Perintfalvi Rita: Ferenc pápa nemcsak szavakban, hanem a tettekben is az irgalmasságot gyakorolta

A múlt hétvégén temették Ferenc pápát. Ön milyennek látja ezt az életutat, a pápa örökségét? Sokan vélekednek úgy, hogy ez az időszak egy „nagy nyitás” volt olyan csoportok felé, amelyeket korábban elhanyagolt a katolikus egyház, míg mások szerint lehetett volna bátrabb is a pápa, bizonyos ügyekben, például a nők felszentelésének kérdésében, tovább vitte a konzervatív vonalat. Milyen volt Ferenc pápa?

Ha kategorizálnom kellene őt, azt mondanám, hogy Ferenc mérsékelt reformer volt. Mindenképpen reformer, de nem egy karakán, radikális pápa. Amikor megválasztották 2013-ban, XVI. Benedeket váltotta, aki erőteljes, számomra néha szélsőséges konzervatívizmust képviselt. Hozzá képest Ferenc modern volt. Az életút megítélésénél nem mindegy, milyen perspektívából nézzük. A katolikus egyháznak az a specifikuma, hogy világegyház. Ha nyugat-európai szemmel nézzük, akkor lehet Ferenc életútjára úgy tekinteni, hogy kevesebbet hozott, mint amennyit vártak tőle. A Nyugat erőteljes elvárása az volt, hogy megváltozzon az egyház tanítása a homoszexualitás tekintetében, és történjen előrelépés a nők helyzetével kapcsolatban, például a pappá szentelés kérdésében, illetve a pápa lépjen fel az egyházon belüli szexuális visszaélési ügyekkel szemben. Hozzáteszem: mindhárom témával foglalkozott, és mindhárom témában sokat haladt előre, főleg az elődökhöz képest, de ezt a nyugati progresszív teológia kevesli. A másik egyházi szárnynak, a konzervatívoknak, ultrakonzervatívoknak, tradicionalistáknak ez viszont még így is rettenetesen sok volt. Ők úgy érezték Ferenc pápa a 2015-ös házasság- és családszinódusra reagáló apostoli írását, az „Amoris laetitia” megjelenését követően, hogy nekik egy ellen-dokumentumot, „dubiát” (kételyek) kell kiadniuk, amelyben már azt kérdőjelezték meg, hogy ő valójában katolikus-e még. Ezek a kritikák akkor erősödtek fel, amikor az elváltak és újraházasodottak ügyét felkarolta, és azt mondta, hogy őket sem lehet kizárni az eukarisztia szentségéből, vagyis ők is járulhassanak szent áldozáshoz. Felkarolta a melegek ügyét, amikor rendeletben írta le, hogy őket is megáldhatják a katolikus papok. (Lásd keretes írásunkat – a szerk.) Több olyan témába belement tehát, ami aztán a konzervatívoknak soknak tűnt. Így azt mondanám: Ferenc valahol egyensúlyozott, megpróbálta megtalálni az egyensúlyt a progresszív és a konzervatív irányzatok között.

Ez annak következménye, hogy egy világegyházról beszélünk, ahol sokféle tradíciót, kultúrát kell egyben tartani ahhoz, hogy ne legyen egyházszakadás?

Ez így van, igen.

A világ kategorizálható ilyen szempontból? Mely részei tekinthetők ultrakonzervatívnak, és hol találjuk a progresszív irányvonalat?

Az egyházi világ legerősebb konzervatív része az afrikai kontinens.

Erről a kontinensről van is olyan jelölt, aki esélyes arra, hogy pápának válasszák.

Igen, két konkrét jelölt is van. Peter Turkson, a ghánai bíboros az egyik, míg Robert Sarah, guineai bíboros a másik jelölt. De utóbbi a kevésbé esélyes, mert a konklávén csak a 80 év alatti bíborosok szavazhatnak és Robert Sarah 79 éves. De ők ketten egy 20 százalékos kontinenst jelenítenek meg és képviselnek. A katolicizmus ötöde.

Afrikában erősödik az egyház?

Igen.

Miközben a progresszívabb szárnyban csökken a hívők száma.

Igen. Progresszívnak mondhatjuk Európát, ahol szintén 20 százalék körüli arányt képviselnek a hívők a világ katolikusain belül. Dél-Amerika vegyes ilyen tekintetben. Ez a legerősebb kontinens, 27 százaléka a katolikusoknak itt él. Innen érkezett Ferenc pápa is, aki az argentin-típusú felszabadítás teológiát képviselte. Ez mindenképp progresszívabb irány. (A felszabadítási teológia – leegyszerűsítve – az elnyomottak, kiszolgáltatottak, nélkülözők helyzetét helyezi középpontba – a szerk.)

Ez a szemlélet végig kísérte Ferenc pápa életútját. Hűen az evangélium szavaihoz, Ferenc az elesettek felé fordult. Ez látványos gesztusokban is megnyilvánult.

Ő valahogy ezt úgy fogalmazta meg, hogy „egy szegény egyházat akarok, amely a szegényekért van, de nem csak karitatív módon, hanem úgy is, hogy az egyház működésének középpontjában a szegények legyenek”. A szegényeket tehát nem csupán szociális értelemben értette, hanem vonatkozott a politikailag üldözöttekre és a kirekesztettekre is. Úgy vélte, és e szerint is cselekedett, hogy az egyháznak oda kell állnia és hallatnia kell a szavát emberi jogi kérdésekben, társadalmi diskurzusokban is.

Ferenc pápa 2016-ban hozta létre a Szegények Világnapját, azzal az üzenettel, hogy „tetteinkben legyünk valóban keresztények, Jézust lássuk meg a szegényekben”.

Ha úgy akarnám ezt a diskurzust megvilágítani, hogy mi volt a nagy különbség Benedek és Ferenc között, akkor azt lehetne mondani, hogy Benedeknél az ortodoxia, vagyis az igaz hit védelme, a dogmákhoz való ragaszkodás volt fontos, Ferenc pápa pedig az ortodoxia helyett az ortopraxisra helyezte a hangsúlyt. Vagyis számára az volt fontos, hogy mit tett Jézus: lehajolt a szegényekhez, ruhát adott a ruhátlanoknak, befogadta a hontalanokat, meglátogatta a börtönben lévőket. Ezek az evangéliumi gondolatok: „amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek”. Ferenc pápa nemcsak szavakban, hanem a tettekben is az irgalmasságot gyakorolta. Nemcsak teóriaként élte meg a kereszténységet, hanem gyakorlatként. Benedek viszont attól rettegett, hogy a modernizmus, az emancipációs törekvések, legyen akár az LMBTQ, akár a női emancipációról szó, megkérdőjeleznek bizonyos hittételeket, s ettől az egyház elgyengül. Ez óriási kontraszt a két pápai szemléletmód között. Hozzám Ferenc gyakorlatiassága áll közelebb, szerintem a 21. században az ad létjogosultságot az egyházaknak, hogy legyen valami pozitív társadalmi hatásuk és üzenetük. Ne elzárkózott, kis szigetként próbáljanak ellenni, mint ahogy azt Benedek elképzelte! Az a nagy kérdés, hogy aki Ferenc után jön, vajon melyik irányba megy.

Mit lehet tudni az esélyekről? Tudom, hogy nehéz jósolni. De Ferenc is alakította a szavazásra jogosultak körét, hiszen a választásban résztvevő bíboros nagyságrendileg kétharmadát ő nevezte ki. Kik vannak többségben? Az ő örököseinek van nagyobb esélyük, vagy előre törhetnek a tradicionalista-konzervatív szemléletet képviselő irányzat jelöltjei?

Nem csak afrikai konzervatívok vannak. Említsünk meg egy nyugati kontinenst, az észak-amerikait, ahol a konzervatívok erősen integralisták. (A katolikus egyházon belül a 19. század végén, 20. század elején alakult ki ez a mozgalom, amelynek célja a hit integritásának megtartása, és a modernista törekvésekkel való szembe helyezkedés. E mellett beleavatkoznak a teljesen világi szférákba is, így a politikába, a közéletbe, ezért alakult ki, hogy a populista politikusoknak megbízható szövetségesük a katolikus integralisták, illetve a neoprotestáns fundamentalisták – a szerk.) Ők összedolgoznak azokkal az evangelikál fundamentalistákkal, akik meg egyenesen Donald Trumpot segítették hatalomba most és 2016-ban is. Persze, Észak-Amerikában, az Egyesült Államokban is van progresszió, van egy bíboros jelöltjük is. De visszatérve az esélyekre: ilyenkor rengeteg ötletelgetés van, listákat állítanak a fogadóirodákban. Nem az egyéni jelöltek erőssége fogja eldönteni ezt a csatározást, hanem ez a két, szemléletmódját tekintve nagyon ellentétes frakció, illetve az egymáshoz való viszonyuk. Egy pápának mindig politikai stratégiai kérdés, hogy minél több bíborost nevezzen ki. Ferencnek 12 év adatott meg pápának lenni, a 135 pápaválasztó bíboros 80 százalékát ő nevezte ki. A pápaválasztáshoz kétharmad kell, a ferenci örökség tovább viteléhez tehát elvileg megvan a többség. Az lesz majd az érdekes, hogy mennyire tudnak majd egységesen szavazni. Amikor Ferencet választották meg 2013-ban, neki azért lett szerencséje, mert az olasz frakció megosztott volt, hiszen több olasz jelölt is volt. Ez most is így van: két esélyes olasz jelölt van. Egyikőjük Pietro Parolin, a Vatikán államtitkára, Ferenc pápa szoros bizalmasa volt, ő egy diplomata, pragmatikus gondolkodó, kevésbé érdekli a hittételek kérdése, illetve Matteo Zuppi. Ő emberileg közelebb áll Ferenc örökségéhez. Az olaszoknál tehát két erős jelölt is van, így megosztódhatnak a szavazatok.

Erdő Péternek van esélye? Március végén egy nemzetközi áldozatvédő szervezet hat bíboros, köztük Erdő Péter ellen is eljárást kezdeményezett. A szervezet szerint ezek a magas rangú egyházi elöljárók egyházmegyéjükben gyermekek ellen elkövetett szexuális visszaéléseket tussoltak el. Erdő Péter egyházmegyéjének szóvivője megdöbbenésének hangot adva cáfolta az eltussolás vádját, arra hivatkozva, hogy az érintett papot egy gyors vizsgálatot követően elbocsátották.

Ebben a történetben az áldozatvédők Pető Attila ügyére hivatkoztak. Ez egy széles körben dokumentált, a sajtóban gyakran tárgyalt történet, amelynek a legbotrányosabb része az, hogy egyház képviselői zaklatásért jelentettek fel egy pap által abuzált egykori áldozatot, aki névvel-arccal nyilvánosság elé állt. Ez tény. És mindenképpen üzenet a magyar egyházról. Ez most világegyházi szinten, amikor zéró-tolerancia van ebben a témában, nem jó üzenet. De Erdő Péternek ettől függetlenül sincs szerintem jó esélye. 2013-ban még több volt. Akkor ő két periódusban az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsának (CCEE) elnöki pozícióját is betöltötte. Akkoriban azt mondták róla, hogy a kelet-európaiakkal és az afrikaiakkal is jó kapcsolatban van. De azóta Erdő Péter már nincs ebben a pozícióban, most egy vilniusi érsek vezeti ezt a konferenciát. Az mindenkinek nyilvánvaló volt, hogy Erdő Péter konfliktusban állt Ferenc pápával. 2015-ben a menekültválság kapcsán azt mondta, hogy ha az egyház intézményeibe bármilyen menekültet befogad Ferenc pápa útmutatása szerint, akkor a magyar egyház embercsempészet bűnét követi el. Ez jogilag sem volt igaz, és sokat ártott, mert bejárta a világsajtót. A másik konfliktus szintén 2015-ben, a családszinóduson volt. Ezen a találkozón a házasság, a szexualitás, az elvált és újraházasodott hívők áldozása és a fogamzásgátlás, ami még mindig tilos katolikus körökben, illetve a homoszexualitásról való gondolkodás voltak a kiemelt témák. Ferenc pápa meg akarta kérdezni elsősorban a híveket arról, mennyire tartják élhetőnek ezeket a tanításokat, hiszen az ő házaséletükről, az ő szexualitásukról van szó. Készíttetett ehhez egy kérdőívet, hogy a világegyházi szervezeteken keresztül a hívők azt kitölthessék. Erdő Péter nem engedte meg a magyar híveknek, hogy ezt közvetlenül kitöltsék. Ez volt egy másik olyan dolog, ami szintén visszatetsző volt. Ezen a szinóduson ő tartotta a nyitóbeszédet, amelyben elmondta, hogy az egyház ragaszkodik az eddigi tanításához ezekben a témákban, a szinódus nem is erről szól, hogy ezen a gyakorlaton változtatni kellene. Ezt követően Ferenc pápa rendre utasította a bíborost, azt kérte tőle, ne a tanácskozás legelején fogalmazza meg az eredményeket, ne előre vonja le annak a diskurzusnak a következtetéseit, ami éppen csak elkezdődött. Itt mutatkozott meg, hogy teológiailag és politikailag is van köztük konfliktus. Erdő Péter szerintem nem tett le jó névjegykártyát az asztalra. Ferenc pápa ellenfelei között esélye lehetne, de ők nincsenek olyan sokan. Azt rebesgetik, az afrikaiak szavazhatnak rá. De miért szavaznának rá, amikor van saját jelöltjük? Miért állna érdekükben?

Nagy előre lépésnek volt tekinthető, amikor 2023 decemberében Ferenc pápa arról rendelkezett, hogy mostantól megáldhatják a katolikus papok az azonos nemű párokat is. Az azonos neműek házasságát azonban továbbra sem ismerik el. A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia azonban útmutatásként azt fogalmazta meg a lelkipásztorok számára, hogy „nemi identitásától és szexuális orientációjától függetlenül egyénenként minden embert megáldhatunk, mindig kerülni kell azonban azt, hogy a pusztán párkapcsolatban együtt élő, az egyházilag nem érvényes házasságban vagy egynemű párkapcsolatban élő párok számára közös áldást adjunk”. Mi az oka annak, hogy a homoszexualitás ügye ennyire megosztó a katolikus egyházban? A tudomány ebben a kérdésben már olyan sokat haladt, de az eredmények valahogy nagyon nehezen épülnek be a katolikus egyház gyakorlati életébe, Magyarországon még viták, konferenciák sem igen vannak erről. Ez nagyon fájhat a szexuális kisebbségekhez tartozó hívőknek.

Ha a magyar diskurzusból indulok ki, akkor meg kell említenem még egy magyar szereplőt, aki egyébként ott lesz a konklávén, bár nem Magyarországon él. Ő Német László verbita szerzetespap, a Belgrádi főegyházmegye metropolita érseke. Két magyar is ott lesz tehát pápaválasztó bíborosként. Német László az egyedüli a magyar anyanyelvű egyházvezetők közül, aki ebben a témában meg mert nyilatkozni. Magyarországon is több interjút adott, még az egyik legkonzervatívabb katolikus lapnak is, a zarandok.ma-nak is nyilatkozott, ahol pedig szélsőségesen démonizálják a homoszexualitást. Ott is tudományosan megalapozottan beszélt a témáról, és Ferenc pápa érvelését próbálta használni. A Magyarországon élő egyházi vezetők közül szinte senki nem mer a témában megnyilatkozni. Beer Miklós nyugalmazott váci püspök és Várszegi Asztrik emeritus pannonhalmi főapát, püspök beszéltek az elfogadás hangján, az irgalmasság oldaláról próbálták megérteni ezeket az embereket, mint embercsoportot. Világegyházi szinten viszont más a helyzet: ez a diskurzus elindult. Fontos volt, hogy Ferenc pápa egyik tanácsadója, James Martin 2017-ben írt egy könyvet, Hidakat építünk címmel. A katolikus  egyház és az egyházon belüli melegek közötti hídépítés a könyv témája. James Martin egyébként a meleg pasztoráció egyik szimbolikus figurája. A könyve magyarul is elérhető. Az is biztos, hogy a nyugati fakultásokon rengeteg konferencia van a témában. Én is tarthattam ilyen előadásokat. De ez a nyugati fakultásokon is a vezetőtől függ, van, ahol inkább engedik ezt a vitát, van, ahol kevésbé, de az elmondható, hogy létezik a párbeszéd. Nálunk ebből annyi szűrődik le, hogy ők már elárulták az igaz hitet, és ott már valami olyasmit képviselnek, aminek nincs köze a katolicizmushoz.

Mire vezethető vissza az, hogy „igaz hit”? Kevés támpontot ad a Biblia is.

Az igaz hit a benedeki teológiai gondolkodás: azt fogalmazza meg, amivel szerintem egyébként teológiailag sem lehet egyetérteni, hogy a tanítás 2000 év alatt nem változott, az állandó. Ez így nem igaz, mert volt évszázados dogmafejlődés, és rengeteg kérdésben ma már nem úgy gondolkodik az egyház, ahogy azt korábban tette. De ők azt állítják, hogy van egy fix, soha nem változó, örök tanítás, amelyhez nem lehet hozzányúlni, mert az maga az eretnekség és Istengyalázás. Abból indulnak ki, hogy korábban az egyház a homoszexualitásról nem gondolkodott elfogadóan, ezért ez nem is változhat meg. A Bibliában megjelenő és a homoszexualitással foglalkozó szövegek értelmezésén múlik, mit olvasunk ki belőlük. Aki modern, szövegkritikai módszerekkel dolgozik, az ezzel a szemlélettel nyúl hozzá. De az, aki fundamentalista módon, szó szerinti értelmezést alkalmaz, megtalálja azokat a Szent Pál által jegyzett szövegeket, amelyek szerint a melegek a pokolra jutnak. Itt az a nagy kérdés, hogy a szövegeket miért szó szerint és a történelmi-kulturális kontextustól függetlenül értelmezzük, hiszen az is benne van a Bibliában, hogy a feleségét az ember odaadhatja a házába betörni akaróknak, hogy inkább őt erőszakolják meg, mintsem a férfi vendégeket érje támadás, ez szerepel Lót történetében. Ma ki venné ezt szó szerint? Kulturális közeget is meg kell érteni ahhoz, hogy egy szöveget jól tudjunk értelmezni. És ami ma már nem fér bele, mert például súlyosan sérti az alapvető emberi jogokat, azt a szöveget kritikával kell illetni. De a fundamentalisták nem így vélekednek, és mindig találnak olyan fogódzókat, különösen a hitletéteményben, főleg talán az ókori és középkori egyházatyáknál, akiknél erősen jelen van a homofóbia és a nőgyűlölet. De mennyi minden változott azóta!

Olyannyira megváltozott, hogy akkoriban az egyház és az állam szorosan összefonódott. A felvilágosodás elhozta az állam és egyház szétválását, ezzel az állam világnézeti semlegességét garantálva. Számos területen változott és alkalmazkodott a tanítás, ahogy a tudomány újabb és újabb eredményeket hozott és ahogy a világ a szokásaiban megváltozott. Érdekes példa: a 20. század második feléig tiltott volt a hamvasztás a katolikus temetkezésben, mert az volt az egyház álláspontja, hogy a holttest elhamvasztása érinti a lelket és akadályozza föltámadást.

A tanítás változhat. Ami a melegek ügyében a vitát és a párbeszédet gátolja, az a politikában megjelenő gender-ellenes diskurzus. Ez két irányból érkezik, egyrészt Putyin, másrészt az észak-amerikai fundamentalisták felől. Ők az egészet terjesztik, szervezeteket hoznak létre, propaganda hálózatot működtetnek, propagandistákat pénzelnek. Gabriele Kuby az egyik nagy kedvencük, ő egy német író-szociológus és katolikus hittérítő, a szexualitással és a nemekkel kapcsolatos ultrakonzervatív álláspontjairól ismert. Orbán Viktor is olvasta a könyvét. Amikor a gender-ellenes politikáját elkezdte 2018-ban, azt nyilatkozta, hogy ott tartja Kuby könyvét az asztalán. Ezek a politikai áramlatok használni akarják az egyházakat, azokon belül is a konzervatív irányzatokat, hogy álljanak ebbe bele. Ezért ez a politikai küzdelem belső teológiai küzdelemként is megjelent. Szerintem ez is blokkolja azt, hogy az egyház őszintén le tudja folytatni ezt a vitát, mert egy politikai térben mozgó kérdésről van szó. Magyarországon ez különösen így van: alaptörvényt módosítottak, szándékosan összekeverték a pedofília-ellenes törvényben a homoszexualitást és a pedofíliát. Azóta is arra játszanak rá, hogy aki homoszexuális, az potenciálisan pedofil is, így értelmezhető Orbán Viktor több nyilatkozata is. Nyilván egy ilyen politikai közegben az egyház nem mer megszólalni ebben a témában.

Ilyenkor kéne igazán.

Ilyenkor kéne igazán. Érdekes, hogy húsz éve sokkal nyitottabb volt a magyarországi egyház is. A világ nagyot veszített Ferenc pápa halálával. Zűrzavaros időkben a tiszta, erkölcsi iránymutatásra különösen nagy szükség van. Akár a háború, akár a bármely kontinensen történő emberi jogtiprással kapcsolatban, illetve a szélsőjobb előretörése miatt is, felemelte a szavát. Egyáltalán nem biztos, hogy a következő pápa ilyen lesz. Benedek sem volt ilyen, mert őt a dogmái érdekelték és nem a világ eseményei. De az, hogy az egyháznak lenne egy szolgálata a világ felé, nem igazán érdekelte. És ebben Ferenc nagyon más volt, mint az elődei. Az ő hangja nagyon fog hiányozni.

Az egyház bűnnek tartja természetszerűleg a gyilkosságot, miközben a homoszexualitást is. Nem relativizálja ezzel az egyház a tényleges emberi gonoszságot? Egyszerre bűn az, ha valaki kioltja egy másik ember életét, és bűn az is, ha valaki meleg? Világi szemmel nekem az a legijesztőbb ebben, hogy elmossa az erkölcsi határokat a tényleges bűncselekmények és a természetes emberi létállapotok között. Ennek kapcsán vetnék fel egy gondolatot, amit Hodász András volt katolikus pap fogalmazott meg az Aeternum csatornáján. A katekizmus azt tanítja, a homoszexualitás nem hagyható jóvá, de azt is írja, hogy kerülni kell az igazságtalan megkülönböztetést. Ez utóbbi azért érdekes, mert keveset idézik, és még kevesebbszer kérik számon. Hiába tanítja tehát a katekizmus a hátrányos megkülönböztetést, azt valahogy nem értelmezi az egyház a melegekre.

A Katolikus Egyház Katekizmusában mindössze három paragrafus foglalkozik a homoszexualitással. Nekem a katekizmussal egyébként problémaim vannak. Ez 1992-ban íródott, ez is egy kivonata kétezer év teológiájának, konzervatív értelmezésben. A hátrányos megkülönböztetés tilalma benne van, tehát nem lehet emiatt megvetni senkit, ugyanakkor a következő paragrafusban meg azt olvashatjuk, hogy azoktól, akik ilyen hajlammal rendelkeznek, az egyház azt várja, hogy szüzességben éljenek, kvázi ugyanúgy, ahogy a papok cölibátusban. Az a joguk, hogy emberi intimitásra, párkapcsolatra ugyanúgy legyen lehetőségük, mint bárki másnak, eleve el van vitatva. Ez súlyos emberi jogi probléma. Persze, nem lehet őket nyíltan leköpködni, és nem lehet prédikációkban kifejezetten uszítani homoszexuálisok ellen, miközben az is ott van, hogy ne éljék meg. E logika szerint az embert elfogadjuk, ha ilyen a hajlama, de ha ebből bármit megél, azt már nem. Akkor viszont, hogy mondhatják, hogy az embert elfogadják? Hogy lehet az embert leválasztani az alapvető emberi igényeiről, például a boldogságvágyáról?

Mennyire él egyházi berkeken belül annak a hiedelme, hogy a melegség gyógyítható? Sokáig terjedtek a tudomány által ma már megcáfolt reparatív terápiák az egyházon belül.

A reparatív terápiának most reneszánsza van. Ez is Észak-Amerikából indult, amit aztán nemzetközi szervezeteken keresztül hoztak be Európába. Olvastam ennek a terápiának az orvosi elemzését, e szerint 400 ezer fiatalon próbáltak reparatív terápiát végrehajtani csak az USA-ban, 4 százaléknál tudtak valami változást elérni, 47 százalékukat viszont súlyosan traumatizálták, és az egész folyamat tartós károsodást okozott az életükben. Magyarországon a gender-vita elindításával párhuzamosan rendeztek egy rejtett konferenciát, ahová nem merték beengedni a sajtót, és eljöttek ezek az úgynevezett szakértők, akik ezt propagálják. Az egyházban azt sulykolják: ha meleg vagy, nem vagy szerethető, ezt nem integrálhatod a személyiségedbe. Ez legtöbbször átfordul az érintett embereknél konkrét, homofób gyűlöletbe. Ahol nagyon erős a homofóbia, annak az alapja sokszor az, hogy ezek az emberek a saját szexualitásukat nem tudták rendbe rakni. Ezért is nehéz erről a témáról teológiailag beszélni, mert a vitázó fél pszichéjében, meglehet, ott rejlik az elfojtott, személyes trauma és az önelfogadás teljes hiánya.

Bár a katolikus egyház a világ egyik leghierarchikusabb szervezete, a pápa Isten földi helytartója, Magyarországon mégsem tűnik úgy, hogy az egyházmegyék engedelmességgel fogadták volna a pápa útmutatását a melegek elfogadásával kapcsolatban. De a PRIDE korlátozása kapcsán az egyház a gyülekezési jog, mint demokratikus alapérték megsértése ellen sem emelt szót.

Itt szívesen idézem Német László belgrádi püspök gondolatait: „Sokszor nem értjük, hogy mit jelent az, ha egy férfi nem nőket szeret és egy nő nem a férfiakat. Az élet sokkal gazdagabb, mint ahogy azt látni szeretnénk”. Ezen kívül egyház a 2. vatikáni zsinat óta megfogalmazta, hogy ki kell állnia a demokráciáért, annak ellenére is, hogy maga az egyház nem demokratikus szervezet. Ettől függetlenül bele kellene állnia a magyar egyháznak is abba, hogy elmondja: itt a gyülekezési szabadságnak a lábbal tiprásáról van szó. Nyilvánvalóan nem mernek megszólalni, mert az egész diskurzus belefolyna a gender-ellenes vitába, hiszen ezt építgeti a kormány már évek óta. Emiatt szinte lehetetlen a megszólalás.

A 2. vatikáni zsinat óriási előrelépést jelentett a a katolikus egyház életében, hogy a 20. századi modern társadalomban megújulhasson a párbeszéd az egyház és az emberek között. Tulajdonképpen az anyaszentegyház megújulásának zárófejezetéről van szó, amelyben hangsúlyosak voltak az emberi jogok és a demokratikus alapértékek.

Három téma volt kardinális: az emberi jogok tisztelete, a demokrácia és a vallásszabadság, amiben a más vallások tisztelete is benne foglaltatik. A legfontosabb mind közül a demokratikus kultúra támogatása. Annak ellenére, hogy kutatások bizonyítják, hogy a hívők maguk többségükben úgy vélekednek Magyarországon, hogy nem szabadna az államnak és az egyháznak ilyen mértékben összefonódni, és az egyháznak nem szabadna pártpolitikával foglalkozni. De azt is érzik, hogy meg kellene szólalnia társadalmilag fontos ügyekben. A PRIDE korlátozása pont egy ilyen ügy lenne. Maguk a hívek fogalmazták meg, hogy sajnos a magyar egyház vezetőit a szervilis hallgatás kultúrája jellemzi. Uszítók viszont vannak, Osztia Zoltán egy ilyen prédikátor, aki képes Mi Hazánk tüntetésen is részt venni, és azt elmondani az LMBTQ közösségről, hogy az egy terrorista kisebbség. A többiek meg hallgatnak. És ez a legnagyobb probléma. Mert aki hallgat, az cinkos.

Fotó: Simon Márk