Jó kommunikációs készségét és empátiáját nevezte erősségének hivatalos önéletrajzában Töll László ezredes, aki azzal szerzett magának jól kiérdemelt hírnevet a napokban, hogy az egri kadétoknak előadást tartott a muhi csatáról, s ennek során egy gondolatmenetében árulónak nevezte a külföldön élő, s ott letelepedő magyarokat. Töll László egyebekben a Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnoka, hadtörténész és a Honvédelmi Minisztérium katonai identitásért felelős miniszteri biztosa. Ebbéli pozícióját Szalay-Bobrovniczky Kristóf honvédelmi miniszternek köszönheti, aki tavaly bízta meg ezzel a roppant felelősségteljes állással.
Na most, hogy mit is csinál valójában egy katonai identitásért felelős miniszteri biztos, azt nehéz volna fölfejteni, de azért kapaszkodónak megteszi a miniszter leírása, aki Töll László kinevezésekor arról beszélt, hogy „a múltunk alapján a jelen katonai identitását is meg akarjuk erősíteni”, mert ez a honvédség korszakváltásának új eleme. E mondatot és Töll László ezredes előadását boncolgatva tehát arra a következtetésre juthatunk, hogy a muhi csata örökségéből kéne megerősíteni most, 2025-ben a magyar honvédség katonai identitását. Ezzel kapcsolatban persze, több kérdés is adódik, ezek egyike, hogy mi a fene az a katonai identitás. Nyilván, aki katonának áll, az nem feltétlenül ódzkodik eleve attól, hogy fegyvert ragadjon, de mi a fészkes fenét lehet ezen erősíteni? Érezzen örömöt, ha tankra pattanhat? Katonai identitásában megerősödve gyorsabban futja majd a gyakorlótéri köröket? Büszkébben csinálja a büntető fekvőtámaszokat, ha szabálytalanul, hanyagul tisztelgett? Esetleg jobban odaveri a talpát a földhöz a díszmenetelésnél, mintha a katonai identitása kevésbé volna acélos?
Nem, nem biztos, hogy erről van szó, talán érdemes visszanyúlnunk a posztteremtő Szalay-Bobrovniczky Kristófhoz, aki szerint „katonai hagyományainkat az ősi harcos erényeket gyakorló magyar katonák nemzedékeinek hivatástudata, bátorsága és helytállása teremtette, mindez a maiak számára követendő példát és értékrendet jelent. Ezen hagyományok és értékrend tisztelete és gyakorlása képezi a katonai identitást, mely egyben a Magyar Honvédség szellemiségét is jelenti.”
Szívesen befizetjük egy gyakorló lövészetre azokat, akiknek sikerül megfejteniük ezeknek a mondatoknak az értelmét, túl azon, hogy bizonyosan vannak fülek, amelyeknek jól hangzanak. Töll ezredes füle bizonyosan ilyen, mert valamiért csak elvállalta azt a nemes feladatot, hogy ő innentől fogva a katonai identitást erősíti, ami, ha már a muhi csatára gondolunk, nem igazán jött be IV. Bélának sem, legalábbis Rogerius de Apulia, vagyis Rogerius mester Siralmas éneke szerint – idézzük – „A király eközben buzdította övéit, hogy férfiasan készüljenek a harcra; és nem kevés zászlót osztott ki saját kezűleg a főemberek között”. Az identitáserősítés fő motívumai tehát, a személyes buzdítás és a zászló, megvoltak, ennek ellenére a magyar sereget ripityára verték a tatárok 1241-ben, tehát azért vannak itt még leküzdendő feladatok az identitáserősítésen túl is.
Töll László azonban nem véletlenül jutott el az ezredesi fokozatig, magyaros fortéllyal igyekszik a vereségből is a legtöbbet kihozni a katonai identitás erősítése érdekében, s rálelt arra a meglepő összefüggésre, hogy a muhi csatában részt vettek nem azért haltak meg, hogy a maiak elmenjenek innét. „Ez a ti földetek, azért haltak meg, hogy a tiétek legyen. És hogyha valaki ezt a földet csak úgy elhagyja, az árulás.”
Ez valóban cifra eszmefuttatás, s ha úgy tetszik, Töll László talán eleget tesz annak a miniszteri iránymutatásnak, hogy a múltunk alapján a jelen katonai identitását erősítse, talán még Szalay-Bobrovniczky Kristóf is elégedetten nyugtázhatja, hogy igen, a derék ezredes jól megmondta, igaz, aki innen elmegy, nem feltétlenül szorul arra, hogy a katonai identitását erősítsék, köszöni szépen, jól megvan anélkül is, inkább valami másra volna szüksége, nem katonai identitásra, mondjuk – már bocsánat, hogy ennyire földhözragadtak vagyunk – több pénzre, lakásra, stabil életkörülményekre, megfelelő orvosi ellátásra, vagy egyszerűen csak arra, hogy senki ne akarja az ő identitását katonailag sem erősíteni, ne akarjanak belenyúlni az életébe, hagyják szabadon lélegezni, hagyják a fenébe az ő identitását, köszöni szépen, az az övé.
Persze, valóban nincs egyszerű dolga Töll ezredesnek, hiszen úgy kell megfogalmaznia maradandó gondolatokat a katonai identitás erősítése érdekében, hogy azokhoz látványos történelmi sikereket is párosítson, amelyek mind-mind a magyar katonai erények fennen csillogását lennének hivatottak példázni, de azokból azért olyan nagyon sok nem akad. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne volnának ilyen erények, de azt már inkább, hogy identitást ezekre meglehetősen nehéz lenne alapozni. Kiváltképp, mert ezek a sikerek nem feltétlenül a katonai identitásból származnak, hanem az emberi természetből, csak hogy a legnagyobb közhelyeket citáljuk, ilyen például a bátorság, az elkötelezettség, az ész, a hazaszeretet, az önfeláldozás, s ki tagadhatná, hogy ezek az erények sajátjai voltak megannyi hősünknek, mondjuk Rákóczinak, aki Töll meghatározása szerint nyilván hazaáruló volna, hiszen külföldön telepedett le, s még idegen földben is nyugszik.
Szerencsére, Töll László dolgát megkönnyíti az, hogy Szalay-Bobrovniczky Kristóf a katonai identitás erősítéséhez gyakorlati támpontokat is adott, így az ezredes „közreműködik a Magyar Honvédség egyenruházatát, kitüntetési és jelképrendszerét, alakiságát, a honvédzenekarok és a katonazene szerepének növelését, az alakulatok és laktanyák névadását, a katonai ünnepségeket, valamint a honvédtiszt- és altisztképzés reformját, és a honvédelmi nevelést érintő történészi feladatokban”, amire buzgón bólogathatunk: így már mindent értünk, s bár akkor még nem a katonai identitást kellett miniszteri biztosként erősítenie Töll Lászlónak, de a hadtörténeti intézet parancsnokaként talán lehetett némi sugalló szerepe abban, hogy főnöke a Petőfi laktanya nevét Mária Teréziáéra keresztelje át, mert az jobb.
Aki mindebből esetleg azt a következtetést vonná le, hogy a Magyar Honvédség élén giccshuszárok állnak, akik folyamatosan visszaélnek a magyar történelem zivataros századainak tanulságaival is, talán nem tévedne nagyot, csakhogy itt pusztító fegyverekről, emberéletekről van szó, arról, hogy katonaiidentitás-erősítés ide vagy oda, bármikor fölrobbanhat bárkinek a kezében egy kézigránát, ahogy elvitte mindkét kezét annak a fiatal asszonynak is, aki kormánytisztviselőként egy úgynevezett adaptív programban találta magát, s ennek keretében honvédelmi alapkiképzésen vett részt, mert valamiféle torz és bornírt szemlélet szerint így közelebb lehet hozni a közigazgatást a honvédelemhez, amire nagy szükség lehet veszélyhelyzetben. A giccs azonban már így már közveszélyessé válik.
Aztán van egy pont, amikor már őrületbe is torkollik, ezt igazolja, hogy a Szalay-Bobrovniczky Kristóf által vezetett minisztériumnak, amikor a Magyar Hang újságírója azt kérdezte, mi a tárca álláspontja Töll László ezredes kijelentéseivel kapcsolatban, egy nap gondolkodás után azt sikerült kitalálnia, hogy „A dollármédia olcsó politikai provokációval, kétségbeesetten próbálja elterelni a figyelmet Kollár Kinga őszödi beszédéről, amivel leleplezte a Brüsszel-Tisza paktumot. Brüsszel szándékosan lerontja a magyarok életszínvonalát, hogy ezzel a Tiszát hatalomra juttassa, cserébe a Tisza IGEN-t mondott Ukrajna uniós tagságára.” E válasz egyébként bizonyosan alkalmas a katonai identitás erősítésére, hiszen nemcsak, hogy azonosítja az ellent, de egyből támadólag is lép föl, fortélyokat is tartalmaz, finom cseleket, ez ám a katonai szellem, ez ám a magyar hagyomány, ez ám a huszárörökség, erre még Szalay-Bobrovniczky Kristóf is elégedetten biccenthet, igen, ez már döfi.
Fotó: honvedelem.hu