Ez a valahai legnagyobbként emlegetetett március 15-i demonstráció tényleg nagyobb létszámú volt még annál is, ami 2000-ben Milošević bukásához vezetett az elcsalt választást követően?
Tényleg, még annál is több ember gyűlt most össze Belgrádban. Még a rendőrség is 103 ezer tüntetőről beszélt, amit általában azért néggyel-öttel meg kell szorozni, hogy megkapjuk a valós számokat. Létezik egy civil szervezet, amely kimondottan a tömegrendezvények számosságának becslésével foglalkozik, ők olyan 300 ezerre tették a létszámot. Aki ott volt, azt érzékelte, hogy meg se tud mozdulni, sokan kisebb utcákban voltak kénytelenek kivárni, hogy mi fog történni, mert nem jutottak oda a főbb helyekre, ahol az esemény zajlott.
Mennyire tekinthető eredményesnek a tüntetés, tekintve, hogy az elnök még mindig a helyén van?
Megoszlanak a vélemények, hogy kinek mennyire igazolta be a várakozását, ami történt. Ahogy az egyik politikus fogalmazott, a marhát sokáig kell főzni; a marha már megfőtt, most a dinsztelés következik.
Attól persze sok függ, hogy mit fognak dinsztelni: a tiltakozókat vagy a rezsimet?
Akkor úgy fogalmazok, hogy eljutott egy olyan pontig ez az eseménysor, ahonnan már oda biztosan nem fogunk visszakerülni, ahonnan megindult.
Az elmúlt másfél évtized magyarországi tiltakozásain edződve kérdezem, hogy amikor van egy ilyen méretű rendezvény, akkor megfogalmazódnak-e konkrét célok? Van egy négypontos követelése a tiltakozási hullámot kezdeményező egyetemistáknak, ami kifejezetten az újvidéki vasútállomási tragédia feltárására vonatkozik, de nem tartalmaz konkrétan rezsimellenes pontokat. Látszódik-e valami olyasfajta szervezettség, amiben az adott ügy kapcsán felszínre törő elégedetlenség politikai formát ölthet?
Az egyetemisták megfogalmaztak négy konkrét követelést az újvidéki vasútállomásnál történt tragédia kapcsán, amihez ők a végtelenségig ragaszkodnak. Nem hajlandók ettől tágítani, de úgymond kitágítani sem a követeléseket. Ugyanakkor ez a négy követelés annyira erőteljesen érinti a szerbiai politikai és intézményi struktúrát, hogy ahhoz, hogy ezek teljesíthetőek legyenek, gyakorlatilag az egész jogi és politikai rendszernek meg kéne változnia. Tehát azt is mondhatnánk, hogy ez a hatalom, ha megpróbálná teljesíteni ezt a négy, egyébként banális követelést, amelyek pusztán arról szólnak, hogy az állam működjön rendeltetésszerűen, akkor saját magát számolná föl. Ez a hatalom tehát egyszerűen képtelen teljesíteni ezeket a pontokat, amit mostanra nagyon sokan beláttak, és nagyon sokan álltak e négy követelés mögé, szolidaritásukról biztosítva az egyetemistákat. Azok, akik ott voltak ezen a belgrádi tüntetésen, különböző motivációkkal érkeztek. Volt, aki tényleg csak azt szeretné, ha az egyetemisták követelései teljesülnének, mások viszont egyértelműen azt akarják, hogy ez a jelenlegi hatalom bukjon meg. Jelen pillanatban nem látszik olyan erő, mint, mondjuk, Magyarországon, amely akár ezt a társadalmi elégedetlenséget, ami most már a Holdról is látszik, vagy akár a Marsról is, politikailag artikulálni tudná. Azok az ellenzéki pártok, amelyek léteznek Szerbiában, nevezhetjük őket óellenzéknek, egyszerűen nem tudják, vagy egyelőre legalábbis nem tudták fölszívni ezt az elégedetlenséget. Ráadásul az egyetemisták is egy meglehetős distanciát próbálnak tartani velük szemben. Úgyhogy itt most tulajdonképpen két forgatókönyv lehetséges az ellenzéki térfélen. Az egyik az, hogy a jelenlegi olyan, amilyen ellenzék összefog, mégiscsak megpróbálja becsatornázni ezt az elégedetlenséget, és szavazatokká tenni. A másik lehetőség pedig az, hogy fölbukkan valaki, valahonnan, netán az egyetemisták köréből, és fölszívja ezt a hatalmasra duzzadt társadalmi elégedetlenséget.
Ha már ilyen magyar fülnek ismerősnek tűnő dolgokról beszélgetünk, megkérdezem azt is, hogy a szerb egyetemisták mit nem szeretnek a szerbiai ellenzéken? Azzal vádolják őket, hogy a rendszer részévé váltak, vagy egyszerűen nem tartják őket alkalmasnak a változás motorjának szerepére, mivel eddig mindig kudarcot vallottak?
Azok az ellenzéki pártok, vagy azoknak a többsége, amelyek jelen pillanatban a politikai palettán jelen vannak, azok már valamilyen formában voltak a hatalmon. Persze, vannak kisebb pártok, amelyek még nem, ilyenek a zöld baloldali pártok, illetve a szélsőjobboldali pártok. Viszont a mainstream ellenzék fő ereje, a Demokrata Párt adta a Szerb Haladó Párt előtti, vagyis a 2000-től 2012-ig tartó hatalom gerincét. Abban az időben zajlott le a rablóprivatizáció, a gazdasági mutatók is sokkal rosszabbak voltak. Nyilván voltak ennek külső okai is, mint például 2008-ban a nagy gazdasági világválság, de lényegében az a hatalom eljátszotta a szerbiai polgárok bizalmát, és ezért bizalmatlanok velük szemben az egyetemisták is. Mondom, azóta alakultak olyan mozgalmak, kisebb pártok, amelyek még nem voltak hatalmon. Ezek most az előtt a dilemma előtt állnak, hogy megpróbálkozzanak-e függetlenül az óellenzéktől valamiképpen hatalomra jutni, vagy pedig fogjanak össze velük. Lényegében a Márki-Zay-féle és a Magyar Péter-féle verziók közül kellene választaniuk.
Két évvel ezelőtt is volt Szerbiában egy nagy tiltakozási hullám, akkor szörnyű iskolai és utcai lövöldözések vezettek ehhez, amire az államfő parlamenti választás kiírásával és a Szerb Haladó Párt éléről történő névleges lemondással reagált. Ha kétévente nagy tiltakozás tör ki Vučić hatalmával szemben, akkor mennyire tekinthető stabilnak ez a rendszer? Vagy, megfordítva, mi az a társadalmi háttér, ami az elnököt e tiltakozások politikai túléléséhez segíti?
2012-től fél tucat nagyobb utcai tömegrendezvény, illetve tiltakozássorozat játszódott le, a diktatúraellenes tüntetés, az „Egy az ötmillióból” nevű tüntetés, a „Véres ingek” nevű tüntetés, a lítiumbánya megnyitása miatti tüntetés, és két évvel ezelőtt a belgrádi iskolai tragédia miatti tüntetés. De ami most folyik, az tényleg merőben más. Egyfelől sokkal nagyobb területileg is és létszámában is, mint az előzőek, sokkal régebb óta tart és folyamatosan. Szintén megkülönbözteti az előzőektől, hogy az egyetemisták beszálltak, és tulajdonképpen ők szervezik, vagy ők koordinálják, inkább ez a helyes kifejezés, mert erős alulról építkező bázisok jelentkeznek. Tehát egyes településekhez, egyes intézményekhez, iskolákhoz kötődő helyi bázisokra épülő szervezkedéseket látunk. Ez egészen más, mint az előzőek, mert a korábbiaknál az ellenzék vitte utcára az embereket, de utána nem tudta ott tartani őket. Ami a két évvel ezelőtti előrehozott parlamenti választást illeti, Aleksandar Vučićnak sosem volt gond az, hogy kiírjon egy választást. Szerbiában 2012 óta egyetlen kormánynak sikerült kitölteni a négyéves mandátumot, az összes többi rendkívüli választáson került hatalomra; a Szerb Haladó Párt többnyire abszolút többséget szerzett, vagy pedig a szocialistákkal alkotott koalíció révén tudott abszolút többséget szavatolni. A választási eredmény mindig hatalmas csalódás volt az ellenzék számára, meg mindazok számára, akik ezeket az ellenzéki pártokat támogatták. Most viszont az ellenzéki pártok nélkül képes hatalmas tömeg az utcára menni, és akkora tüntetéseket lebonyolítani, mint volt a március 15-i belgrádi, vagy két héttel korábban Nišben, két héttel előtte meg Kragujevacban, illetve előtte még Újvidéken. Ezért merem állítani, hogy nem fogunk oda visszatérni, ahonnan ez az egész elindult.
Mit gondolnak arról Szerbiában, hogy a fennálló hatalmi rendszer legyőzhető-e választáson, illetve, talán pontosabb úgy fogalmazni, hogy a választás után lenne-e szükség további lépésekre, vagy pedig a választás előtt kellene döntő változást elérni, hogy legyen egyáltalán értelme a választásnak?
Szerbiában az ellenzéki térfélen jelen pillanatban konszenzus van abban a kérdésben, hogy először a választási feltételeket kell rendbe tenni, és csak utána lehet választásokat tartani. Ugyanakkor, ha most kiírna Vučić egy választást, akkor nem tenném a tűzbe a kezem a közös ellenzéki stratégiáért. Vučić sokrétű módszereket tud alkalmazni az ellenzék megosztására. Legutóbb például leengedte 3 százalékra a bejutási küszöböt, ami a kis pártoknak elég vonzó lehet, hogy megkíséreljék külön indulva megugorni, miközben más pártok meg inkább bojkottálnának. Jelen pillanatban a választói névjegyzékek katasztrofális állapotban vannak, hatalmas visszaélésekre ad lehetőséget, hogy jóval többen szerepelnek számos település névjegyzéken, mint ahány választójogú polgár él az adott helyen.
Ezek holt lelkek, vagy Nyugat-Európába emigrált polgárok?
Ez is, az is. Ott van aztán a médiahelyzet. Nagyon sokszor mondom azt, hogy Szerbia copy-paste ország, a magyarországi viszonyok karakterjegyei itt is megjelennek. Úgyhogy ezt sem kell túlmagyaráznom, a kormánypárti médiatúlsúly egyértelmű, Szerbiában az állami média ugyancsak nehezen nevezhető közmédiának, bár azért olyan szinteket még talán nem ért el, mint a magyarországi. Ami szintén probléma, hogy a voksolás napján is rendszeresen nagyon sok visszaélésre kerül sor. Számos szabálytalanságra és visszaélésre mutattak rá a nemzetközi megfigyelők, a bolgár vonattól kezdve a dupla névjegyzékeken át a lefizetett szavazókig.
A bolgár vonat az utaztatott szavazókat jelenti?
Utaztatnak is szavazókat, de őket a Boszniai Szerb Köztársaságból hozzák, bejelentik őket pár napra Belgrádban, hogy a helyhatósági választáson ott tudjanak szavazni. A bolgár vonat olyan módszer, amikor beküldenek egy fizetett embert, egy pártaktivistát, bárkit, a szavazóhelyre, aki kihozza a szavazólapját, kint bekarikázzák a megfelelő választ, odaadják egy másik személynek, aki szintén egy beépített ember, az bemegy, bedobja, aztán kihozza a sajátját, amelyen kint megint a megfelelő számot bekeretezik, és így tovább, ez a bolgár vonat. Nagyon sok párttag van egyébként Szerbiában, több százezer tagja van a Szerb Haladó Pártnak, tehát van honnan meríteni az ezt végrehajtó embereket. De nem is ragadnék le a részleteknél. A lényeg, hogy először is a választási körülményeket és feltételeket kell ahhoz megváltoztatni, mondja az ellenzék, hogy itt egyáltalán tisztességes választásokra kerülhessen sor, és ezért egy olyan szakértői kormányra volna szükség ebben a pillanatban, amelynek arra terjedne csak ki a mandátuma, hogy megszervezze a szabályos és fair választásokat.
A fenti módszerek azt jelentik, hogy a rendszer nemcsak a szabályok, az intézmények és a médiakörnyezet eltorzításával csal, de a választás napján is manipulál a szavazatokkal; mégis, az a benyomásom, hogy Vučić mögött állnak tényleges támogatók is, akik valamiért elhiszik, hogy csak őbenne bízhatnak. Kikből áll a bázisa?
Elsősorban a vidékre támaszkodik, a kisebb településekre, kisebb városokra akár, és az alacsonyabb iskolázottságú lakosságra. Ez a hatalom alapja, illetve a pártfoglalkoztatottság, amely aztán azzal jár, hogy bizonyos alkalmakkor vissza kell szolgáltatni a pártnak a kedvességét, hogy munkahelyet talált az illetőnek.
Vagyis létezik egy széles pártklientúra?
Így van. Kötelező különféle meetingekre járni, kötelező arra szavazni, akire kiadják az utasítást, lefényképezni a szavazólapot az illető saját személyi okmányával együtt, ha, mondjuk, ez a bolgár vonatozás nem működik, hogy legyen bizonyíték a pártközpontban a leadott voksról. Ami most fontos változás, hogy a tüntetések során az egyetemisták egyik településről a másik településre vonultak gyalog. Áthaladtak több kisebb falun is, ahol rendszerint az állami médiából vagy a kormányközeli kereskedelmi tévékből, bulvárlapokból tájékozódnak, de most tulajdonképpen szembejött az emberekkel a valóság, hogy hát mégsem olyan vérszomjas vadállatok ezek az egyetemisták, akik nem akarnak tanulni és elfoglalták az intézményeket, hanem hát ezek a mi gyerekeink, akiket jól ismerünk. Látták, hogy ezek nagyon rendes fiatalok, akik elmondták, mi a céljuk, mit szeretnének, és ezeken a hajszálereken is végigfutott a tiltakozás, eljutott ezekbe a kistelepülési környezetekbe is, amelyek mindeddig nagyon stabilan Vučić bázisai voltak. Nincs már olyan közepes méretű település az országban, ahol ne lett volna valamilyen tiltakozás, egy útzárlat, bármi, és ez igaz még a magyar többségű önkormányzatokra is, ahol máskülönben a passzivitás nagyon magas; most már itt is szinte mindenhol volt valamiféle ellenállás.
Vučić hatalmát korlátozza az elnöki ciklusok maximális száma? Vagy, ha kitölti a második mandátumát, akkor visszamegy miniszterelnöknek? Mennyire határozza meg a rezsim szavatosságát Vučić személyes szerepe?
Maximálisan, hiszen ez egy piramisrendszer, Vučić ennek az alfája és ómegája. Jelen pillanatban ő az államfő, és talán az irritálhatja most őt a legjobban, hogy az egyetemisták azt mondják, vele nem akarnak tárgyalni, nincs miről tárgyalniuk, ugyanis az államfő Szerbiában protokolláris szerepet tölt be csupán, hasonlóan, mint Magyarországon. Az egyetlen különbség, hogy Szerbiában közvetlenül választják meg. Vučić kizárólag az informális hatalmával élve tudja ezt az egész rendszert irányítani ebből a pozícióból is, amiben jelenleg van. A kormányfők pedig jönnek-mennek, bábuk vagy fikuszok, vagy tollak a kalap mellett. Minden Vučićtól függ, a mikromenedzselést is ő maga végzi, vagy legalábbis ő ezt a benyomást próbálja magáról kelteni.
Azt olvastam, hogy naponta tart televíziós beszédet, de nem tudtam eldönteni, hogy ez elírás vagy valóság.
Ez bizony tényleg így van. Előfordult olykor, hogy két vagy három napig nem jelent meg a televízióban, amiből hír lett, hogy hát hol az elnök úr? Amíg mások Indiában teleltek vagy nyaraltak, addig ő nagyon keményen végignyomta ezt a szilveszteri-újévi időszakot is, nem is csak naponta egy, hanem akár naponta több televíziócsatornán is mond egy-egy szózatot. Sokszor direktben a néphez szól, máskor stúdióvendégként egy „mikrofonállványnak” nyilatkozik.
Évek óta demonstratívan jó viszonyt ápol egymással Aleksandar Vučić és Orbán Viktor, ami szokatlannak mondható a két ország történetében. Mikor kezdődött ez a baráti közeledés közöttük?
Nehéz konkrét időpontot, vagy egy konkrét eseményt meghatározni, de az ideológiai hasonlóság, az őket hatalomra segítő politikai körülmények részbeni hasonlósága és időbeli egybeesése mind hozzájárult a közeledéshez. Szerepe volt itt a vajdasági magyarságnak is, amely mégiscsak valamiféle összekötő kapocs. 2013-ban elérkeztünk egy látványos, bár a gyakorlatban kevesebb eredménnyel járó magyar-szerb megbékélési folyamathoz, amely azzal járt, hogy egyfelől a szerb parlament az 1944-45-ös partizánvérengzésekkel kapcsolatban hozott egy elítélő nyilatkozatot, ezzel párhuzamosan pedig az akkori magyar államfő, Áder János szintén bocsánatot kért a szerbektől a magyarok nevében a szerb polgárok ellen elkövetett második világháborús atrocitásokért. Szimbolikusan ez volt az a pillanat, amely összeboronálta ezt a két tábort, és ami mindenféle gazdasági és egyéb kapcsolatokat is eredményezett a későbbiek során.
Hangsúlyos eleme Orbán és Vučić találkozóinak a migrációval szembeni fellépés, de nem pontosan értem, mi a jó Szerbiának abban, hogy a magyar hatóságok, gyakran drasztikus módszerekkel, Szerbiába lökik vissza a menekülteket?
Szerbiának az volna az érdeke, hogy még mielőtt Szerbiába belépnének a menekültek, megállítsa őket, és ebben van is magyar segítség: magyar határőrök érkeztek Szerbiába, ők is segítenek a déli határokon a menekülthullám Szerbián áthaladását megakadályozni. Ebben tehát látszik valamiféle összehangoltság, bár egyébként jelen pillanatban nem is ez a fő útvonala a menekülthullámnak. Szerbiának főként az jelentett nagy gondot az utóbbi időben, hogy sokan föltorlódtak itt a határkerítés déli oldalán, és folyamatosan vitték őket délebbi menekülttáborokba, gyűjtőközpontokba, mivel azonban ezek nem voltak zárt központok, mégiscsak eljutottak az észak-szerbiai településekre, voltak még szervezett taxijáratok is. A szerb belügy fő gondja tehát az volt, hogy miként tudná ezeket a menekülteket valamiképpen délebbre tartani, mert nagyon nagy volt a fölháborodás északon, ami roncsolta a magyar-szerb kapcsolatokat is.
Mennyire számít ma egy komoly projektnek Szerbia uniós csatlakozási folyamata?
Nagyon régóta, több mint három éve nem nyílt meg új tárgyalási fejezet. Tehát gyakorlatilag egy helyben áll Szerbia ezen az úton, az integrációs folyamat egyáltalán nem halad, aminek van egy unió felőli része is, a bővítési fáradtságnak nevezett jelenség, meg az, hogy nincs szükség az EU-ban még egy illiberális rezsimre.
Akkor a hangsúlyozott magyar támogatás nem biztos, hogy segít Szerbiának.
Hát, igen, ez jó kérdés, hogy a magyar kormány támogatása mennyiben segít, vagy inkább hátráltatja a csatlakozást. Másfelől pedig Szerbia egyszerűen nem teljesített alapvető követeléseket. Ha csak arról beszélünk, hogy még mielőtt 2022-ben az orosz-ukrán háború megindult volna, sokszor elhangzott, hogy Szerbiának össze kéne hangolnia a kül- és biztonságpolitikáját az Európai Unióéval, ami gyakorlatilag azt jelentette, hogy be kéne vezetni a szankciókat Oroszországgal szemben. Ez nem történt meg mind a mai napig, és attól kezdődően, hogy élesedett a helyzet 2022-től, ez egyre inkább akadálya volt annak, hogy Szerbia bármilyen haladást elérjen a csatlakozási folyamatban.
Mennyire támaszkodik Szerbia a kínai befektetésekre, illetve mennyire van beleszólása abba, hogy Kína mibe fektet Szerbiában?
A politikai marketing vagy a rövidtávú pénzszerzés szempontjából ezek a Kínából jövő befektetések nagyon jól eladhatóak, el lehet mondani, hogy itt épül egy gyorsvasút, hamarosan száguldozni fognak a vonatok. Az, hogy ez kínai hitelből épül, az, hogy ez kamatokkal kölcsönzött pénzből épül, az, hogy ezt kínai vállalatok építik, az, hogy ezt hány évtizeden keresztül fogjuk visszafizetni, az, hogy ez soha nem fog megtérülni gazdaságilag, mind másodlagos kérdés. Márpedig a valóság az, hogy a kínaiak gyakorlatilag saját maguknak építenek a hitelbe adott pénzből egy vasutat a saját munkásaikkal, a szerb politikusoknak pedig meghagyják azt, hogy egyrészt a politikai babérokat learassák, másfelől pedig senki nem fog problémázni, ha egy kicsit vastagon fog a ceruzája valakinek, és esetleg magánzsebekbe is jutnak pénzek. Úgyhogy ilyen szempontból ezek a kínai beruházások vagy hitelek, mert ugye van egyik is, másik is, politikai szempontból nagyon megérik a jelenlegi szerb hatalomnak. Tehát én azt mondom, itt is hasonlóképpen alakulnak ezek a beruházások, mint Magyarországon. Nagyon nagy különbséget nem látok.
A szavazók utaztatása kapcsán jött szóba a Boszniai Szerb Köztársaság; itt mi a belgrádi kormány célja? Létezik egy távlatos országegyesítési célkitűzés, vagy ez pusztán egy tét az asztalon, amelyre hivatkozva a belgrádi kormány tárgyalási pozíciója erősebb lehet különféle ügyekben? A Belgrád és Banja Luka közötti kapcsolat révén a szerb kormány egy kicsit meg tudja hosszabbítani a saját külpolitikáját? Hogyan kell ezt a viszonyt értelmezni?
Az egy jó kifejezés, hogy egy tét az asztalon Szerbia szempontjából. A Boszniai Szerb Köztársaságot ilyen módon kezeli, egyfajta fenyegetésként, illetve a belgrádi kormány úgy próbálja beállítani saját magát, hogy ő tudja mérsékelni a helyzetet Boszniában, illetve a Boszniai Szerb Köztársaságban, vagyis a balkáni stabilitás letéteményese a jelenlegi szerb hatalom. Ugyanakkor viszont látszik, hogy a Boszniai Szerb Köztársaságban maga Milorad Dodik, aki irányítja ezt az entitást, már nem biztos, hogy teljes egészében Szerbiától függ. Közvetlen bejárása van Moszkvába, a Kreml közvetlenül irányítja már sok lépését, ily módon Vučićnak egyre kevésbé van hatása arra, hogy mi történik a Boszniai Szerb Köztársaságban, és egyre kevésbé tudja elhitetni a nyugati partnerekkel is azt, hogy képes kordában tartani, ami ott történik. Ezen kívül persze a szerb kormánynak is vannak különböző szélsőségesebb részei, vagy olyan politikusok, akik kimondanak dolgokat, amelyeket még Vučić nem mondana ki, vagy itt tehát egy amolyan jó rendőr, rossz rendőr szereposztás. Például Aleksandar Vulin, aki az egyik legnagyobb héja a szerb kormányban, a szerb világot szokta emlegetni az orosz világ mintájára. Régen ezt Nagy-Szerbia projektnek hívták, még a kilencvenes években, amit a hivatalos szerb politikában ejteni kellett, de a szerb befolyási övezetnek tekintett térség destabilizációjával és destabilizálásával a szerb világ kiépítése ismét napirendre került. Bár Vučić ezt nem veszi a nevére, szimbolikus jeleket ő is ad, például amikor bármiféle szerb nemzeti ünnep van, az ünnepségen Vučić mellett ott áll Dodik is, vagy például Szerbia tele van boszniai szerb zászlókkal. Közösen elfogadtak nemrég egy szerb deklarációt is a közös célokról.
Hogyan látszódnak Belgrád felől nézve Orbán Viktor – nehezen tudnék erre más kifejezést használni – egyre fokozódó nyugat-balkáni kavarásai? Együtt halad ebben a szerb és a magyar kormány, vagy ezek külön bizniszek?
Először Belgrád felől közelítve meg ezt a kérdést, azt mondanám, hogy mivel Szerbiában ennyire bonyolult a helyzet, megingott a jelenlegi hatalom pozíciója, nem is jönne rosszul Vučićnak egy kis kavarás a Boszniai Szerb Köztársaság részéről. Hiszen akkor el lehetne játszani a nemzetmentő szerepét, és akkor újra támogatottságot tudna szerezni a jelenlegi helyzetben is. Ez tehát a belgrádi viszonyulás. A magyar kormány érdekeinek értelmezését megközelíthetjük abból a szempontból, hogy vajon az Orbán-kormány miért próbál ilyen szoros viszonyt ápolni a boszniai Szerb Köztársaság vezetőjével, illetve akár Szerbiával, vagy hogy miért próbál Szlovéniában médiabirodalmat építeni. Azt gondolom, és egyre több jel mutat erre, hogy nem ebből a szempontból kell most már megközelítenünk a magyar kormány lépéseit, hanem abból a szempontból, hogy mi Oroszország érdeke. Én egyre inkább azt látom, hogy mindaz, amit Orbán Viktor tesz a Balkánon, az egy az egyben egybevág Oroszország érdekeivel. Amit Oroszország jelen pillanatban a Balkánon el tud érni, az az, hogy destabilizálja a helyzetet, hogy bizonytalanságot vigyen a viszonyokba, amelyek maguktól sem egyszerűek, hiszen az 1995-ös daytoni egyezménnyel megszülető Bosznia eleve egy diszfunkcionális ország. Az oroszok pedig úgy gondolják, hogy ha ezt a rossz működést lehet fokozni, akkor csináljuk. Ez tehát a moszkvai cél, és ebben tud a magyar kormány sokat segít Putyinnak.
Utolsóként, de nem utolsó sorban hadd kérdezzek rá a te munkádra: az egy hibás megfogalmazás, hogy a független vajdasági magyar média duplán ellenzékben van? Egyfelől a szerbiai rezsim kritikusaként, másrészt a hivatalos magyar szervezetek kritikusaként is.
Azt kell mondanom, hogy a vajdasági magyar politika, tehát az a politikai szervezet, amely egyáltalán talpon maradt, a Vajdasági Magyar Szövetség, mára szinte teljesen elveszítette politika identitását, olyan szinten idomult ahhoz, amit Budapest, illetve Belgrád diktál. Mindeközben a VMSZ kormányon van, államtitkári szinten van jelen a szerb minisztériumokban, azaz ugyanazt a politikát viszi, amit a jelenlegi szerb rezsim. Innentől kezdve ez gyakorlatilag ugyanaz a társaság, ugyanazt képviselik. Itt tényleg most már nüansznyi különbségek sem igazán mutatkoznak, vagy legalábbis a nyilvánosság előtt ezt nem lehet kitapintani. Persze tudható, hogy helyi szinteken vannak ellentétek, mondjuk, a Szerb Haladó Párt és a VMSZ között, de országos szinten nagy a barátság. Ilyen szempontból egy újságírónak egyszerűen azt kell néznie, ami a hatalomban zajlik, és azt kell ellenőriznie, ennek a hatalomnak pedig a magyar párt is a része.
Hány négyzetméter szabadság jut ezek után a médiára, vagy egyáltalán hogyan fejezhető ez ki? Mennyi megszólalási felület van, mennyire lehet rendezvényeket tartani? Magyarországon ismert probléma, hogy ha nincs egy településen ellenzéki polgármester, akkor nagyon nehéz például egy még csak nem is direkt ellenzéki, egyszerűen valamilyen nem a kormánypárthoz tartozó közéleti rendezvényt megtartani.
Szerbiában nincs olyan önkormányzat, ahol ne a Szerb Haladó Párt, illetve koalíciós partnerei – a VMSZ-t is ideértve – lennének hatalmon. Innentől kezdve ez a probléma abszolút fennáll. Egy könyvtárat vagy egy színházat nagyon nehéz politikai diskurzus céljából egy eseménynek lefoglalni, vagy talán lehetetlen is. Ez egyszerűen nem működik, úgyhogy keresni kell azokat a független entitásokat, akik még hajlandók ilyesmire. Marad hát a virtualitás, ezen keresztül próbáljuk valahogy megtalálni a közönséget.