Személyes vallomás: a saját családom is félt abban az időszakban. A közeli településeken ugyanis fekete ruhás, bakancsos férfiak vonultak fel és meneteltek, minden következmény nélkül. Senki nem tudta, hogy ki lesz a következő áldozat. Senki nem tehetett semmit, mert a terrorcsoport az éjszaka leple alatt támadt az ártatlan, alvó vagy épp munkába igyekvő emberekre. Ami történt, az Magyarország rendszerváltás utáni történetének legtragikusabb eseménye.
2009. február 23. Tatárszentgyörgy
Az ötéves Csorba Robika talán legszebb álmát aludta, testvérei, szülei mellett. Talán arról álmodott, hogy játszik a többi gyerekkel, talán az édesanyjával. A kisgyermekek sokszor nevetnek álmukban, talán ő is épp azt tette, amikor hirtelen édesapja ölében találta magát. A béke és idill, a nyugodt éjszaka egy pillanat alatt változott pokollá, káosszá. Zajjá, kiabálássá, meneküléssé. Robika apja karjában volt, amikor lövések érkeztek valahonnan, szám szerint három. Ezek közül kettő édesapját érte, egy pedig őt. Ilyen hirtelen és értelmetlenül ért véget egy ötéves kisfiú és egy huszonhét éves, fiatal apuka élete.
A gyilkosságsorozat 2008 júliusában kezdődött és bő egy évig, 2009 augusztusáig tartott, ebben az időszakban kilenc alkalommal támadtak cigány emberekre fegyverekkel és Molotov-koktélokkal. A támadások hat ember életét követelték négy különböző településen. Az egyik helyszín a már említett Tatárszentgyörgy, ahonnan a merénylők elmenekültek a helyszínről.
Ezt megelőzően, 2008 novemberében Nagycsécsen követtek el kettős gyilkosságot. A településen két, egymással szemben lévő házba dobtak Molotov-koktélt, az egyik lángra is lobbant, és miközben a család oltani próbálta a tüzet, lőtték őket. A merényletben Nagy Tiborné Illés Éva és Nagy József vesztette életét. A család többi tagját is lövések érték, de ők túlélték a támadást.
2009 április 22-én Tiszalökön a gyilkos vadászpuskával lőtte mellkason Kóka Jenőt, aki épp munkába indult. A találat pontos volt, a szívet ért lövést esélye sem volt túlélni.
Augusztus 3-ra virradó éjszaka Kislétán támadtak az alvó Balogh Máriára és kislányára. A kislány mindössze 13 éves volt akkor. Ő csodával határos módon túlélte a történteket, édesanyja viszont a helyszínen életét vesztette.
Az elkövetőket végül augusztus 21-én tartóztatták le, 2016-ban pedig tényleges életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték őket.
A legemblematikusabb támadásnak a tatárszentgyörgyit tartják – nem véletlenül. Robika most lenne húsz éves. A romák minden év február 23-án megemlékezést tartanak, viszont ez a rasszista indíttatásból elkövetett gyilkosságsorozat nem része még ma sem a közös emlékezésnek. Emiatt több mint negyven civil szervezet összefogott, elindítottak egy kezdeményezést, s azt követelik, hogy a magyar Országgyűlés a tatárszentgyörgyi gyilkosság évfordulóját nyilvánítsa a Romák Elleni Terrortámadás Emléknapjává.
Egy ideális világban mindenki szabadon megélhetné önmagát félelem és kirekesztés nélkül. Nem számítana, hogy valaki férfi, vagy nő, mert egyenlően bánnak vele, nem számítana a szexuális irányultság, mert az nem tartozik senkire sem. Nem számítana, kinek milyen a vallása, mert sokan egy Istenben hiszünk, sokan pedig nem – és az is rendben van. Ahol nem számít a vezetékneved, sem a bőrszín. Ahol elítélik a bűnösöket, és nem kaphatnak kegyelmet az államfőtől nyilvános indoklás nélkül. A demokrácia az volna, ami, demokrácia, a könyveket a könyvesboltokban pedig legföljebb azért csomagolnák be, hogy ne sérüljön a borítójuk.
Ezzel szemben évek óta nyögjük ugyanazokat a gondokat, itt a diszkrimináció és a gyűlöletbeszéd a trendi, a szomszéd, jó kedélyű bácsi minden további nélkül megkérdezi, hogy az én fiam-e az a „szép fekete kisfiú”, s talán maga sem tudja, hogy azt jelzi ezzel, hogy mi nem a többséghez, hanem a kisebbséghez tartozunk. Itt a cigánybűnözés létező fogalom, a biztonsági őr pedig biztosan követni fog az üzletben – kivéve, ha ő maga is épp nem roma származású –, a rendőr pedig biztosan etnikai profilakotást végez, amikor csak a cigány gyereket igazoltatja, csak úgy, mert épp ehhez volt kedve.
Tizenöt éve megtörténhetett, hogy néhány ember „tisztogatásba” kezdett. Ma is elképzelhető volna ugyanez? Miért is ne volna elképzelhető, amikor a parlamentben ott ül egy nyíltan cigányellenes erő?
Arról, ami akkoriban történt, sok mindent még most sem tudunk: volt-e felbujtó, akár közvetve, akár közvetlenül? Ki adott pénzt a támadások megszervezéséhez, a fegyverekre, az akciósorozatra? Voltak-e segítők? Voltak-e olyanok, akik részt vettek a fegyverek beszerzésében? Csupa megválaszolatlan kérdés – talán idővel minden kiderül.
A „romagyilkosságokként” elhíresült merényletekről, a nyomozásról és az ítéletről megjelent már több könyv, film, sőt még színdarab is készült a történtekből, igaz, a tananyagokban nem szerepel a magyar történelemnek ez a sötét, tragikus korszaka. És a traumát sem sikerült még feldolgozni.
A civil szervezetek összefogása ezen is segíteni próbál: úgy gondolják, ha sikerül elérniük, hogy emléknap legyen február 23-a, azzal elősegíthetik a gyógyulást, ami nemcsak a túlélőknek lenne fontos, hanem a társadalom egészének is. Ez lenne talán az első lépés ahhoz, hogy megértsük, hogyan történhetett meg mindez, és ez a megértés lehetne az első lépcső ahhoz, hogy a terrorcselekmények ne ismétlődhessenek meg. Ehelyett most a történéseket a hallgatás és a feledés övezi, pedig az emlékezetpolitika részévé kellene válnia. Az összefogás legfőbb célja ugyanakkor az, hogy méltó módon emlékezhessünk az áldozatokra és a túlélőkre egyaránt.