Setét Jenő polgárjogi harcost gyászoljuk. Az ötvenedik születésnapja utáni napon érte a halál. Mondta, hogy a férfirokonai nem szokták megérni az ötvenedik évüket. S bizony utánuk ment, ebben is osztozott a mai magyar cigány férfiak sorsában.
Közvetlen munkatársa, Bari Judit így ír róla a halála másnapján:
„Jenővel egy korszak véget ért! Senki ne keresse az utódját vagy ennek, aki ő volt, a folytatását. Ő nem csak tudás volt, ő ikonikus jellem volt, ami nem osztható és nem szorozható! Ő önmaga volt és az egyetlen.
Azért tartom fontosnak ezt kimondani, mert egyre többször hallom, olvasom, hogy ki fogja folytatni a munkáját? Előbb értsük meg és fogadjuk el, hogy nem munka, hanem az élete és halála volt az egyenlőségért és az igazságért folytatott küzdelme. Mert az volt, hiába a ragyogó elme, ha küzdeni kellett gyakran a baráti fronton is a hitetlenekkel, a gáncsoskodókkal, a magukat politikusnak hazudókkal, a magukat civilnek képzelőkkel.
Ne keressetek utódot! És nem csak azért, mert nem pótolható. Azért, mert nem pozíciót töltött be, hanem demokratikus elveket és szilárd jellemet képviselt azokkal szemben, akik a magasztos ügyeket is projektnek mondták, akik a konstruktív kritikát beszólásnak, akik a ragaszkodást az igazságosság elveihez makacsságnak, akik a tisztességet hibának nevezik, vagy azok a barátaink, akik nehéz embernek tartották, vagy pl. akik MA se tudtak kampányszünetet tartani a megemlékező mondataikban. A nyíltan nácikkal, kirekesztőkkel szembeszállni biztosan lesznek polgárjogi aktivisták, de nem lesz olyan ember, akire egész népe felnéz, példát és tanítót, barátot és templomot lát! Ne keressétek, mert most veszítettük el örökre!”
Bari Judit minden szava igaz. Setét Jenőt elveszítettük örökre. De nekünk, élőknek, mégis el kell helyeznünk őt a múltunkban és a jövőnkben. Meg kell alkotnunk az emlékezetét annak, aki oly sokat foglalkozott mások emlékezetével. Mert Setét Jenőnek köszönhetjük, hogy a fővárosban felnézhetünk a „Puczi Béla tér” táblára. Setét Jenő találta meg a kivégzett kemencei cigányok elhagyott emlékhelyét a börzsönyi bozótosban. Dédelgetett könyvük, a Roma reprezentáció Magyarország közterein Jenő halála utén néhány nappal jelent meg.
Setét Jenő a saját lába nyomát is itt hagyta a köztéri emlékezetünkben. Éppen két éve vezette azt a több ezer romát és több ezer nem romát Puczi Béla emléktáblájától a kúria és az Országház elé, akik a gyöngyöspatai roma diákok elkülönítése miatt megítélt kártérítés hiánytalan kifizetéséért mentek utcára. Vagyis, akarom mondani, a magyar bírói függetlenség megvédéséért mentek utcára. Sokan hasonlították ezt az eseményt Martin Luther King 1963-as washingtoni menetéhez. És valóban, nekünk is van egy álmunk: egyszer majd a távoli jövőben a roma és a nem roma fiatalok ugyanazokba az iskolákba járhatnak és ugyanazt tanulhatják. Akkor majd a magyar iskolai történelem tananyagok is mások lesznek, mint ma: azokban majd, nem úgy, mint ma, szó eshet a hazai romák részvételéről a magyar szabadságküzdelmekben. A 2020. februári Gyöngyöspata-tüntetés akkor majd biztosan az egyik legfényesebb lap lesz a tankönyvben minden magyar diák okulására.
A miskolci Dr. Ámbédkar Technikumban a felsőbb évesek gyertyát gyújtottak Setét Jenő emlékezetére, mert Jenő bá’ a tanáruk volt. A kilencedikesek csak némán álltak, mert ők már nem találkoztak a tanár úrral. A fiatalabbak már nem tanulhatják meg Setét Jenőtől, hogy „ugyanannyira vagyunk magyarok, mint amennyire cigányok vagyunk”. De Setét Jenő életműve a fiatalabbakra is tartozik. Össze fogjuk gyűjteni a Facebook-bejegyzésekből, a nyilatkozatokból, a videókból és a cikkekből, ahogy ő gyűjtögette a roma közösség kincseit az egész nemzet számára. Elemezni fogjuk őt, ahogyan ő mindenkit és mindent elemzett.
Setét Jenő fordulatot hozott a magyar demokrácia történetében. A legfontosabbat fordította meg: a szemléletet. Azt, ahogyan a romák magukat, a romák az egész társadalmat, a társadalom a romákat, és legfőképpen, ahogyan a magyar társadalom maga magát szemléli. Kedvenc adomája annak a zenésznek a története, aki a felszabadulás után egy este lógó orral megy haza az övéi közé:
„Nem vettek föl a Kommunista Pártba!” „Miért?”– kérdezik a többiek. „Azt mondták, hogy tavaly a nyilasoknak muzsikáltam.” „Honnan tudták?” – faggatják tovább. „Hát mind ott volt akkor is.”
Setét Jenő nem muzsikált a pártoknak. Nem kért az alamizsnájukból. Nem is szerették a pártok. Az a politikai nagyság, az a megvesztegethetetlen tisztaság nem hiányzik nekik, amit Setét Jenő képviselt.
Jenő után már nem lehet úgy gazsulálni a cigány szavazatok adásvétele körül, ahogy eddig szokásban volt. Talán jobb is, hogy a magukat demokratának képzelő politikai erők az elmúlt ciklusban, s a most következőben is szégyenszemre teljesen szem elől tévesztették roma partnereiket. Ha Setét Jenővel nem lehetett, úgy nélküle sem lehet demokráciásdit játszani. A romákkal a továbbiakban csakis azon a hangon illik tárgyalni, ahogy Setét Jenő tanított minket. A régi hang Jenő után már hamisan cseng. Föl kellene nőni a demokráciával próbálkozóknak a Setét Jenő-i örökség vállalásáig. Majd akkor nevezzék magukat demokratának a különb különbféle pártemberek, ha ezt az akadályt vették. Setét Jenő holtában is a legkeményebb vitapartnere minden magyar politikusnak.