A NER nem váltható le „felülről”. A Fidesz és az Orbán-rezsim nem billenthető ki a jómódú és képzett (nagy)városiak szavazataival. E viszonylag jómódú és képzett (nagy)városiak ugyanis viszonylag kevesen vannak. Nincsenek elegen ahhoz, hogy a politikai változáshoz kellően széles és mély szavazótábort képezzenek. Akkor sem lennének elegen, ha minden egyes viszonylag jómódú és képzett (nagy)városi a demokratikus ellenzéki pártokra szavazna. Erre azonban esély sincsen, hiszen e szegmensek nem jelentéktelen része a kormánypártokra szavaz. A magyar társadalom osztályszerkezetének e felsőbb régióiban elhelyezkedő csoportok önmagukban nem tudnak kellően nagy erőt felmutatni szavazatszámban mérve. Ezért nem lehet „felülről” nyerni.
Az ellenzéki erők osztálycsapdában vannak. E csapdából csak akkor tudnak kihátrálni, ha nem e viszonylag jómódú és képzett (nagy)városiaknak akarnak politizálni, ha nem (csak) nekik kívánnak a kedvükben járni. Kiutat az mutatna, ha a dolgozók és a megélhetés problémáival foglalkoznának. Ha a magyar társadalom osztályszerkezetének alsóbb régióiban elhelyezkedő csoportokat is emberszámba vennék.
Vizsgáljuk meg először is, hogyan alakult ki ez a helyzet az elmúlt (legalább) huszonöt évben. Hogyan bővítette munkásosztálybeli szavazótáborát a Fidesz? És hogyan veszítette el eközben a mai ellenzék egykori szavazóinak egy részét?
1998–2002 – osztálycsapdában a Fidesz
Huszonöt éve, 1998-ban még az éppen kormányra kerülő Fidesz volt osztálycsapdában. Támogató- és szavazótábora javarészt szintén a viszonylag jómódú és képzett (nagy)városiakból állt. Őket fogták meg a „polgár” eszményével és általában a „polgárosodás” ígéretével. Támogatóik és szavazóik felvilágosult polgároknak érezhették magukat, mert ezt az önértelmezést kínálták nekik.
Csakhogy ezek a csoportok már akkor is viszonylag kevesen voltak. Számszerűleg nem elegen ahhoz, hogy a Fidesz a választást egyedül, elsősorban rájuk alapozva megnyerhesse. 1998-ban, az FKgP és az MDF támogatása kellett hozzá. Mindenekelőtt azonban az FKgP szavazótábora, amely markánsan elütött a Fideszétől. Torgyán Józsefre és politikai alakulatára ugyanis javarészt éppenhogy nem jómódú, nem igazán képzett, nem (nagy)városiak szavaztak.
Huszonöt éve, 1998-ban végül „polgári kormányzat” alakult. A Fidesz fiatal vezérkara jól szabott öltönyökben feszített, és kormánykoalícióra lépett az elegáns, úrinői kalapjairól ismert Dávid Ibolya vezette MDF-fel. Nem lett volna ugyanis elegendő a támogatottságuk az FKgP népi szavazatai nélkül, amit akkoriban Torgyán József néptribunusi habitusa és hordószónoki orgánuma jelenített meg.
Miután az államhatalmat megszerezte, a Fidesz 2002-ig ledarálta-leszalámizta a kisgazdapártot, egyúttal jelentős erőfeszítéseket tett arra, hogy szavazótáborába integrálja az egykori Torgyán-szavazókat. Megpróbálta tehát az osztályszerkezetben „lefelé” nyitva kibővíteni támogató- és szavazótáborát. E népi bázist főképpen a „magyar gazdákra” összpontosító politikával kívánta megnyerni.
A fiatal Fidesz-vezérkar és az első Orbán-kormány komoly lépéseket tett azon családok és közösségek megnyerésére, amelyek létfeltételeit és világnézetét az alapvetően rurális keretek, a termőföldhöz és a vidékhez kötődő, (utó)paraszti hagyományok határozták meg. És persze az ehhez kötött tradicionális életfelfogás és értékvilág („Isten, haza, család!”).
De Orbán és a Fidesz ekkor még nem járt sikerrel: elveszítette a 2002-es választásokat, mert szavazótábora még mindig nem volt elég nagy. Bár megpróbált kitörni az osztálycsapdából, 2002-ben még benne ragadt. A magyar társadalom osztályszerkezetének felsőbb régióiban összpontosuló szavazóbázisa akkor még nem volt elég mély ahhoz, hogy legyőzze a javarészt munkásokra és dolgozókra építő MSZP-t, valamint a felvilágosult és szekuláris (nagy)városi értelmiségiek, illetve szellemi foglalkoztatottak pártját, az SZDSZ-t.
Mai fejjel mindez nehezen elképzelhető. Hogyan volt mégis lehetséges? Úgy, hogy az MSZP-nek ekkor még kifejezetten széles és mély szavazótábora volt. Mindenekelőtt dolgozókra, fizikai és szellemi foglalkoztatottakra számíthatott szavazókként és támogatókként, valamint olyan nyugdíjasokra, akik korábban ilyen munkaköröket töltöttek be. Döntően „kék-” és „fehérgalléros” munkások alkották a bázisát – részben az akkor már nyugállományba vonultak, részben a még aktívak közül.
Az MSZP és miniszterelnök-jelöltje, Medgyessy Péter, 2002-ben jólétet és biztonságot ígért: „Jogbiztonság, létbiztonság, közbiztonság” – ez a felirat volt olvasható a „jóléti rendszerváltást” kínáló program mellett. Jólét és biztonság – el tudjuk képzelni ma, hogy szavazók milliói a jelenlegi ellenzéki pártokhoz társítsák ezeket? Ma már nagyon nehezen. „Sok munka van benne”, hogy ez mára megfordult. Mindkét politikai oldal sokat dolgozott rajta az elmúlt bő két évtizedben.