A poroszok ostromolta és a hagyományos elit által magára hagyott francia városban 1871. március 18-án kiáltották ki a kommünt, amelyet május második felében iszonyatos kegyetlenséggel vertek le a Versailles-ból visszatérő kormánycsapatok. Több mint húszezer kommünárt azonnal kivégeztek, legalább annyit börtönbe, kényszermunkára vagy Új-Kaledóniába hurcoltak. A bukás utáni első évtizedben nyilvánosan csak az izzó gyűlölet hangján lehetett szólni és írni róla. Az 1880-as amnesztia után árnyaltabb lett a megítélése, és azóta sok száz, ha nem ezer visszaemlékezés, tanulmány, könyv jelent meg róla. Balázs Gábor ezek jelentős részét elolvasta, az irodalomjegyzék több száz címet tartalmaz, és a közel négyszáz oldalas mű minden oldalára jut több adat, idézet ebből a végtelen betűtengerből.
A szerző szorgalmasan vezet végig minket a különböző Kommün-értékeléseken, és bár megvan a maga (rajongó) véleménye a „világ legszebb forradalmáról”, a kritikus és ellenséges értékelésekről is hű képet ad. Munkája többféle síkban helyezi el az 1871-es, lázas tavaszi napokat. Gondosan és az érveket, ellenérveket mérlegelve jelöli ki helyét a francia történelemben. A 19. század párizsi felkelései és forradalmai bizonyos értelemben mind az 1789-es nagy előd lenyomatai voltak. Sok történész ezért az utolsó hagyományos francia forradalomnak tartja, amely sokkal inkább volt jakobinus, mint szocialista. És bár Frankel személyében külföldi vezetője is volt, és a kommünárok szavakban internacionalisták voltak, valójában a patriotizmus hajtotta őket, a poroszoktól megalázó békefeltételeket elfogadó versailles-i köztársaságot tartották hazaárulók bandájának. A Kommün elhelyezése a francia történelemben a monográfus feladata, de a magyar olvasó számára feltehetően nem ez a könyv legizgalmasabb része.