Nálunk nemrég egy ünnepi beszédben a félfedelesszárnyúak rendjébe tartozó márványpoloska (Halyomorpha halys) emlegetése verte ki a biztosítékot. Nagy volt a felzúdulás, pedig Torgyán József a kilencvenes évek végén már emlegetett „férgeket” és „dögkeselyűket” egyik beszédében. Világért sem akarom az ellenfeleiket vérig sértő hazai politikusok pártját fogni, csak jelzem, nem állnak egyedül. Ugyanez a jelenség, hogy mást ne mondjak, nálunk nyugatabbra, „az emberi jogok hazájában” is megfigyelhető. Bár a nagyon durva sértegetések csak a III. köztársaság (1870-1945) és különösképpen a Dreyfus-per időszakából adatolhatók, a IV. és főleg az V. köztársaság politikai életét – és ebbe az 1881. július 29-i francia sajtótörvénynek a becsületsértéseket és nyelvi durvaságokat a korábbinál szigorúbban szankcionáló 33. cikkelye is jócskán belejátszik – inkább a szellemesen rafinált becsületsértések jellemzik.
*
Így lett a szélsőjobboldali Charles Maurras tolla hegyén a baloldali Léon Blum „undorító állat”, a szintén szélsőséges (bár korántsem tehetségtelen) Léon Daudet tolla hegyén pedig a kommunista Maurice Thorez „hiéna” és „gusztustalan csúszómászó”. A politikai becsületsértésekből egyébként egy egész bestiárium kikerekedne. A sértegetők leggyakrabban a zoológiából merítenek inspirációt. Changarnier tábornok a XIX. század derekán az akkor még köztársasági elnök Bonaparte Napóleon-Lajost „búskomor papagájnak”, Victor Hugo a decemberi 2-i államcsínyt támogató Saint-Arnaud marsallt „sakálnak”, a szocialista Charles Rappoport-t a szélsőjobboldali Léon Daudet „perverz orángutánnak”, Henri Béraud a kommunista Léon Frot-t, már a múlt század harmincas éveiben, „pestist terjesztő patkánynak” nevezte. A rovartan szintén kifogyhatatlan tárháza a becsületsértéseknek. Ide tartozik a már ismerősen csengő „féreg”, „poloska” és „svábbogár” mellett a „százlábú” (ezzel a gaullista Alexandre Sanguinetti illette a szintén gaullista Edgar Faure-t) vagy a „sértődékeny skorpió” (ezzel meg egy újságíró a miniszterelnök Michel Debrét). A francia sértegetők még az egysejtűek rendjéből is meríthetnek ihletet: így „tisztelte meg” Paul Reynaud miniszterelnök-helyettest egyik politikustársa a „degenerált mikroba” szókapcsolattal.
És ha a sértegetőt nem elégíti ki sem a zoológia, sem az inszektológia, ott van még a paleológia, hogy a szkatológiáról ne is beszéljek. Az őslény-metaforának az is előnye, hogy a becsületsértést az evolúció rég meghaladott szintjével, ha ugyan nem a „fosszília” jelentésével kapcsolja össze. A szélsőjobboldali Lucien Rebatet például a két háború közti időszakban Albert Sarraut-t „diplodocusznak”, Louis Marin katolikus képviselőt pedig „plesioszaurusznak” nevezte. De adatolt még becsületsértésként a „moszaszaurusz” nevezetű tengeri hüllő (ezzel Clemenceau Raymond Poincarét azonosította), meg az ornithopodák alrendjébe tartozó növényevő óriáshüllő, az „iguanodon” is (ezt pedig a szélsőjobboldali Marcel Bucard a fasiszta-kollaboráns Jacques Doriot-ra értette).
Ami a szkatológiából kölcsönzött és a francia közéletben viszonylag ritka durvaságokat illeti, ebben a szélsőséges L’Action française mozgalom legismertebb figurája, a már említett Léon Daudet a legleleményesebb (őtőle, ha értene franciául, nyelvi gorombaság dolgában még a Magyar Nemzet sértegetésben szuperprofi sztárújságírója is sokat tanulhatna). Az ő szemében Alexandre Millerand „pöcegödör”, Aristide Briand „szardarab”, Léon Frot „Cacatilina”, a radikális Alfred Naquet (a válást lehetővé tevő 1884. július 27-i törvény atyja) pedig – sohase találnák ki – „WC-pók”.
A politikai életben elhangzó becsületsértések, persze, együtt változnak a sértegetők nyelvi-kulturális környezetével. Ami annyit jelent, hogy a Molière-darabokban elhangzó nyelvi gorombaságok mára kiszorultak a köznyelvből, jóllehet 1945 előtt még előfordult, hogy hébe-hóba használták őket. A III. köztársaság utolsó időszakában a mérsékelten republikánus André Tardieu az 1934-ig kommunista, majd fasiszta, végül kollaboráns Jacques Doriot-t még nevezhette „mákvirágnak” (maroufle), vagy egy képviselő Charles Brune belügyminisztert „himpellérnek” (faquin), ezek a szavak azonban (ahogy magyar ekvivalenciájukkal igyekeztem is érzékeltetni) mára minden sértő erejüket elvesztették.
*
Az 1881. július 29-i francia sajtótörvény 33. cikkelyének 2. bekezdése szerint becsületsértés (injure) „minden olyan gyalázkodó megnyilvánulás, ami az elkövető megvetését vagy lenézését fejezi ki, anélkül, hogy a gyalázkodó a sértettről valamilyen konkrét tényt állítana”. A törvény tehát megmarad az általánosságban, azzal pedig, hogy a gyalázkodást elválasztja a rágalmazástól, azt is kifejezi, hogy becsületsértés esetében felesleges firtatni, hogy végeredményében igaz vagy hamis állításról van-e szó. A sértettnek bíróság előtt nem kell arra hivatkoznia, hogy ő nem is „idióta” (vagy antiszemita sértés esetében arra, hogy ő nem is „büdös”); a becsületsértés ugyanis nem tartalmaz, legalábbis explicit módon nem, semmiféle konkrét vádat a sértett fél (vagy közösség) ellen, mindössze azt kifogásolja, hogy az egyáltalán a világon van, és hogy az, aki. A francia jog a büntetést illetően is különbséget tesz a magánéletben elhangzó „egyszerű” és a nyilvános („politikai”) becsületsértés között. Míg egy magánéleti becsületsértésért az elkövetőnek mindössze 750 euró büntetést kell fizetnie, a nagy nyilvánosság előtt elhangzó becsületsértésnek 12º000 euró a tarifája, a rasszista, származással vagy szexuális irányultsággal kapcsolatos becsületsértés pedig 22º500 eurójába kerül az elkövetőnek, akinek hat hónap elzárás is lehet a mellékbüntetése.
*
A politikai becsületsértés, főleg Franciaországban, nem nélkülözheti az iróniát (a francia humor pedig tudvalevően a halálesetet sem tartja tiszteletben). Félix Faure (1841-1899) köztársasági elnök elhunyta kapcsán például, őt az Élysée-palotában szeretője karjában érte a halál, Clemenceau megjegyezte: „A nagy semmiben nyilván otthon érzi magát”. A rövid ideig hivatalban levő Édith Cressont illetően, aki a legnépszerűtlenebb miniszterelnöke volt a Mitterrand-érának, azt mondta az egyik jobboldali politikus, hogy „amilyen mélyen jegyzik a közvéleménykutatások, csoda, hogy még nem talált olajat…” Egyébként maga François Mitterrand is hasonlóképpen nyilatkozott Édith Cressonról: „Amikor kineveztem, figyelmeztettem, ne féljen a népszerűtlenségtől. Fene gondolta volna, hogy ezen a téren ilyen sikeres lesz…”
Az efféle ironikus megjegyzések, persze, észrevétlenül csúsznak át megbocsájthatatlan gyalázkodásba, majd onnan erőszakra való felbujtásba. Minden becsületsértésből kihallható a rohamra hívó csatakiáltás. A becsületsértés tehát általában helyettesíti, már ha éppen nem előzi meg a fizikai erőszakot. Míg a magánéleti konfliktusban elhangzó becsületsértéssel az elkövetőnek nem áll szándékában intellektuális fölényének érzékeltetése, a politikai életben elhangzó becsületsértés célja nemcsak a sértett egyén vagy közösség megalázása; a sértő fél a becsületsértéssel önmagát (és politikai családját) is valorizálni akarja. Ha „idiótának” nevezi politikustársát, egyben azt is jelzi, hogy ő magasan felette áll az értelmi képességek dolgában. A politikai becsületsértés mögött tehát mindig ott rejlik az elkövető felsőbbség-tudata; a politikai becsületsértés egyben önreklám is. Végezetül, a politikai sértés csaknem mindig aszimmetrikus. Ami annyit jelent, hogy akik sokszor céltáblái a sértéseknek, azok általában nem tartoznak a (többnyire a szélsőjobbhoz tartozó) gyakori sértegetők körébe. És nekik van igazuk. Nincs annál nagyobb becsületsértés, mint amikor keresztülnézünk a politikai ellenfélen.
*
Amikor Nicolas Sarkozy köztársasági elnök 2008. február 28-án a párizsi mezőgazdasági vásár forgatagában sorra kezet fog a köréje gyűlő látogatókkal, valaki a tömegből azzal lép hátra a kinyújtott államfői jobb elől, hogy „nem akarja a kezét bepiszkolni”. Mire Sarkozy dühösen: „Húzz el innen, te balfasz!” A kiszólás nagy megdöbbenést keltett politikai körökben, ilyen gorombaság – ráadásul tegező megszólításban – sohase hangzott volna el se de Gaulle, se Giscard d’Estaing, se Mitterrand, se Jacques Chirac szájából. Az esetet, persze, világgá kürtölte az írott és elektronikus sajtó. Így történt, hogy az államfő egyik vidéki látogatásakor egy helybéli „Húzz el innen, te balfasz!” felirattal emelt táblát a magasba. Az illetőt, akit azonnal őrizetbe vettek, az arrasi bíróság (és később a másodfok is) az államfő gyalázásának vádjával (1881-es sajtótörvény, 23. és 26. cikkely) jelképesen 30 euró felfüggesztett pénzbírságra ítélte.
Hja, kérem, ahogy Esopus is mondja, „más mérlegre tesszük azokat a sértéseket, amikkel mi élünk, és megint másra azokat, amikkel a többiek illetnek minket”.