Erdogan elnök június eleji beiktatása után első hivatalos útja a vitatott státuszú Észak-Ciprusi Török Köztársaságba vezetett. A Törökország által 1974 óta megszállva tartott terület 1983-ban ugyan kikiáltotta a függetlenségét, ezt azonban Ankarán kívül senki nem volt hajlandó elismerni. Az ENSZ mind a mai napig a Ciprusi Köztársaság Törökország által megszállt területének tekinti a sziget északi részét. Ebből adódik, hogy a török oldal komoly embargó alatt áll, nemcsak a nemzetközi márkák nem képviseltetik itt magukat, de például a török oldalon található egyetlen polgári légikikötő, az Ercan Nemzetközi Repülőtér sem rendelkezik azon engedélyekkel, amelyek lehetővé tennék a szakadár állam légi össszeköttetését a nagyvilággal, így a reptérnek csakis Törökországgal vannak közvetlen járatai.
Erdogan észak-ciprusi látogatása után egyenesen Azerbajdzsán fővárosába, Bakuba repült elnöki különgépén. Az Ercan Repülőtér történelmében most történt meg először, hogy egy onnan felszállt gépet bárhová is beengedtek volna Törökország légterén kívül. A nemzetközi sajtóban ugyan nem nagyon hagyott nyomot az esemény, de Erdogan lakájmédiája úgy mutatta be az esetet, mintha az az évszázad „diplomáciai asztalra csapása” volna. A török elnök ezzel a lépésével mindenek előtt saját választóinak akart üzenni, mégpedig azt, hogy folytatni kívánja az elmúlt évek populista külpolitikáját. Továbbra is azt a látszatot akarja mutatni, hogy Törökországra nem vonatkozik a nemzetközi jog.
A török gazdaság ugyanakkor mára olyan mély válságba került, hogy évente két alkalommal emelik a minimálbért, miközben a kormány tehetetlen és nem tud mit kezdeni az inflációval. Szinte egyértelműnek tűnik, hogy a kabinetnek semmi ráhatása nincs a gazdaságra, amit az Erdogan-kormány eddig a külpolitikával akart kompenzálni. Így saját választópolgárainak évek óta azt a narratívát sugallja, hogy Törökország a világpolitika egyik legmeghatározóbb szereplője. Az Orbán Viktor által békepártinak nevezett Erdogan külpolitikájában éppen ezért is van nagy szerepe a különböző fegyveres konfliktusokban való részvételnek, hiszen ezzel akarja folyton bizonyítani országának erejét. Malitól Azerbajdzsánig összesen tizenhárom országban van jelen a török hadsereg, ez pedig hatalmas anyagi terhet ró az egyébként a gazdasági összeomlás szélén álló országra. Az Erdogan-kormány az arab tavasz után kialakult hatalmi vákuumban Líbiában, Egyiptomban, Tunéziában és Szíriában is szembekerült Szaúd-Arábiával és az Egyesült Arab Emirátusokkal. Dubait konkrétan azzal vádolta Erdogan, hogy ők finanszírozták a 2016-os sikertelen katonai puccsot. Tavaly azonban Ankara elásta a csatabárdot, az elnök pedig végiglátogatta az Öböl-menti arab államokat, hogy személyesen kuncsorogjon befektetőkért.
Mostanra pedig úgy tűnik, Törökország a nyugattal is konszolidálni akarja kapcsolatait. A svédek NATO-csatlakozásának késleltetésénak oka Erdogan részéről egyértelműen saját szavazói megszólítása volt, így akarta megmutatni azt, hogy mennyire jelentős szereplője a világpolitikának. Mostanra azonban Svédország teljesítette a törökök kéréseit, nem volt már hová tovább húzni az ügyet. Utolsó lehetőségként azonban az elnök még bedobta Törökország EU-tagságát. A gond csak az, hogy az talán még sosem volt annyira távoli lehetőség, mint most.