A Gondolat-Jellel kell kezdeni.
Azzal a régi műsorral a régi Kossuth Rádióban azokban a régi időkben.
Háttérnek Bölcs István alakja mögé, meg egyébként is. A Tanár Úr persze már 1983-ban, a kulturális adás átvételekor is ismert és kellemes szereplője volt a Magyar Rádiónak az ifjúsági rovat élén, és a Gondolat- jelnek is volt már híre Kepes Andrásnak köszönhetően, de az idő, a sors, a nagyhatalmak, vagy mindegyiküket megelőzően egy pillangó szárnyának a rebbenése a Bölcs-korszakban rendelte el megtörténhetni a kádári világ bukását, és egy új Magyarország kikínlódása esélyének a megszületését. Hogy mi lett belőle, azt ma már tisztán látjuk. Akkor mást láttunk, az illúzióink által homályosan.
Ehhez a háttérhez, a kivételes történelmi pillanathoz, amikor – azt hittük – minden lehetőségünk megvan egy addig soha nem volt békés rendszerváltásra, Bölcs Pista egészen különös módon kötődött (és változott is meg, ahogy mi is persze, akik vele voltunk).
A Tanár Úr tudniillik polgár volt, úgy értem igazi, jófajta, jó évjáratú kecskeméti polgár, aki még ismerte az öltönyhöz a mellényt meg a kalapot is, az a polgártanár, aki versek százait tudja, és folyton és mindig olvas, olyan odaadással és elszántsággal, amilyet Esterházy követelt, de Pista esetében ezzel már elkésett. Ma azt mondanánk, a hagyományos kultúra ember volt, konzervatív és nyitott egyszerre, ameddig a generációs ízlés engedte, de mindig azt a minőséget képviselte, amit továbbadásra feltétlenül alkalmasnak ítélt.
Mert hát tanár volt és az is maradt, bár pályaelhagyónak számított, hiszen végül is újságíró lett, de a felemelt mutatóujj, a fontos közléseknek az órákon gyakorolt eme szimbolikus pedagógiai megszentelése a rádióstúdióban is vele maradt, ami pedig nem a látvány terepe. De ő ott is oktatott, nevelt, javított, és intett, a maga szelíd módján persze, kiabálni sosem hallottam.
Mindazonáltal ez a polgárember is a Kádár- korszakban szocializálódott, ami kevésbé finoman szólva azt jelentette, hogy a rendszer elfogadta Bölcs Pistát a mellényével, a teljesen pártonkívüli modorával (nem tudom, párttag volt- e, de ez persze lényegtelen is), a tehetség tiszteletével (ő ajánlotta be a rádióba Győrffy Miklóst, de ő hozta be a szerkesztőségbe Ocsovai Gábort, a másik nettó polgárt, hogy a klasszikus német kultúra is jelenléthez jusson a Gondolat-Jelben) és megkapta a rendszertől a hallgatás jogát is, ha nem értett valamivel egyet.
Pista meg elfogadta a nyilvánosság játékszabályait. Ahogy mások is, sokan azzal az előfeltétellel persze, hogy a szabályok azért vannak, hogy változzanak.
Röviden: sem akkor, sem később nem kószáltak forradalmárok a Magyar Rádióban sem.
Én mégis azt hittem, amikor a rendszerváltás első durvább, őszintébb, szikárabb hangjai beütöttek, hogy vissza fog húzódni. A hangnem miatt is, meg azért is, mert a korábbi kiegyezést nyilvánvalóan fel kellett rúgnia, és azt gondoltam, aki ennyire nem szereti a konfliktusokat, az ötvenes éveiben erre már aligha lesz képes. Az 1988-89-es években Szilágyi Ákossal sorozatot készítettem a sztálini rendszer kialakulásáról. Nem csontvázak, egész temetők dőltek ki a szekrényből. Amikor adás előtt ezeket az interjúkat meghallgatta, többször láttam, hogy feszeng. De nem szólt, nem vágatott ki semmit. Tudtuk, hogy az elnökség nyomás alatt tartja. De ebből semmit sem hárított ránk. Ha voltak is szorongásai, azokat magában intézte el. Nekem egyetlen rossz tapasztalatom volt vele a több száz jó mellett, úgyhogy a mérleg egészen kiváló.
Úgy láttam, neki a rendszerváltás inkább kényelmetlenségeket hozott, mert persze ő is szeretett szabadon lélegezni, de kényszerűen megszokta a ritka levegőt is, és megvoltak a kedvenc időtöltései. Minden évben elutazhatott a cannes-i fesztiválra, szeretett Franciaországába, szeretett filmjei közé. Megírhatta filmesztétikai könyvét, amit ugyan a kilencvenes évtized végéig nem adtak ki, de aligha rendszerbuktató tartalma miatt, inkább – gyanítom – szakmai féltékenységből. Szerepelt a televízióban, a lehetőségekhez képest megfizették, kedvezményes lakásépítési akcióban vehetett részt.
Miért kellett volna neki az a hangoskodó, zűrzavaros világ, amit a változás hozott?
Mégsem szállt ki, nem vonult vissza, elvállalta a 168óra hetilap második emberének a posztját, és úgy látszott, megjött a kedve a lázadó szerepéhez, mintha a kor és az ő környezete előhívott volna belőle egy másik polgári erényt, a dacot tudniillik, az intellektus öntudatát az ostobákkal szemben. Ezt nem kellett többé elrejtenie a pártközpontban időnként megrendezett főszerkesztői értekezleteken az öntelt középszer, a csinovnyikok előtt. Nem akart többé magyarázkodni a főnökei előtt, hogy mi és miért szerepel a műsorban. Ezt a megszerzett szabadságot az Antall- kormány alatt is lehetősége volt gyakorolni az MDF szélsőjobboldali köreivel szemben, és itt persze nem egy kispolgár nekivadulásáról volt szó, hanem Márai Sándor undoráról a saját jobboldali középosztályával szemben.
Sokan ugyanis nem értették, Bölcs miért az úgynevezett ballib oldalon találta meg a helyét, hiszen a származása, a vidékisége állítólag az antalli konzervatív liberálisok közé sorolta volna, de ez csak amolyan rideg számítás volt, a saját értékrendje és a közösség, amelyet ő teremtett maga köré, és amely egy idő után teremtette őt is, csak egyetlen választást hagyott neki: az ízlés döntését. Csurka jelenléte pedig a kormányoldalon kizárt minden vágyakozást a középjobb felé, még úgy is, hogy szakítani kényszerült több régi iskolatárssal és baráttal, akik addig hozzátartoztak az életéhez. Hallottam, amint az egyiknek azt mondja a telefonba, nagyon hülye vagy Lajos, és letette a kagylót. Lehangolt volt, kinézett az ablakon, mintha a régi barátságnak a nyomát keresné a koszlott liberális aszfalton.
Az igazság azonban az, hogy megszerette új, vadabb korszakát, már amennyiben ez a szó egy bürger esetében egyáltalán értelmezhető.
Ült a szerkesztőségi szobában, két ujját a mellényzsebébe dugta, cigarettázott, és anekdotázott. Vitriolos cikkeket írt. Vitte a lapot, amíg Mester Ákos Amerikában volt. Ironikus interjúkat adott. És amikor péntekenként összegyűltünk a stúdió előtt, hogy felvegyük a vasárnapi Gondolat-Jelet, megnézett minket, Győrffyt, Váradi Juliskát, Mélykuti Icát, Ocsovai Gabi bácsit, a már mondott másik igazi polgárt, és azt mondta, valami nagy belső elégedettséggel: hát akkor együtt van a csapat. Amit ő rakott össze.
A szerep megtalálta őt, mint ahogy minket is, és azt hiszem, ez végül is élete/életünk legnagyobb szerepe lett. Illúziókra épült ugyan, és ezek az illúziók eléggé belénk épültek ahhoz, hogy amikor szétfoszlottak, fájjanak. De ezen már, magunkon, nem tudunk változtatni. Bölcs Pistának sokat segített szinte zsigeri derűje, az élet, a társaság imádata, kiirthatatlan könnyedsége a dolgokkal szemben. Nem hiszem, hogy a depresszió bármikor is megkísértette volna, szemben sokunkkal.
A lényeg az, hogy végül egymás alkotásai lettünk, mindenkiben lett valami a másikból azon második emeleti folyosón, ahol a Gondolat-Jel és a 168óra is lakott. Miközben mindenki ugyanaz maradt, valami azonosságtudat, összetartozás költözött belénk, és hát mit ír ez le természetesen?
Egy buborékot, nyilván.
A milliárdnyi bolyongó, egymásnak idegen, a semmibe sodródó buborék közül a miénket, amelyben Pista bá’ már mindig ott fog ülni, és Ocsovai Gabi, a Győrffy és Szente Laci is, egyikük sem lehet halott, hiszen látjuk őket, ránk néznek, mintha várakoznának.
Ül a buborékban Bölcs Pista, két ujját a mellényzsebébe dugja, cigizik, nevet és mond valamit, de hogy mit, azt még nem hallom.