Sally Rooney feltűnése az irodalmi életben olyan volt, mint egy dal, ami ígéretes indulás után olyan refrénbe fordul, hogy úgy érezzük, soha többé nem akarunk mást hallgatni. A Baráti beszélgetéseknél már lehetett sejteni, hogy van valami a levegőben, hogy itt egy szerző, aki harmincas fejjel beszél a késő húszas-kora harmincas generáció helyzetéről, és nem csak elképzeli, milyen az életkezdési pánik. Aki elég élesen és érzékenyen látja az emberi viszonyokat, aki el tudja mondani, hogy egy kívülről nézve bagatellnek, de legalábbis hétköznapinak tűnő esemény milyen nagy hatással lehet az életünkre. Mert szerelmi háromszögről, idősebb, vonzó, nagyvilági férfiba belehabarodó fiatal lányról írtak már sokan, de Ronney azt tudta elmondani, hogy ez most milyen érzés, hogy milyen az, amikor egy ilyen románc a 2010-es évek végén szökken szárba (a könyv 2017-ben jelent meg először). Aztán jött a Normális emberek, ami engem annyira mélyen érintett, és amit olyan fájdalmasan szépnek találtam, hogy azóta sem olvastam újra, részben azért, mert félek, hogy másodjára nem lenne már olyan, részben meg azért, mert attól félek, hogy pont olyan lenne, és azt talán el sem bírnám viselni. Mindenesetre, maradva a popzenei párhuzamnál, engem ott rántott magával teljesen a Rooney univerzum, ezek a kicsit szomorú, kicsit tökéletlen, érzékeny, és komplex figurák, akik kicsit olyanok, mint a legtöbb romantikus regény hősei, de valahol mégis csak mélyebbek annál. Épp csak egy árnyalattal, de Rooney képes volt egy olyan színnel gazdagítani őket, ami által a klasszikus szerelmesregény szereposztásánál eggyel magasabbra tudtak emelkedni.
Mikor valami ekkorát szól az ember lelkében, akkor szinte borítékolható, hogy később bármi más csak csalódást okozhat. A Hová lettél szép világ mégsem azért volt kiábrándító számomra, mert minden mondatát a Normális emberekhez mértem. A könyv egész addig, legalább szerkezetében, izgalmas volt, ameddig levélregény formában haladtak előre az események, és úgy tűnt, hogy a két főszereplő sosem találkozik egymással. Legalábbis a regény terjedelmén belül nem. A levelezés azonban nem tart ki a könyv végéig, a szereplők élete többé már nem külön-külön világokban zajlik, amikből időről-időre kiszólnak egymásnak, és így az a minimális izgalom is odalett, ami addig megvolt a könyvben. Az önismétlés, a leporolt, kicsit átfazonírozott karakterek, a sokszor felületes(nek tűnő) problémák, amik felmerültek a cselekményben, életemben először tették érthetővé számomra, hogy sokan, még az enyémhez hasonló ízléssel bíró barátaim is, miért kapnak hidegrázást Rooney regényeitől. Az én kedvemet ez a könyv sem vette el attól, hogy rajongjak érte, mindenesetre, ha a harmadik regényét vártam, akkor a negyedik miatt egyenesen tűkön ültem. Mert itt már nem az volt a kérdés, hogy tetszik-e vagy sem, hanem az, hogy Sally Rooney tud-e szintet lépni, hogy a The Unforgettable Fire után lesz-e Joshua Tree vagy sem?
Az Intermezzo miatt annyira izgultam, hogy hónapokig állt a polcomon, mire egyáltalán hozzá mertem nyúlni, és még akkor sem voltam benne biztos, hogy teljesen jó ötlet. Az apa halálával induló regény főhősei Peter, és az öccse Ivan. A szlovák bevándorló család fiai, a sikeres emberijogi ügyvéd és a csodabogár sakkfenomén. Kettejük történetéről, nagyjából a könyv harmincadik oldaláig, azt gondoltam, hogy nem leszek képes végigolvasni. Nem mondom, hogy nem érdekelt, de a szöveg maga annyira bosszantott, hogy több feszültséget keltett bennem az olvasás, mint amennyire élveztem a történetet. Ezek az odadöfött tőmondatok, amik látszólag mintha nem is kapcsolódnának egymáshoz, és az egész ettől tűnik olyan rettentő eredetinek, mértéken felül bosszantottak. Annál is inkább, mert ez a döfködés a tőmondatokkal, szerintem, egy viszonylag könnyen elsajátítható stílus, és a tényt, hogy a szerzőnek valójában nincs mondanivalója, tökéletesen palástolja. Mert lehet kihagyásra, elliptikus szerkezetre hivatkozni, és rendszerint azok élnek ezzel, akik valójában nem, vagy nem annyira jól tudnak írni, viszont volt elég eszük hozzá, hogy egy bizonyos írásstílust megtanuljanak. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a szikár mondatoknak, a lényegre törő szövegszerkesztésnek nincs helye az irodalomban, dehogy nincs. Csak ég és föld a különbség mondjuk Annie Ernaux és az alibizés között. És azért idegesített ez a stílus, mert a skálán tényleg közelebb állt az alibizéshez, számomra meglehetősen érthetetlen módon, hiszen tudom, hogy Rooney tud írni, nem is akárhogy. Aztán nagyjából a harmincadik oldaltól kezdve elmúlt ez a furcsa erőlködés, és onnantól, hogy az emberek közötti kapcsolatokról, ezekről a hajszálvékony szálakról kezdett írni, amik összekötnek bennünket, és amik annyira sérülékenyek, annyira hirtelen rezonálnak mindenféle változásra, a könyv végre képes volt magával ragadni, és onnantól kezdve már nem volt kérdés, hogy tudni akarom, mi lesz a szereplők sorsa. Nem csak muszájból, nem csak azért, mert ha már idáig eljutottam, akkor be is fejezem. Hanem azért, mert jól esett velük menni, mert Sally Rooney ismét kézen tudott fogni úgy, ahogy a Normális embereknél megtette. Vagy legalábbis nagyjából úgy.
Megint csak: nem szeretném összevetni a két könyvet, nem is a milyenségükről van szó, inkább az intenzitásról. Az, hogy a szöveg néha kizökken a medréből, hogy nem egyenletesen ilyen, vagy olyan, azt hiszem, abból a keresgélésből is fakad, ami által Rooney meg kívánta haladni saját magát. Láthatóan nem azt, és nem úgy akarta már írni, amit és ahogy eddig, és ennek érdekében több úttal is megpróbálkozott, akár a regényen belül is. Hogy ez zavaró vagy sem, szerintem a mindenkori olvasótól függ. Egy-egy ponton, egy-egy dialógusban, belső monológban nem pusztán megtalálja a hangot, hanem olyan tökéletes, tiszta hangot talál, ami miatt többször is visszalapoztam bizonyos részekhez. Másfelől, Rooney simán megtehette volna azt is, hogy ír úgy, mint eddig és köszöni a figyelmet, akinek tetszik, annak tetszik, akinek nem, az magára vessen, ő így is az egyik legnépszerűbb kortárs szerző, úgyhogy pont nem fog aggódni amiatt, hogy mit mondanak róla mások. Lássuk be, ez biztonságos megoldás lett volna, és még csak az sem biztos, hogy nem lehetett volna élvezni úgy is a könyvet. Ehhez képest kockáztatni, és azt mondani, hogy hibalehetőség ide vagy oda, most jöjjön valami más, szerintem bátor dolog, és olyan írói attitűd, ami bizakodásra ad okot a folytatást illetően. Egy hozzá foghatóan okos író, aki nem csak ösztönösen, tudatosan is jól bánik a szöveggel, innen baromi magasra ugorhat, úgyhogy most jócskán van miért várni az ötödik könyvet is.
Az Intermezzo nyitánya egy temetés, ahol nagyjából a gyászolók közül figyeljük az eseményeket, pont annyi, gyors és felületes információt kapunk a szereplőkről, amennyi elég ahhoz, hogy nagyjából elhelyezzük őket egy képzeletbeli rendszerben. Ivan bohém, talán bolond is kicsit, mert hülyén van felöltözve, Peter a felelős, sikeres felnőtt, aki beszédet mond a temetésen, aki megszervezte az egészet, aki kézben tart mindent. Az egész család egyensúlyát, ha ugyan egyensúlynak lehet nevezni azt, amiben élnek, ő tartja fenn. Mint egy feje tetejére állított háromszög. Peter egyensúlyozza a vállán az apját és az öccsét, a két „elvarázsoltat”, akiknek oly kevés közük van az élet gyakorlati oldalához. Érdekes, hogy ezeket a kategóriákat, hogy ő a gyakorlatias, ő az elvarázsolt művész, ő a feketebárány, ő az anya, aki elhagyta az övéit, milyen gyorsan alakítjuk ki, és húzzuk rá egymásra. Ennél is izgalmasabb, ráadásul ez az öt főszereplő egyik közös pontja, hogy mi magunk is milyen gyorsan el tudjuk fogadni a magunkét. Azt mondják, hogy mi vagyunk az álmodozók, akik semmit nem tudnak elintézni, és már el is fogadtuk, és egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy egy csekket nem tudunk egyedül befizetni. Vagy azt mondják, hogy mi vagyunk a jó gyerekek, a nem problémásak, és mire felocsúdunk már el is felejtettük, hogy kell kiállni magunkért. Minden figurája a könyvnek beleült a saját kis skatulyájába, és a regény egyik tétje, hogy mit kezdenek ezzel a helyzettel? Mert lássuk be, akármilyen szűkössé válnak is ezek a panelek egy idő után, nem tudnak annyira szűkösek lenni, hogy ne legyenek kényelmesek. Ha mindig az elvártak szerint viselkedünk, akkor nincs konfliktus, akkor nincs vita, akkor nem kell kockáztatni, se felelősséget vállalni, mert pontosan tudjuk, hogy adott helyzetre, hogy reagáljunk. A baj csak az, hogy amilyen biztonságosak, annyira ártalmasak is lehetnek ezek a rögzült státuszok, hiszen nem kell különösebben magyarázni, hogy milyen kockázattal jár az, ha valakit már felnőttként, még mindig gyámoltalan gyerekként kezelnek, vagy ha valaki gyerekkora óta azt éli meg, hogy ő vállalja a felelősséget az egész családjáért. Ezek nagyon érdekes kérdések, hiszen pont azt a nagyon vékony vonalat piszkálják, ami az alkatunk, a személyiségünk és a felvett/ránk aggatott viselkedésminták között húzódik. Azt a pillanatot keresi Rooney, amikor ezek a figurák egyszer csak rácsodálkoznak, hogy jé, hiszen én ezt tudom másképp is csinálni. Peter rájön, akkor sincs tragédia, ha nem viselkedik mindig okos felnőttként, és néha olyan felelőtlenségekre ragadtatja magát, minthogy szerelmes lesz. Ivan felismeri, hogy annyira belecsavarodott a csodagyerek szerepbe, és annyira biztosra vette, hogy mindig lesz körülötte egy felnőtt, aki elintézi a dolgokat, hogy szülőt csinált a saját testvéréből, épp ezért, amikor Petert törékenynek, elesettnek és szomorúnak látta, azzal annyira nem tudott mit kezdeni, hogy még el is fordult tőle, pedig Peternek épp szüksége lett volna rá. Csak hát egy gyereknek ijesztő, ha az életéért felelősséget vállaló szülőt ennyire kiszolgáltatottnak látja, érthető, hogy ő is elmenekült, mikor az apja helyett apja Peter ennyire esendővé vált. És Ivant is a szerelem viszi közelebb a megoldáshoz, hiszen minden folyamat attól indul be, hogy megismeri Margaretet, az egyik vidéki kultúrház programszervezőjét. Akibe beleszeret. És aki tizenöt évvel idősebb nála. Margaretnek a jókislánysággal kevert mártíromságból kell kitörnie, és vállalni a kockázatot, hogy teljesen hülyének fogják nézni a döntéséért.
Kettejük szerelmi szálát egyébként nagyon szerettem, Rooney gyönyörűen bemutatja benne, hogy milyen sebezhető, és ijedt kis lény az ember, amikor rájön, hogy ott, az a másik, jelent számára valamit, és ő is fontos lett annak a másiknak. Ehhez még az sem kell, hogy nagy legyen a korkülönbség, ehhez elég a puszta felismerés, hogy amilyen felemelő, és csodálatos érzés a szerelem, olyan kockázatos is. Az is izgalmas, ahogy rajtuk keresztül meglátjuk, hogy akármennyire felvilágosultnak gondoljuk is magunkat, és a társadalmunkat, még mindig megtorpanunk, ha azt látjuk, hogy egy harmincas évei közepén járó, elvált nő, egy huszonegyéves fiúval kezd viszonyt. Olyan mély, olyan szilárd meggyőződésünk, hogy egy ilyen kapcsolat csak egyenlőtlen lehet, hogy valaki kihasznál valakit, hogy bármilyen nevetségesnek tűnik is, 2025-ben még mindig fennakadunk azon, ha egy férfi-nő kapcsolatban a nő az idősebb. Meg sem kéne erőltetnem magam, hogy felsoroljak legalább tíz-húsz megjegyzést, ami biztos elhangzik ilyen esetben, és amiket bármilyen párkapcsolatra rá lehet húzni, mégis akkor mondják elsősorban, ha ilyen helyzet áll elő. Rooney egy egészen bagatell szituációt használ arra, mert tényleg két felnőtt esetében ugyan kit érdekel már a korkülönbség, hogy megmutassa, a maradj csendben, viselkedj, és légy jókislány még mindig a női alapcsomag része. Ha úgy tetszik, ez a mi skatulyánk, amit a születésünknél a kezünkbe adnak, csak van, aki elhajítja, van, aki belehelyezkedik.
Peter életében a nők, Naomi, a gyönyörű, vagány, fiatal lány, aki, ha jól sejtem, onlyfans oldalt tart fenn, és Sylvia, a nagy szerelem, sőt talán az egyetlen, örök szerelem, szintén a változás zálogai. A baj csak az, hogy miközben a férfi beleszeret Naomiba, és ez a szerelem bátorítja arra, hogy vállaljon kockázatot, lépjen ki a jógyerekség, és a vele járó önutálat pusztító köreiből, erről a lányról nem tudunk meg semmit. Két női karakter van a regényben, Naomi, és a fiúk anyja, akikkel Rooney némileg mostohán bánik. Előbbiről annyit tudunk, hogy szép és fiatal. És vad. És veszélyes. És szereti alárendelni magát Peternek a szexben. De nagyjából ennyi. És nem mondom, hogy nem lehet akár ebbe is beleszeretni, de amennyire szépen megrajzolja Margaretet, de pláne Sylviát, annyira elnagyoltan veti oda Naomit, amivel őt is, meg Peter iránta való érzéseit is meglehetősen leértékeli. Slyviáról mindent elmond. Hogy ő az intellektuális partner, a gyönyörű, porcelánfinomságú királynő, akivel Peter élhetné a jó életet, az elvárt életet, a biztonságos életet, és még talán boldog is lenne. Tudjuk, hogy Sylvia elegáns, hogy metszően okos, hogy finom ruhákat hord, hogy egy súlyos baleset következtében rettenetes fájdalmakkal él együtt, ezért a szexuális életének nagyjából vége, és a nőiessége valahol a senkiföldjén kóborol. Hiszen Peter vágyik rá, ugyanakkor nem tehetnek úgy, mintha Sylvia életében minden maradt volna a régiben. Egyszerre a vágy tárgyának lenni, és magatehetetlenül feküdni a fájdalomtól, úgy tűnik, lehetetlen. Engem zavar ez a fajta részrehajlás, nem azért, mert olvasóként nem kedveltem meg Sylviát, vagy mert nem értem, hogy Naomi gyerekes viselkedése azt az atyáskodó viselkedést hozza ki Peterből, amihez egész életében szokva volt…Hanem azért, egyrészt, mert ebbe a lányba beleszeret. Az első ember, aki hosszú idő óta először kedve van kockáztatni, aki el tudja fújni ezt az egész sűrű porréteget, amit az öngyűlölet rakott a férfira. Többet kéne mondani róla, mint azt, hogy gyönyörű és izgalmas. Megérdemelné, hogy ugyanolyan sokdimenziós legyen, mint a másik két nő. Másrészt pedig, ez az egész pszichologizálás, amit főleg a regény utolsó harmadában Rooney elkövet, számomra rettentő bosszantó volt. Nem azért, mert ezek a lelki folyamatok idegenek lennének a figuráktól, vagy mert ne tűnnének logikusnak a következtetései. Hanem azért, mert néha nagyon konyhapszichologizáló következtetések ezek, olyanok, amiket bármelyik barátunk elmond, aki elolvasott két témába vágó könyvet, vagy eltöltött már két hónapot egy pszichológus kanapéján üldögélve. Nem mindig, és nem minden szereplő esetében csúszik bele ebbe Rooney, de sokszor igen, és azért zavar ez igazán, mert okosabb és érzékenyebb írónak tartom annál, hogy semmint, hogy ilyen fura vajákolásokba belemenjen. Ugyanígy nem ad dimenziót az anyának sem, ő a gonosz, aki nem értette meg a fiait, se a cuki, kissé bogaras férjét, csak otthagyta a családot, és most ilyen fura stepfordi feleség/anya lett belőle, akinek fontosabbak a mostohagyerekei, mint a tulajdon két fia. Meg sem próbál sztorit adni az anyának, és bár semmi bajom nincs azzal, ha egy szereplőt lehet csak úgy, zsigerből gyűlölni, de mivel egy rövid epizódban megmutatja az anya érző oldalát is, talán azt is megérdemelte volna, hogy kicsit többet tudjunk az ő miértjeiről is. Nem biztos, hogy az megold bármit, nem biztos, hogy attól megkedveljük. Csak így nagyon a szegény fiúk felé lejt a pálya.
A könyv egyik fő motívuma a sakk. Ha innen nézem, nagyon szájbarágós szimbólum, ha onnan, akkor meg ötletes. Én inkább onnan nézem, mert egyszerre van benne a fekete-fehér elvágólagosság, és a lépéskombinációkban rejlő sokféleség. Ivan mint sakkzseni, ugye ebben az egyszerre kétdimenziós, és egyszerre sokdimenziós világban létezik. Elvileg ugye az lenne a dolga, hogy előre tervezzen, csak hát tervezhet, mert ott a másik ember, aki maga is tervez valamit, aki maga is szeretne eljutni valahová. És akkor még a váratlanról mint lehetőségről nem is beszéltünk. Ők öten is épp azt mutatják meg, hogy miközben van ez az egyszerű, és többé kevésbé kikezdhetetlen igazság, hogy a végén mégiscsak egy másik ember szeretete ment meg minket, hogy ott találunk megnyugvást, az, hogy ez a kapcsolat kivel alakul ki, milyen lesz, hogy mik a szabályai, olyan sokféle, ahányan szeretik egymást. Épp ezért érdekes a másik kérdés, amit Rooney ennek kapcsán piszkálni kezd, hogy ugyanis, mennyire merünk megmerítkezni ebben a rengeteg árnyalatban. Néha úgy tűnik, ahhoz sem vagyunk elég szabadok, hogy egy 36 éves nő és egy 21 éves fiú szerethessék egymást. Máskor meg az sem sok, ha egy férfi és két nő azt mondja, hogy akkor ők így hárman, nyitott kapcsolatban élnek majd, aminek Peter az origója. Persze, Peterben is felmerül a kérdés, hogy elég szabad-e ő ehhez, hogy nem arról van-e szó, megint, hogy valamit el akar odázni, de ezek pont ettől izgalmas dolgok, hogy olyan kérdéseket tetetnek fel velünk, amikre nem tudunk a skatulyánk kínálta készletből válogatva válaszolni.
Az Intermezzora megérte várni, mert valami nagyon ígéretes kezdetét jelenti számomra. Sally Rooney megmutatta, hogy tud szintet lépni, hogy az emberi viszonyok legfinomabb, legvéknyabb, legérzékenyebb rétegeihez még mindig közel mer menni, és szemlátomást elég sokat is tud ezekről a rétegekről. Nem hibátlan kísérlet, de ezzel az égvilágon semmi baj nincs. Hálistennek nem csak a hibátlanságot lehet szeretni.
Sally Rooney – Intermezzo
Kiadja: 21. Század Kiadó
Fordította: Dudik Annamária Éva