtt Lipa ott közvetített lemezhallgatós bulijai lökték a figyelem középpontjába, és abszolút trenden kívül eső módon egy gyors, kluborientált remixlemez is érkezett a dalokból. A Future Nostalgia a tavaszi lezárások kísérőzenéje lett, a szobadiszkók csúcspontja, amelynek zenei nosztalgiája egy lehetséges jobb jövő reményét is magában hordozza. Mindezekkel együtt ez persze egy nagyon jól kitalált poplemez, amelyen ugyan Dua Lipa egységesebb képet mutat magáról széttartóbb debütjéhez képest, sőt nyilvánvalóan karakánabb és jobb is, mint három éve volt, de azért biztosan működő panelek támogatják a dalokban.[jelen_youtube video=”8EJ-vZyBzOQ” class=”block_placeholder fcenter”]
Lady Gaga fiatalabb kollégájával szemben pont nem kockáztatott és inkább elhalasztotta tavasz eleji lemezmegjelenését, ekkori véleménye szerint a világjárvány nem az önfeledt táncol(tat)ás ideje, de május végére – talán látva Dua Lipa elsöprő sikerét – beadta derekát, és kijött az amúgy már februárban beharangozott Chromatica című albuma. Az előző évtizedforduló dance-pop királynője ugyebár jó pár évre kiesett a pikszisből, kapkodva kapott bele jazzpoptól country-ig bármibe, mire a Shallow filmbetétdal 2018-ban visszahozta, ő meg újra a biztos recept dance-pophoz nyúlt. Csak azt nem tudhatta, hogy erre vevő-e még a közönsége, vagy már csak komolykodó balladákat vár tőle. Mire május végén kijött az amúgy korrekt, inkább elektropopos, mint discós, de nem túl eredeti album, a kiéhezett közönség már bármire hajlandó volt táncolni. Az eredmény: Lipáéhoz hasonlóan listavezető LP világszerte. Ez a tavaszi karantén-korszak az emberiség egyik legfurcsább időszaka volt, nem tudtuk mire számíthatunk, a popzene fiatal célközönsége azt hihette, hogy akár legjobb évei is kárba veszhetnek. A nyári lazítások sem hoztak klubéletet, se fesztiválszezont, a gőz kieresztése ősztől pláne visszaszorult a szobadiszkókba, de eddigre legalább már bőven érkezett vonatkozó muníció hozzá.[jelen_youtube video=”_Z-TOeK_U8g” class=”block_placeholder fcenter”]