Bibó István közel 80 éve írta meg egyik legfontosabb tanulmányát, amelyben a zsákutcás magyar történelem jellemzőit és okait elemezte. Gondolatmenetének alaptétele, hogy a 19. század második felétől az ország „végzetes módon képtelennek bizonyult arra, hogy saját helyzetének valóságos adottságait és az ebből adódó feladatokat meglássa”. Egyértelművé tette azt, hogy az olyan döntő történelmi időszakokban, mint amilyen az 1914-1920, vagy az 1938-1944 közötti időszak volt, ez azzal az eredménnyel járt, hogy az ország a „rossz oldalra” állt. Az ország „nem tudta megtalálni vagy nem tudta hatalomhoz juttatni azokat a vezetőket, vagy olyan vezetőket, akik szükségleteit, érdekeit, útját jól kifejezték s jól megtalálták volna. Vezetőkben és a közösség egyes tagjaiban döntő pillanatokban végzetesen hiányzott vagy megzavarodott a közösség érdekeinek felismerésére irányuló normális ösztön”. Bibó egyértelműen meghatározta azt, hogy ez mit is jelent a politikai hétköznapok szintjén. Tanulmánya 1948-ban íródott és a múltat elemezte, de szavai szinte tökéletesen írják le a mai Magyarországot is: „a magyar nemzet olyan politikai és társadalmi konstrukciókban élt, amelyekben a dolgokat a maguk nevén nevezni nemcsak hogy nem lehetett, hanem nem is volt szabad, ahol a tényeket nem az okok és okozatok egyszerű láncolatában, hanem azon kívül álló feltevések és várakozások jegyében kellett értelmezni és magyarázni, ahol álbajokra kellett pazarolni jó erőket s ráolvasással gyógyítani valóságos bajokat, ahol a valóságos tennivalók körén kívül s azokra való tekintet nélkül lehetett és kellett cselekedni, s ahol hiányzott a cselekedetek helyességének az objektív mértéke, és helyette a félelmek és sérelmek egy bizonyos rendszere szerepelt erkölcsi értékmérőként.”
Mi okozta mindezt Bibó szerint? Mi volt az a pillanat, amikor elindult a zsákutcába a magyar történelem? Bibó egyértelműen a kiegyezésben, mint „hazug” történelmi konstrukcióban látja a kiváltó okot. Értékelése szembemegy azzal, ami a kiegyezésről és Deák Ferenc szerepéről széles körben elterjedt. Szerinte Deák és köre tévesen tekintette a Habsburg Birodalmat egy erős, Európában meghatározó, sebezhetetlen hatalomnak, tévesen gondolták azt, hogy az osztrákok nélkül a történelmi Magyarország is széthullana. Ezért a magyarság vezetői, főleg annak köznemesi része kerülni akart minden olyan ügyet, amely valamilyen gyökeres társadalmi vagy politikai változást eredményezhetne, olyan politikai konstrukciót hoztak létre, amelyben csak azok tudtak politikailag érvényesülni, akik elfogadták a kiegyezés hamis konstrukcióját. Így konzerválódott a kiegyezés nyomán a rendi hatalmi berendezkedés az országban, ami ellenállt annak, hogy az európai polgárosodás teljes értékűen kibontakozzon az országban. Ebben az állandósult félelmekre és aggodalmakra épülő rendszerben a magyar vezető réteg törekedett arra, hogy a monarchián belül is megőrizze előjogainak exkluzivitását. Így fordulhatott az elő, hogy a felszínen a szabadság értékéért bármikor kiálló magyarság 1871-ben megvétózza azt, hogy a birodalmon belül a csehek is a magyarokéhoz hasonló státuszt kapjanak az uralkodótól. Ezek azok az elemek, amelyek Bibó szerint szükségszerűen vezettek az I. világháború után a monarchia széteséséhez és Magyarország területvesztéséhez. Majd az ezeken alapuló megrekedt társadalmi működés tartja az országot továbbra is a történelmi zsákutcában a két világháború között.
Sorsszerű, hogy Orbán Viktor 2025-ös március 15-i beszédének végén Deák Ferencet idézte. Sorsszerű, mert a miniszterelnök elmúlt hónapokban követett politikájának elemei erős párhuzamokat mutatnak azokkal, amelyek alapján a kiegyezés vezetői értékelték és kezelték az ország helyzetét. Tévesen ítélték meg a nemzetközi viszonyokat és az ország valódi helyzetét, gátolták azokat a nemzetközi folyamatokat, amelyek olyan szereplők számára lettek volna előnyösek, akik nem illeszkednek a saját konstrukciójukhoz, az országon belül pedig saját politikai hatalmuk és társadalmi felépítményük konzerválását helyezték minden más szempont elé.
Orbán Viktor jelenlegi politikájának alapja egy olyan geopolitikai helyzetértékelés, amely szerint a nemzetközi folyamatokat az elkövetkező időszakban a patrióta, illiberális erők fogják meghatározni és irányítani, az élen a Donald Trump vezette Egyesült Államokkal. Orbán szerint ez az a rend, amelyben mostantól működni fog a világ. Ez pedig az erőn alapul, itt a szereplők nemcsak elérik céljaikat, hanem kikényszerítik azokat. Ebben az értelmezési keretben a rendszer része Oroszország is, amelyet a magyar kormány már évtizedes távlatban kezel kiemelt és csodált szereplőként, még akkor is, ha ezért Magyarországot – szerintük nyilván csak átmenetileg – hátrányok érik. Magyarország helye egyértelműen az erő oldalán van, ez az oldal jelenti az ország számára a felemelkedést az elkövetkező időszakban, hiszen ebben a táborban Orbán Viktor nem egy kis ország vezetője, hanem az a forradalmár, aki elindította az illiberális mozgalmat. Orbán Viktor mindenkinél jobban látja, hogy merre vezet az út, ezért nem is kérdés, hogy magyar nemzeti érdek az, hogy Ukrajnában az erő érdekei érvényesüljenek, bebizonyosodjon, hogy ez a világ működésének jelenlegi természetes rendje. Nem az, amit az Európai Unió legtöbb országa, illetve a polgári demokratikus értékeket valló országok képviselnek. Ők a gyengék, akik még csak érteni sem értik az erő működését, így nem fognak tudni ellenállni az illiberális hurrikánnak, sorsuk az eljelentéktelenedés.
E helyzetértékelés nemcsak azt határozza meg, amit Orbán Viktor mond, hanem azt is, amit tesz nap nap után. Évtizedes múltra tekint vissza az, ahogyan szembemegy az Európai Unió értékrendjével és működésével. A nemzeti szuverenitásra hivatkozva folytat olyan politikát, amely nyíltan Oroszország érdekeit szolgálja, sorozatosan akadályozva olyan európai lépéseket, amelyek az orosz érdekekkel ellentétesek. Donald Trump győzelme óta ebben még inkább megerősítve érzi magát. Láthatóan nem tekinti veszélynek azt, hogy az elmúlt hetekben a „Trump-tornádóval” szemben kibontakozó ellenállás egy új nemzetközi szövetség kialakulását indította el. Az Európai Unió tagországainak többsége – Nagy-Britanniával és Kanadával kiegészülve – egységesen készül válaszolni az illiberális kihívásra. Ebből a szövetségből Magyarország a jelenlegi állás szerint nemcsak, hogy kimarad, hanem egyértelműen az ellenfél csapatában képzeli el a jövőt. Orbán Viktor ezzel egyértelmű tette, melyik oldalon áll. Kérdés, hogy döntése egy olyan helyzetértékelésen nyugszik, amely reálisan számba vette a lehetséges nemzetközi kimeneteleket és azok hatásait, vagy csak egyszerűen ez az irány szolgálja leginkább saját politikai, gazdasági érdekeit.
Mert az átalakuló nemzetközi környezetben ez a döntés nagyobb hatással bír, mint az elmúlt húsz évben bármilyen más döntés. Ha már a történelem nagy alakjaitól idézünk, akkor érdemes lehet megfontolni Kossuth Lajos Deák Ferenchez címzett Cassandra-levelének záró gondolatait. „Nézz körül magasb államférfiui tekintettel, s fontold meg a maradandó következéseket, melyek felé vezeted a hazát, melynek élni kellene, midőn a mi csontjaink már rég elporlottak; a Hazát, melyben nemcsak a jelen röppenő perczét, de a változhatlan multat s a közelgő jövőt is szeretnünk kell. – Ne vidd azon pontra a nemzetet, melyről többé a jövőnek nem lehet mestere!”
A kiegyezés óta eltelt közel 150 év ugyanis egyértelmű bizonyítéka annak, hogy Magyarország történelmi zsákutcába került. A történelmi zsákutca nagyon veszélyes csapda, mert más, mint a közlekedési zsákutca. Ennek ugyanis nincs vége, nincs olyan pont benne, ahol már nem lehet továbbmenni, nincs fal, árok vagy akár valami képzeletbeli akadály, amely megállítja azt, aki nem veszi, vagy nem akarja észrevenni, hogy gy zsákutcában halad. Nincsen egyértelmű jelzés, hogy most már vissza kell fordulnod. Ebben a zsákutcában végtelen ideig lehet előre menni, legfeljebb annyit lehet belőle érzékelni, hogy valahogy sosem lesz jobb, soha nem változik semmi. Sőt néha kiderül, hogy tud egyre rosszabb is lenni.
Az ilyen zsákutcákba nem azért kerül egy ország, mert a vezetői határozottan képviselnek valamit és kiállnak annak az érvényesülése mellett. Hanem azért, mert a vezetőkben fel sem merül az, hogy a saját nézőpontjuk, amit képviselnek, nem feltétlenül előnyös az ország számára. A végeredmény szempontjából sajnos másodlagos, hogy ezzel azért nem foglalkoznak, mert félelmeik elveszik a helyzet reális érzékelésének képességét vagy azért, mert önös érdekeik miatt nem akarnak ezzel foglalkozni. Az elmúlt másfél évszázadban mindkét esetre láttunk példát a magyar történelemben. Egy dolog volt mindig biztos: a zsákutca zsákutca maradt. 2026-ban lehetőség nyílik arra, hogy ezt a működést megállítsa az ország. Kérdés, hogy sikerül-e.
(A szerző a Forrás Társadalomkutató Intézet alapítója)