Piros fehér zöld cukorkígyó az országhatár, marcipánból díszeleg a Balaton, de még marcipán címer, miniatűr kolbász és marcipán erős paprika is kerül a nemzet szőlőfürtjeivel együtt az óriás tortára, amelyet a buzgón szervezkedő Cilike, a gimnázium titkárnője rendelt a nagy nap alkalmából. És ha már torta, legyen kövér, a legjobb, ha Erdély és a Felvidék is kap egy csokis piskótás réteget, tetejébe pedig hófehér fondant borítást, hogy még csak ne is látszódjon a jelenlegi országhatár. Elvégre derüljön fel az orcája a miniszterelnöknek, ha temérdek gondja mellett még arra is szakít időt, hogy egy faültetéssel egybekötött ünnepségre egy pesti gimnáziumba látogasson.
Valahogy mégiscsak formába kell önteni azt a kimondhatatlan hálát, amit a pedagógusok és a tanulók éreznek a nemzet fáradhatatlan vezetője iránt, mert hozzájárult az iskola felújításához. És ahogy minden hungaricum a helyére kerül – bár a cukrászinas egy pillanatra elbizonytalanodik, hogy a kisebb, vagy a nagyobb Balatont tegye-e a magyar tenger helyére, és a szalámit sem tudja Szeged környékére helyezni, csak Győr fölé, mert a pirospaprika már lefoglalta magának a terepet –, a végén kiderül, hogy a grandiózus sütemény nem fér be az iskolai hűtőszekrénybe, hiába pakolják ki belőle a fagyasztott húst meg a mirelit borsót. A konyhalány ezek után radikális megoldáshoz folyamodik: levágja Erdélyt az anyaországról.
Mindeközben az egyik osztályteremben éppen irodalomóra zajlik: egy hórihorgas srác próbálja súgások foszlányaiból eldadogni József Attila versét. „Én túllépek e mai kocsmán, az értelemig és tovább…”, de hiába a segítség, Daninak nem megy tovább, a tanárnő a súgó Mártit szólítja fel, fejezze be a költeményt. Márti rágógumiját a mobiljára ragasztja, majd kamaszos egykedvűséggel szavalja monoton hangon az Ars poéticát. „Szabad ésszel nem adom ocsmány módon a szolga ostobát. / Ehess, ihass, ölelhess, alhass! / A mindenséggel mérd magad!” A tanárnő végül őt is leülteti azzal a megjegyzéssel, hogy hiányzik belőle az átélés. Kicsöngetnek, folyosói zsivaj, pattog a pingponglabda (normálisan szerválj, bazd meg!), unott ücsörgés a lépcsőn sapkában és kék színű körmökkel, pálinka kortyolgatás a lányok tornaöltözőjében.
A miniszterelnöki látogatás láthatóan nem zaklatja fel a gimnazistákat, pezseg a suli, ahogy szokott. Egészen addig nem történik semmi különös, amíg az éltanuló Zsuzska futás közben el nem hányja magát a szünetben legurított alkoholtól. Neki kellett volna ugyanis elmondania az előre megírt üdvözlőbeszédet. Zsuzska rosszulléte miatt Márti hirtelen a tanáriban találja magát, ahol a csiricsáré nyakkendőjét kötögető és a Youtube-ról befőttesgumi-trükköket gyakorolgató igazgató az irodalomtanárnő ajánlására rábízza az ünnepi beszédet.
Közben halljuk a telefonáló Cilike éles hangját, amikor is indulatosan kijelenti, hogy ez alkalommal a kertészek semmiképp ne hozzanak ide hollandi óriás naspolyát, mert a mai ünnepségen csakis a legmagyarabb almafa csemetét lehet elültetni. És pont. A tanárok pedig legyenek szívesek rendet rakni a saját asztalukon, Jolika dísztökjei kerüljenek a fiókba, Géza bácsi pedig most ne a tanáriban kávézzon.
A próbamegbeszélésen felsorakoznak a fiatalok a zászlókkal, de csak a piros és a fehér lobogót tartó tanuló van meg (a zöld épp ebédelni ment), el is hangzik a megjegyzés, hogy ez így nem lesz jó, mert ezek a lengyel zászló színei. És ott van még a székek kérdése is, melyeket véletlenül sem a terem bal oldalára, hanem jobbra kell rendezgetni. Márti pedig a feladat súlya alatt többször is megpróbálja elolvasni és hangosan elmondani a hajbókoló beszédet, mely egyre kevésbé tetszik neki. De hiába fordul a magyartanárnőhöz vagy az ünnepséget szervező iskolatitkárhoz, nem figyel rá senki, és ahogy az iskolai fúvószenekar rákezd az indulóra, neki fel kell mennie a színpadra.
A mindenkori miniszterelnök (akit Dudás Péter, a százhalombattai Orbán-imitátor alakít) az első sorban foglal helyet, de csak az őszes tarkóját látjuk (mégis mindenki felismerni véli), ahogy Márti szavalni kezd. Mert a főhősnő a beszédet tartalmazó dossziét kinyitja ugyan, de aztán összecsukja és immár kellően bátor átéléssel adja elő József Attila sorait. „Sziszegve se szolgálok aljas, / nyomorító hatalmakat…() Én nem fogom be pörös számat…” De hiába a merész kiállás, a közönség nem érti a lázadást, egy pillanatnyi csend után Mártit egyszerűen csak megtapsolják, aztán már csak az érdekel mindenkit, hogy kinek jut nagyobb szelet a Nagy-Magyarország tortából.