Nem jó kritikát személyes dolgokra terelni, mégis ezzel kezdem. Nevezetesen, hogy sokszor föltették a kérdést – egyébként nem szeretem –, hogy ki a kedvenc Beatles-tagom, ám soha nem jutott eszembe Paul McCartneyt megnevezni. Ami meglepő lehet annak fényében, hogy könyvet és cikkeket írtam róla, folyamatosan követem a pályáját, igyekszem beszerezni tőle mindent, és hát számos alkalommal álldogáltam a rajongói keménymaggal egyetemben koncertek előtt a művészbejárónál, reménykedve, hogy befelé menet megáll autogramot adni. (Ez soha nem történt meg, viszont hat éve Münchenben, az Olimpiai Stadion hátsó kapujánál kihajolt az anyósülésről, és rám köszönt. Mivel a saját szememmel akartam látni, nem a telefonom kijelzőjén keresztül, felvétel sajnos nem készült róla.)
Lenyűgöz a tehetsége, a munkabírása, az akaratereje. Mégis, úgy érzem, a hat évtizedes folyamatos reflektorfény nyomán Sir Paul olyannyira beleragadt a gigasztárság pózába, hogy legalábbis innen nézvést nem lehet pontosan tudni, hogy valójában ki ő.
És ez nem derül ki abból a hatrészes dokumentumfilm-sorozatból sem, amely tavaly készült, és a nálunk nemrég elindult Disney+-on van műsoron (rendezte Zachary Heinzerling). Csakúgy, mint a hasonlóan megalomán Beatles-dokusorozat, a három epizódjával nyolcórás időtartamra rúgó Get Back. Igaz, a McCartney 3, 2, 1 félórás részekből áll, és a kivitelezése is jóval egyszerűbb.