Imádunk rettegni. Az meg, ha a halállal játszadozunk, egyenesen adrenalinszint-robbantó.
Talán Amerikában találták ki, hogy súlyos pénzek befizetése után, valahol a magasban beszállhatunk egy liftbe, ami aztán elindul lefele szépen, majd rázkódni kezd, majd sok-sok emeletet zuhan, velünk együtt. Aztán a legutolsó pillanatban lefékez és megáll. Holtfehéren, rettegve kiszállhatunk. Megvót, hiszen kipengettük a halál-élményt.
Sokat könnyít a dolgon, hogy az agyunk tudja (ha ugyan közben el nem bizonytalanodik kisebb-nagyobb mértékben), hogy ez az egész csak játszásiból, önborzongatási céllal van, és a végén tuti, hogy élve előkerülünk. Játszani pedig jó. Mert csak így garantált, hogy nem szakad ránk a vég. Emberileg érthető, ugye.
A horror egy olyan műfaj, ami az ember tudatalattijában megbúvó ősi traumákkal foglalkozik: félelmeket, fantáziákat fogalmaz meg. Ha éppen arra támad kedvünk, lehet szembesülni magunkkal, és lehet persze kívül maradni is.
A Post mortem című film központi témája a halál. Mi van utána, van-e valami utána, és ha igen, hogyan avatkoznak be a halottak az élők mindennapjaiba? Ez bizonyára sok embert foglalkoztat.