Amikor Zuzana Čaputová szlovák köztársasági elnök váratlanul megjelent a cseh elnökválasztás második fordulója végén a győztes Petr Pavel eredményváró eseményén és rövid beszédben együttműködést ajánlott fel neki, akkor egy kicsit Csehszlovákia is újjászületett. Természetesen nem az 1993-ban, békés úton kettévált országra gondolok, hanem arra, amit aznap sok szlovák és cseh választó érzett: két közép-európai ország első embere hasonlóan gondolkodik Európáról és szorosan együttműködve demokratikus blokkot formálnak a régióban és az európai politikában. Ez a kegyelmi állapot azonban nem feltétlenül tart sokáig, mert a szlovák társadalom modern történelme talán két legfontosabb választása előtt áll. Az egyik a jövő évi köztársaságielnök-választás, amelyen elvileg a jelenlegi elnök is újraindulhat. Čaputová eddig megkerülte az erre vonatkozó újságírói kérdéseket, de a közvélemény-kutatások nem jósolnak neki biztos folytatást. Az elmúlt években a szlovák politika populista oldaláról, balról és jobbról egyaránt olyan elementáris, sokszor személyeskedő támadássorozat érte, amely megosztó személyiséggé változtatta.
A másik szavazás sem kevésbé fontos. Előrehozott országgyűlési választásokat tartanak szeptember végén. A legutóbbi közvélemény-kutatások szerint Peter Pellegrini Hangja (Hlas) a legerősebb párt, amely a Ján Kuciak újságíró és társa, Martina Kušnírová meggyilkolása miatti belpolitikai válság idején vált ki a jelenleg második legnépszerűbb, Robert Fico által vezetett Irány (Smer) nevű balközép-populista pártból. A népszerűségi lista harmadik helyén a szociálliberális Progresszív Szlovákia (PS) áll, mögötte a Republika nevű fasiszta párt következik, amely megelőzte a kormány elleni bizalmatlansági indítványt benyújtó és népszerűségéből folyamatosan vesztő liberális Szabadság és Szolidaritás (SaS) pártot. Az öt százalékos küszöb felett mértek még két jelenlegi kormánypártot, a Boris Kollár vezette Mi Egy Család vagyunk (Sme rodina) szélsőjobboldali-populista mozgalmat és a 2020-as választást megnyerő, Igor Matovič vezette Egyszerű Emberek és Független Személyiségek (OĽaNO) populista bizniszpártját is.
De hogy jutott el a szlovák politika idáig?
Amikor megalakult Matovič ötpárti koalíciós kormánya, sokan fellélegeztek a nyolc évig tartó Fico-korszak után. Ma már látjuk: a jobboldal nem élt a történelmi eséllyel, kormányzásukat válságok és elhúzódó viták határozták meg. Jött a koronavírus-világjárvány és a Matovič-féle válságkezelés, amelyben felbukkant az oroszbarát magyar kormány segítségével a Szputnyik nevű orosz gyártmányú vakcina beszerzésének lehetősége is. Az egymásnak ellentmondó gazdasági intézkedések és a Matovič mozgalmának ultrakonzervatív szárnya által felerősített kultúrharc nyomán a SaS koalíciós liberális párt elnöke, Richard Sulík lemondásra kényszerítette Matovičot. Utóda párttársa, Eduard Heger addigi pénzügyminiszter lett, Matovič pedig a pénzügyminiszteri posztot kapta meg. De a Matovič és Sulík közötti viták nem csillapodtak a koalícióban, és a SaS már Matovič teljes távozását követelte a kormányból. Amikor ezt a pénzügyminiszter visszautasította, pártjának többsége pedig Matovič mögé állt, a SaS, ígéretéhez híven, kilépett a kormányból, amit utána kívülről támogatott egyes ügyek mentén.