Hagytad valaha, hogy bárki is beleszóljon az életedbe?
Mindig voltak és vannak is bizonyos, számomra ikonikus emberek, akik, akár élők, akár holtak, jelen vannak életem mindenféle helyzetében. Szinte fizikailag is. Velük szoktam csevegni ilyenkor. Megkérdezem, mondjuk Keleti Istvánt, az első rendezőmet: na, Pista, te mit csinálnál most a helyemben? Vagy Nádasdy Kálmánt, ezt az óriást, a főiskolai rektoromat: tanár úr, kérem, jól teszem? De ilyen az apám is, aki már régen nem él, viszont most is itt kukucskál ránk a sarokból. Nem mindig válaszolnak, de folyamatosan ott vannak bennem és körülöttem. Néha nem is a lényükkel, hanem egy régen nálam hagyott mondatukkal vagy szófordulatukkal. Igenis, beleszólnak az életembe. Ez elég dilisen hangzik, nem?
Nem hangzik dilisen. Egyébként, ha már Nádasdy Kálmánt emlegetted, éppen az ő fiával, Nádasdy Ádámmal az elmúlt évben együtt dolgoztatok egy pokolian nehéz feladaton: ő korábban lefordította Dante Isteni színjátékát, te meg vállaltad, hogy a színpadon, monológ formában, előadod belőle a Pokol-fejezetet. Bevallom, kicsit féltem attól, hogy unni fogom az előadást, mert ugyan, hogyan lehet egy hétszáz éves szöveg felmondását színháznak nevezni?
Hát igen, én réges-régen láttam már az Isteni színjátékot, még a Tháliában, tizenhat éves korom körül, és rettenetesen untam, nagyot aludtam rajta. De hát be kell látni: az elmúlt jó ötven évben sok minden megváltozott. Pucér a tér, nincs benne semmi, se díszlet, se jelmez, csak én magam, a démonaimmal együtt, no meg Nádasdy Ádámnak köszönhetően, egy modern, mai, emészthető nyelvezet. Nyilvánvaló volt, hogy itt nagyon személyesnek kell lenni, másképpen kell odaadni magunkat a nézőnek, hogy azok odaadással figyeljenek minket. Mert persze, ez a dolog oda-vissza megy.
Minden perce lekötött, gyomron bökött és érzelmileg lebilincselt. De mások is így vannak vele, hallom, lehetetlen jegyet szerezni az előadásra. Kérdés, te hogy vagy megelégedve? Hiszen híres vagy az örökös elégedetlenségedről.
Boldog vagyok, hogy ekkora siker a darab. De inkább visszatérnék arra, hogy az élők vagy a holtak képesek beleszólni az életembe. Schilling Árpád jut most az eszembe, a Krétakör hajdani Hamlet-előadása. Árpi legalább száz előadáson át, minden áldott estén ott volt, figyelt bennünket, utána mindent átbeszéltünk, ha kellett, újragondoltunk. Mindenki tudja, micsoda műhely volt az a Krétakör. Szóval a Hamlet kábé tizedik előadása és az azt megelőző, hosszú hónapokig tartó, kőkemény meló után kijelentette: na, akkor most kezdődik a munka. Az az előadás még további tíz évig ment, de mi, színészek, egyfolytában, minden egyes estén azon dolgoztunk, hogyan tudnánk a következő alkalommal még jobbá vagy hitelesebbé tenni. Szóval, soha semmi nincs kész. Ugyanígy, most kezdődik a munka a Dante-művel is. Ősz óta megy, de jómagam egyelőre egyik előadással sem voltam-vagyok teljesen elégedett.
Ez roppant tiszteletreméltó, de ugyanakkor iszonyú nehéz teher – és ez általában is igaz –, ha valaki szünet nélkül, a tökéletesség irányába törekszik. Teher neki, sőt másoknak is. Mert úgy képzelem, ez örökös frusztrációval, boldogtalanság-érzéssel jár.
Én olyan ember vagyok, akinek kell a bögöly. Mindig kell. Különben csak legelésznék a mezőn, és semmi nem történne, megeszem a fincsi füvet, alul kijön a tej, még hátrébb valami más, de hát a bögöly az csinál valamit a tehénnel, és nem engedi, hogy elégedett rutinba forduljon az élete.
Hát, a te életedben bőven volt ilyesfajta bögöly, régi és új óriások, hatalmas nevek. Akik biztosan bökdöstek, illetve inspiráltak téged. Viszont, egyszer csak hipp-hopp, otthagytad a színpadot és a pályát. Kanadába mentél. Ami, akárhogy nézzük is, hatalmas vízválasztó az életedben.
Igen, a feleségem kapott ott munkát, és fel sem merült, hogy ne együtt menne ki a család. Ez a kilencvenes évek elején történt. Én akkor már tizenhét éve voltam a Madách Színház tagja, mindent eljátszottam ott, amit csak lehet, de addigra, különböző okokból, már jócskán úgy éreztem, hogy ideje a váltásnak. Nyáron indultunk útnak, gondoltam, hogy a legkésőbb év végéig visszatérünk Pestre, aztán folytatom a pályát, valahol máshol. Nem volt kétségem, hogy ez menni fog, hiszen nélkülem meghalna a magyar színházi élet. Így képzeltem, roppant magabiztosan. De ezt alaposan átírta az élet. Maradtunk Montreálban, és így lett belőlem egy ideig kertész, gondnok, efféle. Meg egy zöldségesboltban kisegítő.
Ez több, mint bizarr.
Igen, lehet. Egy idő után, amit francia és angol nyelvtanulással töltöttem és korcsolyázni cipeltem a gyerekem, úgy gondoltam, valami mást is kéne csinálnom. A közelünkben volt egy koreai zöldséges bolt, ott vásároltunk, a tulajt megkérdeztem, tudna-e alkalmazni engem napi 1-2 órára, kisegítőként. Örömmel beleegyezett. Már egy ideje pakolgattam a narancsot meg a répát náluk, amikor mondom neki, hogy patkányürüléket látok a pincében, egy kicsit ki is van rágva az ajtó. Mire ő: hát akkor, legyen szíves, takarítsa fel. Lapátolom a cuccot a pincében, söprögetek, és emlékszem, közben magamban somolyogva, félhangosan odaköszönök Tolnay Klárinak, akinek a partnereként sokáig játszottam a Madáchban a Harold és Maude-ot. Szia, Klárika. Látod? És összenevettünk vele, ott, a patkányszaros pinceraktárban.
Kanada nagy kaland lehetett a számodra. Új szerep. Belemártottad a kezed vagy éppen csak a kisujjad egy másvalaki lehetséges életébe. Kihívás, csak úgy játszásiból. Nem jól sejtem?
De. Csoda egy kaland volt. Jó kis tudathasadásos. De ugyanakkor csak úgy buzgott bennem a becsvágy, hogy tökéletesen csináljam. Bejön például egy nő vásárolni. Brokkolit kér. Belenéz a brokkolis dobozba, hát, nagyon nyamvadt egy áru. Kérdezi tőlem, nincs frissebb brokkoli? Mire én lerohanok az egy emelettel lejjebb fekvő hűtőhelyiségbe, majd kettesével ugrálva a lépcsőn, villámgyorsan felhozom neki a friss brokkolit, ami jégtörmelékkel van megszórva, hogy friss is maradjon, rendesen, papírdobozban, papírtetővel lefedve, és elnézést kérek a vevőtől, hogy erre ma még nem volt időnk, érted, pont úgy, ahogy én képzelek el magamnak egy perfekt kiszolgálást akár egy zöldségesnél, akár egy kávéházban, bárhol. És megragadom a hölgy számtalan szatyrát, kicipelem a kocsijához, mire mindenáron rám akar tukmálni borravalót. Én udvariasan elhárítom, de ő makacs, végül nem akarom megbántani, elfogadom azt a két dollárt.