Szatmári „Főzelékes” Ferenc – Főzelékbiblia
Szatmári Ferencet több mint tíz éve úgy ismerhette meg az ország, hogy ő a srác, aki nem liszttel sűríti a főzelékeit, és egyszer csak mindenki elkezdett alternatívákat keresni a lisztes rántás helyettesítésére. Azóta főző generációk sora nőtt fel, és szép lassan eljutottunk odáig, hogy a főzelék már rég nem a magyar konyha mostohagyermeke, hanem egy izgalmas, sokszínű és nem utolsósorban gyors alternatíva, ha ennénk valamit. A Főzelékbiblia, mint amolyan tisztességes szentírás, egy ószövetségi és egy újszövetségi részből áll, vagyis megtalálhatóak benne az olyan klasszikusok, mint a kelkáposzta főzelék, a savanykás krumpli főzelék, vagy a menzák réme, sárgaborsó főzelék. A második egységben találhatóak azok az újítások, amiket Szatmárinak köszönhetően ismert és szeretett meg a közönség, mint például a zabos spenót, vagy a currys-kókusztejes krumpli. A könyvben mégsem maguk a receptek a legjobbak, hanem, hogy általuk a kezdők is megtanulhatják, a konyha elsősorban jó terep a gyakorlásra, a kísérletezésre, hogy a finom étel nem azon múlik, hogy hány órát állunk a tűhely mellett, vagy mennyire extrém alapanyagokat használunk hozzá. A konyhai szabadság ott kezdődik, amikor már nem esünk kétségbe, ha valamilyen alapanyag hiányzik, mert tudjuk, mivel lehet helyettesíteni, és bátran kísérletezünk is új megoldásokkal. A Főzelékbiblia épp ennek a bátorságnak a megalapozását segíti.
Szatmári Ferenc – Főzelékbiblia, 21. Század Kiadó
Örömfőzés Stanley Tuccival
Stanley Tucci a covid alatt kezdett el először koktélkeverős videókat posztolni az Instagramra, majd ezt követte a gasztro esszékből álló könyve, és az Olaszország régióit a gasztronómiájuk felől bemutató sorozata a CNN-en. Tuccit le lehetne írni annyival, hogy egy újabb celeb, aki szeret főzőcskézni, és ez nem is állna annyira távol az igazságtól, csakhogy mégsem lehet ennyiben hagyni azt, amit ő csinál. Az általa készített ételek, ahogy főz, ahogy a gasztronómiáról beszél, az pont annak az iskolapéldája, hogy az étel, az étkezés, az soha nem csak az evésről magáról szól. Az a hangulatról szól, az együtt töltött időről szól, arról szól, hogy egy tál levesben, vagy egy éjjel septiben összedobott tésztában mennyi gondoskodás rejlik. A könyvben megtalálhatóak a Tucci család tradicionálisabb olasz receptjei, de felesége, Felicity Blunt által a Wellington-bélszín, és a pásztorpite is helyet kap a válogatásban. Persze, ezek a receptek könnyen elérhetőek, elég kettőt kattintani hozzájuk, de itt nem is ez a lényeg. Húslevest is adnak nagyon sok kifőzdében, de nem véletlen, hogy anya húslevese az igazi, vasárnap, a családi asztalnál. Ezek a receptek is azért jók, mert kicsit többek tudnak lenni, mert van bennük valami meleg, és otthonos, amitől egy kicsit több kedvünk van nekiállni főzni, akár egy hosszú nap végén is.
Stanley Tucci – Tucci asztalánál, HVG Könyvek
Itáliai nagykaland Váncsa Istvánnal
Váncsa István amolyan megkérdőjelezhetetlen alap, fix igazodási pont azoknak, akik mélységében érdeklődnek a gasztronómia iránt. A Lakoma sorozat a hazai gasztrománok Szent Grálja, olyan alapművek mint Lénárdtól a Római konyha, vagy Magyar Elektől az Ínyesmester. Az Olasz lakoma új, bővített kiadásában több mint kilencszáz recept található, valamint negyvennél is több, elképesztően szórakoztató gasztro-esszé, amik egy-egy olasz régiót, vagy konkrét fogást mutatnak be közelebbről, a Váncsa Istvántól megszokott alapossággal, és humorral átszőve. Aki esetleg nem érti, hogy a pizza-pasta-lasagne, háromlábú kisszéken álló olasz konyha kapcsán mi szükség van közel ezer receptúrára, az olvassa el leghamarabb a könyvet, az Olasz lakoma ugyanis pont azt mutatja meg, hogy egy az ország milyen gazdag gasztronómiával rendelkezik, hogy ugyanabban a városban a tengerparti és a hegyi részen már egészen más étkezési szokások vannak érvényben, hogy a pizza elsősorban az Egyesült Államokba kivándorolt, nagyon szegény, olasz emigránsok mentsvára volt, és a globalizációnak köszönhetően hódította meg az egész világot. Aki tehát szeretné megismerni, hányféle az, amit a köznyelv csak „olasz konyha” néven emleget, aki érteni is szeretné, hogy mit és miért eszik, mikor Rómában, vagy Nápolyban, vagy épp Szardínián nyaral, vagy egyszerűen csak szeretne jókat olvasni, az Váncsa Istvánban idén sem fog csalódni.
Váncsa István – Olasz lakoma, Open Books Kiadó
Régi magyar receptek, modern konyhákba
Van egy olyan teóriám, miszerint más nemzetek konyháiról lassan többet tudunk, és jobban is értékeljük őket, mint a sajátunkról. Valamiért divat lett a magyar gasztronómiára fitymálva legyinteni, hogy ugyan ki kíváncsi erre a zsír-hagyma-paprika szentháromságon alapuló, húst-hússal párosító konyhára? Az igazság ezzel szemben az, hogy a magyar konyha ennél sokkal színesebb, elképesztően gazdag történelme van, megannyi hatás formálta, és egy-egy, mára tradicionális, „magyarosnak” elkönyvelt fogásnak izgalmas, és messziről eredő története van. Ács Bori, a Telex gasztro-rovatával afféle intézménnyé vált a magyar gasztronómiai újságírásban, Elfelejtett magyar konyha című szakácskönyvével azonban talán még ennél is fontosabb dolgot vitt/visz véghez. A könyv alapját Jókai Mór 1862-es felhívása adta, ami a Vasárnapi Újságban jelent meg, ahol is álnéven arra kérte a kor háziasszonyait, hogy segítsenek neki összegyűjteni a magyarok kedvenc ételeinek receptjeit, mert a szakácskönyvek csakis divatos, modern, külföldről átvett fogásokat tartalmaznak, miközben a valódi, hétköznapokban is megjelenő receptúrák szép csendben feledésbe merülnek. Vagyis Jókai szerette volna, ha születik egy olyan szakácskönyv, ami nagyjából azt reprodukálja, ahogyan a háziasszonyok a hétköznapokban főznek. A könyvben jól keverednek a különféle receptek, megtalálni benne a szegényebb napok fogásait, és az ünnepi, jeles akalmak gazdagabb ételeit is, de a lényege az egésznek igazából az, hogy általuk tényleg a magyar gasztronómiához kerülhetünk egy kicsit közelebb, hogy valamit tényleg megtudhatunk arról a gasztro-kulturális közegről, amiben élünk. Arról nem beszélve, hogy amint azt az előszóban is kifejti, Ácsnak személyes szívügye volt ez a könyv, rengeteg kutató munka, nagyon sok odafigyelés, gondosság van benne, és ezt bizony az is érzi, aki kézbe veszi a szakácskönyvet.
Ács Bori – Elfelejtett magyar konyha, Van Másik Zrt.
Főzni jó, mindig
Mary Berg, kanadai szakácskönyvszerző, az ottani Mesterszakács harmadik évadának győztese. Harmadik könyve, az Évszakról évszakra, követi azt a hagyományt, amit már Mary megmutatja, milyen egyszerű, és a Buli a konyhában is elkezdett, miszerint ízletes, tápláló, de nem túl komplikált fogásokat gyűjt össze, amikben azért mégis megvan az öröm, hogy valami jóízűt, és különlegeset főztünk a szeretteinknek. Az Évszakról évszakra szerintem kitűnő belépő szakácskönyv, így akkor sem hibázunk nagyot, ha kezdő háztartástervezőt ajándékozunk meg vele. Az elején van lista a legalapvetőbb konyhai eszközökről, és alapanyagokról, a receptek pedig a különböző szezonokat követve a nap valamennyi étkezésére kínálnak alternatívát. Külön megdobbant a szívem, mikor megláttam a konzerv paradicsomlevest a könyvben, ami persze jóval több annál, minthogy az egyszerű konzervételt felmelegítjük, de a rossz irányba tartó alapanyagsznobizmus ellenében dolgozik, amennyiben megmutatja a még bizonytalan szakácsoknak, hogy nem, nem szentségtörés konzervet használni, mert nem minden alapanyag silány, ami pléhdobozban érkezik.
Mary Berg – Évszakról évszakra, BOOOK Kiadó