Férjhez mész, mint a többi oláh cigánylány, vagy tanulsz? – tette fel a kérdést az alig 13 éves Rézműves Fáninak édesapja, aki azt is hozzátette: a tudás az, amit tőled senki el nem vehet. A 3500 lelkes szabolcsi településen, Hodászon, 16 évvel ezelőtt még egyáltalán nem volt jellemző, hogy a lányok tanuljanak. Nem csoda, hogy édesanyja nagyon féltette Fánit, mi lesz vele a kollégiumban, távol a családtól, ráadásul egy lánynak igenis, otthon a helye. Erre erősített rá a szomszédok többsége, akiktől csak azt hallották, hogy a városban majd úgyis elkanászodik a lány, úgysem bírja a tanulást, inkább majd férjhez megy. Fáni azonban, majd a húga is, úgy döntött, szembe mennek a hagyományokkal.
– Hodászon a lakosság fele roma, 50-50 százalékban romungro és oláh cigány. Három telep van a községben, kettőben oláhok, a harmadikban romungrók élnek. Mi a legszegényebb részen laktunk, hiába dolgoztak a szüleim. Édesanyám egy idősotthonban takarított, édesapám pedig segédmunkásként dolgozott, leginkább építkezéseken. Budapestre járt, kéthetente hozta haza a pénzt, de az nem volt elég. Emlékszem, volt olyan, hogy a szüleink nem ettek inkább semmit, hogy nekünk, a három gyereknek valamivel több kenyér jusson. Amikor a fagyis autó csengetett az utcában, sírva kértük édesapánkat, hogy vegyen nekünk legalább egy kis adag fagylaltot. Ilyenkor szomorúan leszegte a fejét, és bement a házba, nagyon nehezen viselte, hogy ő csak kevés dolgot adhat meg a lányainak. Aztán mi is hamar megtanultuk, hogy megelégedjünk azzal, amink van. Vegyes általános iskolába jártunk, ahol több volt a cigány tanuló. Amikor a tanáraim megtudták, hogy gimnáziumba szeretnék menni, azt mondták, ugyan, minek megyek, úgysem viszem semmire. A szüleink szeretete jelentette a védelmet, és édesapánk csak azt hajtogatta, hogy ha kell, akkor ő a föld alól is előkaparja a pénzt, de mindenképp tanuljanak a lányai. Mert ez az egyetlen út, hogy kiemelkedjünk a szegénységből és vigyük valamire. Azért, hogy legyen pénzünk, egyre több munkát vállalt, végül 42 évesen halt meg, kétoldali szívinfarktusban – meséli Fáni, hogyan került középiskolába a húgával, a hodászi telepről elsőként.
Rézműves Fáni a 41 kilométerre fekvő Biri település gimnáziumába került, ahol rendészeti alapismereteket is tanult. Egy ideig úgy gondolta, hogy rendőr lesz, de aztán rájött, hogy az mégsem az ő világa. A középiskolai tanárai már sokkal inkább támogatók voltak, mint a korábbiak, segítették, hogy próbálja behozni a lemaradását, és bátorították, hogy tanuljon tovább. A Debreceni Egyetem Gyermeknevelési és Gyógypedagógiai Karára jelentkezett, nemzetiségi óvodapedagógus képzésre, első próbálkozásra felvették. Hajdúböszörményben volt az egyetem kihelyezett kara, itt folytatta a kollégiumi életet, ahová ugyanabban az évben a húgát is felvették. Mindketten tanulmányi ösztöndíjat kaptak, s ekkor már ők támogatták a szüleiket, hogy legkisebb testvérüket is taníttassák.
– Nagyon sokat küzdöttünk, hogy tartani tudjuk az átlagot, egymást ösztönöztük, amikor az egyikünk fel akarta adni. Az egyetemen jött ki igazán, hogy tudásban nincsenek meg az alapjaink, életünkben először találkoztunk olyan szavakkal, amiket sokan naponta használnak, mint például a diszkrimináció, a szocializáció, az identitás. Nem egyszer arra ébredtem hajnalban, hogy a tételekre borulva aludtam el. De megtörtént, hogy volt olyan vizsga, amire csak én kaptam 5-öst, s az nagyon sok erőt adott. Hogy a sok munkának egyszer beérik a gyümölcse. A mentorprogram is sokat segített, mert ha úgy éreztük, hogy szemben úszunk az árral, a mentor valahogy mindig segített átbillenni bennünket a holtponton. Amikor lediplomáztunk, édesapánk még élt, nagyon büszke volt ránk. És már a szomszédok is elismerően bólogattak.
