Van a KDNP-nek ez a heroikus vállalása, hogy lemond a nevében is foglalt néppárti igényről, nem próbál tömegeket megszólítani, ehelyett ragaszkodik világnézeti mivoltához, ilyetén módon is segítve kereszténydemokrata pályán tartani a Fideszt. Kivéve azt a 76 963 523 alkalmat az elmúlt tizenkét évben, amikor Orbán Viktor másként döntött, és mindenféle balos elhajlásokkal variálta a kormányzást.
A parlamentben vitézkedő pártokat tárgyaló sorozatom következő állomása a Párbeszéd. Az az alakulat, mely szavazói számában és rugalmasságában sem különbözik a fent tárgyalt KDNP-től, de szűken vett politikai teljesítménye érdemben és sokszorosan meghaladja Semjén Zsolt pártjáét. Ehhez az egyik kulcsmomentum a personal branding, azaz a személyes márkaépítés.
Politika iránt érdeklődő emberek az elmúlt ciklusban több ismert párbeszédes politikust tudtak fölsorolni, egy egyszázalékos pártról beszélek, hahó, mint LMP-s, MSZP-s, jobbikos (!) országos arcot, pariban a náluk akkor még jóval nagyobb DK-s és momentumos merítéssel is. Nem lehet nem elismerni azt a munkát, amit az LMP-t rögtön annak első parlamenti ciklusa első kihívásainál odahagyó politikusok az önépítésben mutattak.
Ha évtizedek múltán kellő távolságtartással, lezárt történetként tudják a korabeli résztvevők saját útjukat, testvérháborújukat szemlélni, erről érdemes lesz politikai kézikönyvet írni. Miként lett 2019-re az ellenzék legfontosabb politikusa Karácsony Gergely? És persze arról is, hogy nem lehet mindig mindent megúszni, összecsomózódnak a taktikai árulásokkal eldobott fonalak, és elbukik benne az ember. Az ellenzék közös tragédiája, hogy ez 2022-ben Márki-Zay Péterrel szemben történt meg.
A Párbeszéd-történet pedig annyi, hogy az LMP-ből kivált politikusok folyamatosan képesek mindig új, „összefogásabb” szövetséghez csatlakozni, ahol ezáltal nő az egyéni árfolyamuk.
Te, boldog Ausztria, házasodj, te, felelős Párbeszéd, fogj össze!
Fogalmunk sincs eközben, valójában hány olyan szavazó van, akinek az elsődleges pártpreferenciája a Párbeszéd. Fura módja ez a létezésnek. Disszonáns kompromisszum a politika leglényegével, a szavazók gyűjtésével. Úgy, hogy politikai értelemben sikeres szereplőket tudnak a soha nem versenyeztetett brand alatt. Ha az LMP-s vakondidőszakot is beleszámolom, akkor 12 éve főállású politikusok növekvő sorának karrierjét biztosítja a P-modell. Önépítés, és aztán amolyan kakukkfiókaként más pártok, pártszövetségek fészkébe tottyanás, onnan a gyengébbek kilökdösése.