Bogi vidékisége számomra nagyon ismerős élmény volt, mert én is egy viszonylag kis városból költöztem Budapestre, én is nehezen találtam meg itt a helyem, és sokáig nem is értettem a közeget, ami körülvett. Tapasztaltál valaha a saját életedben hasonló kívülállóságot?
Rengetegszer van, hogy kívülállónak érzem magam, Bogi karakterébe sok minden került belőlem, ugyanis erős szociális szorongó vagyok. Négy-hatszemközti kommunikációban elég jól funkcionálok, de a bulihelyzeteket például soha nem tudtam kezelni.
Ez, hogy aránylik ahhoz, hogy tanítottál is, vagy hogy a filmkészítés egy elég nagy csapat irányítását igénylő műfaj?
A tanítás frontális helyzet, ráadásul amikor van egy osztály 6-18 fővel, akkor a közös munka során fokozatosan megismerjük egymást. Az sokkal egyszerűbb. De, ha mondjuk oda kell menjek egy filmfesztiválra, hiába ismerek rengeteg embert, nagyon diszkomfortosan érzem magam, nem azért, mintha bántanának. Pedig mindig örülök neki, ha filmet vihetek egy filmfesztiválra, mint most Filmszemlére, de hát a szorongás a személyiségemből fakad.
Három évet dolgoztál a Sünvadászaton, ennek technikai okai voltak, vagy ez egy teljesen normális intervallum ötlettől a megvalósulásig?
Három évet a forgatástól számolok, előtte nagyjából kilenc hónapot dolgoztunk heti rendszerességgel Szurdi Pannival, aki a film társírója. Ami a három évet illeti, egyrészt volt időnk a vágásra, mert nem kötött minket határidő, mivel ez egy független film, másrészt mivel ez egy független film, sokszor csak vártunk, egy munkatárs ráérésére vagy hogy legyen időpont egy stúdióban az utómunkára.
Az elmúlt egy évben szinte minden rendezőtől, akivel beszéltem megkérdeztem, hogy akkor most az lesz-e a magyar filmkészítés, vagy legalábbis egy részének, jövője/jelene, hogy rendezők, színészek, technikai munkatársak elvállalnak, ahogy te is mondtad, pénzkereső munkákat, és a maradék idejükből lecsipegetve készítenek filmeket? Mert közben az a benyomásom, hogy a közönség egyre inkább beáll a független filmek mögé, mintha valamiféle változás elindult volna. Ez tényleg így van, vagy még mindig ott tartunk, ahol Hajdu Szabolcsék tartottak az Ernelláékkal például?
Valami pici dolog változott, például a Fekete pont nézőszáma is erre enged következtetni. Ugyanakkor mindig felemlegetjük, hogy Csehországban milliós nézettsége van a cseh filmeknek, és ettől azért még nagyon messze vagyunk, pedig egy méretében, kulturális jelentőségében a miénkhez nagyon közelálló országról beszélünk. Ráadásul az ő nyelvük is elég speciális, bár tény, hogy a szláv kultúra miatt egy nagyobb kultúrkör tagjai, mi náluk elszigeteltebbek vagyunk. Az, hogy 150.000 ember megnéz egy arthouse filmet, az egyszerre csodálatos, és lehetne jobb is. Nem tudom még, hogy egyedi eset-e a Feketeponté, vagy tényleg trenddel állunk szemben.
Politikusabbak, reflektívebbek a cseh filmek? Mert itthon azért az elmúlt pár év termését jelentik azok a filmek, amik a napi valóságunkra reagálnak, a megelőző évek inkább a közönségfilmekről-romkomokról szóltak.
Külön választanám ezeket az általad is említett filmeket a rom-komoktól, közönségfilmektől. Nem esztétikai minőségben teszem ezt, de szerintem másfajta közönsége van a két műfajnak, még akkor is, ha van átfedés. Egy bizonyos típusú néző nem szereti viszontlátni a saját életét a vásznon. Kikapcsolódni vágyik és kész. Aztán van egy másik típusú néző, és most megdőlni látszik az állítás amúgy, miszerint ilyen néző nincs, aki kimondottan szeret azzal szembesülni, hogy az ő problémája, az más problémája is, mert ez megkönnyíti az életét. Eddig mindig azt hallgattuk, hogy hát minek nézze az ember a bajokat a moziban, mikor azok megvannak otthon is? Hát azért, mert jó azt érezni, hogy nem vagy egyedül. Annak, hogy miért most jutottunk el idáig… hát ennek is több oka van.
Például?
Egyrészt beérkezett egy generáció, amelynek tagjai együtt jártak egyetemre. Reisz Gáborral, Szimler Bálinttal mi egymást követő osztályokba jártunk, Szilágyi Zsófia eggyel fölöttünk. Talán mostanra találtuk meg a módját, hogy kezdjünk el filmet készíteni annak ellenére, hogy a Vajna-rendszer semennyire nem támogatta az akkor frissen végzett rendezők indulását. Én egy évig voltam még úttörő, kicsit beleszagoltam a Kádár-rendszerbe, de hát az eszmélésem ideje a rendszerváltásra és főleg az utána következő időszakra esik. Elsősorban ez lehet az oka annak, hogy mi ezekről a történetekről beszélünk. A megelőző generáció egyik legnagyobb traumája ’56 volt, ők nyilván ahhoz nyúlnak. Az érdeklődés egyébként bennem is megvan a huszadik század máig ható nagy eseményei és traumái iránt, de nincs közvetlen tapasztalásom róluk, ezért azt hiszem, ha filmet kellene forgatnom valami ilyen témáról, akkor nagyon sokat kellene forgatnom magamban mire rájönnék, mi az a nézőpont, ahonnan hitelesnek érzem, hogy én beszélek róla. Szóval azt látom, hogy ennek a generációnak, aminek én is a tagja vagyok, mások a megélései, mi inkább a jelen és a közelmúlt tapasztalásairól tudunk beszélni.
Alkati kérdés ez? Vagy a te generációd is tudna, akár most is, jó ’56-os filmet csinálni?
Nemes-Jeles László is az én generációm, és ő, aki eleve történésznek tanult, erős érdeklődéssel fordul a történelmi témák felé, aztán a végén mégis csak úgy érezzük, hogy rólunk szól, amit csinált. Szóval van erre is példa.
Ha már a Kádár-korszakot említetted, a Kádár-nosztalgia mellé most már van Vajna-nosztalgiánk is, hogy akkor legalább…
Hú, én ettől rosszul vagyok, és nem szeretem, hogy az úgynevezett szabad sajtó is felül erre a butaságra. Azt szokták mondani, hogy a Vajna mennyire szakmai volt, miközben az ő működése azzal indult, hogy az összes szakmai szervezettel megszakította a kommunikációt, azt mondta, hogy mostantól az lesz, amit én mondok, és én egy amerikai modellt szeretnék létrehozni, főleg műfaji filmekkel. A döntő bizottságot is én jelölöm ki, senki nem szólhat bele, hogy ki ül majd benne, mennyi ideig, és szevasztok! Valaki nyolc évig volt a döntőbizottságban, ez nem egy egészséges működés, lássuk be. Azt a rendszert, amit most Káel Csabáék belaktak a maguk nagyon gonosz módján, azt maximálisan Vajna hozta létre. Annyi volt a különbség, hogy ő nagyvonalúbb volt. Vagy okosabb, ha úgy tetszik. Tudta, hogy a fesztiválsikerhez kellenek azok az alkotók, akik már bevezetett brandnek számítanak külföldön. Hagyta őket dolgozni, igen. Na, de ha a személyes ízlését nézzük, hát az ő ötlete volt a Pappa Pia című film, könyörgöm! Imádott a Blikk címlapján szerepelni, Playmate válogató zsűri tagjának lenni, a Filmalapban rulettasztal volt a dolgozó asztala. Maga az ízléstelenség. Ehhez képest az a nosztalgikus kép róla, hogy Oscar-díjat kaptunk Vajna alatt. Ami egyedül Nemes-Jeles Lászlónak, meg a csapatának a sikere. Tágabb képet nézve, azt kell megértenünk, hogy neki azért volt szabad keze, szemben a Filmintézet jelenlegi működésével, mert ő ezért a szabadságért cserébe nagyon komoly szolgálatokat tett a kormánynak, azzal, hogy a kereskedelmi rádiókat és a Tv2-t a nevére vette, és így átjátszotta a hatalomnak. Ezzel óriási kárt okozott a magyar demokráciának. És akkor még a kaszinóbizniszről nem is beszéltünk. De ha már teljes szabadsága volt, lehetett volna demokratikusabb a Filmalap működése és sokszínűbb a döntéshozatal, de ő a szakma kizárását és a totális kontrollt választotta.
Na, de akkor mégis az van, hogy van filmgyártás a filmgyártásban, meg van állam az államban. Mert a civilek lépnek be oda, ahol az állam segítségére lenne szükség, és azok a filmek, amiknek kéne, hogy jusson állami támogatás úgy születnek meg, hogy a rendező csinál húsz reklámot, amiből lesz pénze, meg marad némi ideje, és akkor a barátaival forgat egy filmet. Amiből tök jó filmek jönnek ki, csak hát kérdés, hogy meddig fenntartható? A zsonglőrködés a hivatalos életünk, meg a nemhivatalos életünk között.
Pont, mint amikor a Kádár-rendszerben azt mondták, hogy van második nyilvánosság. A létező hivatalos kultúrpolitika mellett egyszer csak élővé vált a valódi kultúra. Szerintem az a baj, hogy ez működtethető, mert egyrészt megvannak Kelet-Európában a hagyományai, másrészt, hát mi mást tudnának a jelen alkotóemberei csinálni? Az lenne a másik lehetőség, hogy akkor abbahagyjuk, és nem dolgozunk, na de például én nem ezért akartam filmrendező lenni. Annyiból meg talán mégiscsak mázlink van, hogy most már annyit fejlődött a technika, hogy mobiltelefonnal is tudunk olyan minőségű képet készíteni, ami moziban is megállja a helyét.
A Sünvadászat, nekem, az előzetes alapján sokkal sötétebb, drámaibb történetnek tűnt, és megvolt persze a maga feszültsége, de közben a humora is, a lehetőség, hogy nevethessek egy-egy helyzeten. Utólag visszanézve tudod inkább kinevetni ezeket a szituációkat, vagy bármiféle helyzet kisebb-nagyobb tragikumába valós időben is tudsz humort vinni?
Nagyon változó, de az biztos, hogy amikor alkotássá fordítod át az élettapasztalatot, akkor meg kell próbálni kívülről nézni a dolgokat, és olyankor jó, ha kritikával vagy saját magad felé is. Bár egyik figura sem feleltethető meg egy az egyben nekem, de többe bele vagyok csempészve. Ismerősöktől is csentem el figurákat. Azon tudsz nevetni egyébként, hogy látod a következetlenségeiket, és magadra ismersz bennük. Például: Megfogadom, hogy mostantól így és így fogom csinálni, mert egy olyan világban élünk, ahol állandóan kapjuk az iránymutatást arra vonatkozóan, hogyan kellene szuperül élni, hogyan kellene tökéletes édesanyának lenni, tökéletesen funkcionálni a karrierünkben, elérni az álmotestet stb… Egy idő után, szerencsére, az emberi lustaság felülírja ezeket a rettenetes fogadalmakat, amik nem életszerűek. Ezt persze most nagyon lazán mondom, de nyilván sok mindenen görcsölök én is.
Nem ez maga a szülőség? A nap végén megfogadni, újra és újra, hogy holnaptól másképp lesz?
Persze! Meg amikor az ember rajtakapja magát, hogy valamit rosszul csinál, és elszégyelli magát, mert nem volt türelme, mert felemelte a hangját… A szülőséghez rengeteg kreativitás kell. Például amikor a gyerek belekerül egy hisztibe, nekem az a tapasztalatom, hogy van egy adott hangmagasság, és hangerő, amit, ha megüt, akkor az én halántékom nyomban elkezd feszíteni, és ideges leszek tőle. Na, most, ha ebből saját magamat ki tudom rángatni, ha meg tudom nézni a helyzetet máshonnan, és fel tudok dobni valamit neki, ami elterelni a figyelmét, akkor jól reagáltam. De hát nagyon sokszor nem ez történik, és elsősorban magamat nem tudom kihúzni a rossz helyzetből, és jön a legrosszabb reakció, hogy ne hisztériázzál már, mert nem bírom tovább. Hazudhatnék persze, hogy sose csinálok ilyet, de hát egy csomószor megtörténik. Máskor meg tudok venni egy nagy levegőt. Megint máskor meg jövök a jó ötlettel, amiről kiderül, hogy mégsem jó ötlet, mert nem kapcsolódik rá a gyerek. Olyankor az a kérdés, hogy van-e még két másik megoldási kísérlet tarsolyomban?
Hajdu Lujza (Hajdu Szabolcs és Török-Illyés Orsolya lánya, színésznő – a szerk.) a film felvezetőjében beszélt a Sünvadászat személyességéről. És persze nem lehet egy az egyben lefordítani rád, vagy a családodra, de hát lehetne egy ilyen filmet csinálni úgy, hogy ne legyen személyes?
Nyilván nem lehet, de itt arról is szó van, hogy valamit állítani kell erről a filmről, ami becsalogatja a nézőt. Ki kell találni a plakátmondatokat. Az is egy ilyen mondat, hogy ez a legszemélyesebb filmem. Reményeim szerint a film komplexebb néhány tőmondatnál.
Az miért volt fontos, hogy Bogi énekes legyen? A felelősség súlyát, az idővel való zsonglőrködés nehézségét, nagyon sok minden mellett átélhette volna.
Akkor mégiscsak visszajön a személyesség. Szóval, ha megnézed, mivel foglalkoznak a filmben az emberek, akkor el tudod hinni, hogy egy filmrendező-producer pároshoz közel van egy galerista-színész házaspár. Ahogy ahhoz is közel van, hogy én mégiscsak egy művészeti egyetemre jártam, annak a működéséről egy csomó mindent tudok, de mégsem szeretném ezt egy az egyben behozni. Ha 2025-ben kijön egy film, amiben azt állítom a főhősömről, hogy az SZFE-re jár, akkor az azt is jelenti, hogy Vidnyánszky Attilához jár, meg egy sor olyan jelentés hozzátapad, ami ehhez a filmhez nem illett volna. Tehát keresni kellett analógiát. Ahogy végig gondoltuk a művészeti egyetemek különböző szakjait, egyszer csak adta magát a klasszikus ének, mert itt van ez a lány, akinek meg kellene szólalnia a film egy kritikus pontján. Énekléssel foglalkozik, a hangján keresztül kommunikál, és mégis van egy pont, ahol elnémul. Ami vele történik, a művészete által kifejezhető.
Ez egész más megvilágításba helyezi azt az érzésemet, hogy néha szerettem volna megrázni szegény lányt, hogy szólaljon már meg, álljon már ki legalább magáért.
Szerintem jó, hogy ezt érezted. Persze az is jó lenne, ha őt is megértenéd.
Épp ezért a legtöbb, amit ettől a filmtől kaptam, az a megengedés, amit belevittetek: igen, némely napok el vannak cseszve. Meg némely hetek is, és ezzel nem tudsz mit csinálni.
Meg, hogy kell a szerencse is néha. Még a gyerekneveléshez is. Visszagondolva, hogy mennyi baromságot csináltunk kamaszkorunkban, hogy éltük ezt túl?! Franciaország, buszos kirándulás, láttuk, hogy ott az a divat, hogy hidakról ugrálnak a folyóba a fiatalok. Na, most akkor nekünk is kemény csávónak kellett mutatkozni azonnal, mert a gimnáziumból a menő srácok egyből elkezdtek leugrálni. És akkor odamész, rettegsz, de hát csak meg kell csinálni, hogy ne tűnj kevesebbnek. Viszont az egyik srácnak sikerült egy sekély folyóba beleugrania. Nagy baja nem lett, de a hátát azért szétütötte. Messzebbről nézve ostobaság amit csinált, de amikor ott vagy benne, körülötted a környezeted nyomásával, a vélt vagy valós elvárásokkal, egyszercsak visz a közeg, mert imponálni kell… Na, hát ezért mondom, hogy az életben kell mázli is, hogy a hülye helyzeteket túléljük.
Máskor-másnak mondja Polgár Csaba karaktere a filmben, de hát ez a gyereknevelés, nem? Döntés most, a legjobb tudásod, legjobb szándékaid szerint, eredményhirdetés később, köszönjük a részvételt.
Igen, de sose felejtsük el, hogy miközben a gyereked érdekében jó döntést szeretnél hozni, azért ott van az önzőség is benned. Mert attól, hogy szülő vagy van egy személyes identitásod is, hogy te vagy XY, ezekkel és ezekkel a vágyakkal, célokkal és ezek az aktív éveid, elvileg a legszebb éveid, ezért magadnak is szeretnél egy kis teret kiszakítani. Hát így hozol döntéseket, hogy ezekkel egyensúlyozol.
Fotó: Simon Márk