Orbán Viktor ereje nem objektív adottság. Mi, a választói tesszük őt erőssé vagy gyengévé – ahogy éppen döntünk. Ebben a kérdésben nincs különbség liberális demokrácia és autokrácia között. Mindkét esetben az erő mi, a nép vagyunk. Ahogy senki sem tud ellenállni egy nála fizikailag erősebb embernek, úgy a hatalmat éppen birtokló (liberális demokrata vagy korlátok és kontroll nélküli) politikus sem tud ellenállni a vele szemben ellenálló népnek. Éppen ezért nem mindegy, hogy hogyan és mekkora erőt sugároz magából a hatalmon levő személy. Orbán Viktor erejét az adja, hogy a közvetlen környezete – érdekből vagy hitből, mindegy is – elhiszi, hogy a „főnök” erős és ezt közvetíti lefelé, azok felé, akik szintén ezt közvetítik tovább, egészen az aprófalvak közmunkásaihoz, a tanítókig, az orvostársadalom felé és mindenkinek, soroljunk ide bármilyen szakmát. Amíg széles körben elhiszik és vissza is sugározzák ezt a feudális alapú erőhierarchiát, addig legitim módon tudja minden vezető elérni hatalmának működtetését.
Az ilyen hatalom birtokosa, aki legbelül nyilván érzi (mint titkot pedig birtokolja azt a tudást), hogy igazából levegővel teli buborék a hatalma, nem tehet mást, mint hogy folyamatosan mutatja a nép felé kizárólagosságát és magát mint az egyetlen választható utat. Teszi ezt úgy, hogy felmutatja erejét mindazok számára, akikben van hajlam elgondolkodni saját maguk engedelmességén, vagy éppen a lázadás lehetőségén. Ennek a folyamatosan felmutatott erőnek a legfontosabb összetevőit minden esetben a vezető találja ki. Magyarországon úgy alakult, hogy ezek egy sajátos világképben jelennek meg, egy olyan mesében, amelyet felnőtt ember csak akkor képes elhinni, ha ezt a mesét folyamatosan ismétlik. Abban a pillanatban, amint egy kicsit is csökken(ne) az éberség, a választók felébrednének a delíriumból és maguk sem hinnék el azt, amit addig gondoltak. A „Soros-hálózat”, a „Soros-civilek”, a „Soros által szervezett Brüsszel”, a „kereszténydemokrácia elvesztése Európában” mind-mind annak az elbeszélésnek a meghatározó részei, amelyet önmagában egyetlen magyar polgár sem élne át és tartana hitelesnek, ha nem szánná a nemzeti költségvetés szemmel látható részét ennek a történetnek a tudatosítására a jelenlegi hatalom.
Orbán Viktor erejének vannak alaptulajdonságai. Ezek közül kettőt említenék meg, amelyek igencsak összefüggenek: ez az erő masszív és merev. Masszív, mert a hatalom más fontos pozíciójában levők ugyanazt képviselik. Nemcsak a „nagyfőnök” és nemcsak a kormánya és a pártja, mert az teljesen természetes lenne. De ezt képviseli a társadalom jelentős része, összekapaszkodva, ki-ki a maga helyzetéből. A polgármester, amikor elmondja, hogy nincs pénze a kerületének, mert az Orbán-kormány nem ad. Az igazságszolgáltatás különböző vezetői, nem pártatlan korábbi életpálya után, és nem mentesen a mindennapi elfogultságoktól. A tanárok, amikor elmondják a szülőknek, hogyan lenne helyes az iskolának alkalmazkodnia a jelenlegi helyzethez. Az orvosok, amikor engedelmességből nem mutatják be milyen is valóságban egy kórház a koronavírus alatt. A sort folytathatnám. A hatalom ereje tehát masszív.
De mit jelent a merevség? Azt, hogy ez a hatalom nehezen, vagy egyáltalán nem tud változtatni. Túl sok ember számára rögzítette erejének legitimációját a sajátos meséjével. Amennyiben a mesén változtatna, vagy valamilyen történés nem illene a mesébe, abban az esetben az össztársadalmi szintű engedelmesség végét kockáztatja. Elbizonytalanítaná az embereket abban, hogy helyes úton jártak eddig. Az erő folyamatos fenntartásának szükségessége egyben tehát a hatalom gyengesége is. Nevetségessé válhat ugyanis.
Ma rendezték meg a Forma-1 futamát Magyarországon. Lewis Hamilton, az egyik legnagyobb autóversenyző kiállt a homoszexuális és más szexuális kisebbségek jogaiért egy olyan országban, ahova versenyezni érkezett. Úgy érezte, hogy ez így tisztességes. Mit tesz ilyenkor a merev hatalom? Kénytelen beilleszti ezt a fejleményt is az eddig elmondott meséjébe. Így vált Lewis Hamilton a Soros-hálózat tagjává és a brüsszeli bosszúhadjárat eszközévé, szerintük. A megoldás nem új, hiszen a kommunizmusban is mindenki kapitalista és kulák, a nyugat rothadtságának képviselője volt, ha nem értett egyet, vagy csak „belülről” akarta reformálni a rendszert. Lewis Hamilton önálló szereplője a nyilvánosságnak, sikeres sportoló, akinek véleménye van. Beilleszteni őt a „sorosista” összeesküvés keretébe, egyértelmű elrugaszkodás az érzékelhető valóságtól.
A kérdés annyi: meddig tart ki ez a mese az erő fenntartásának eszközeként, és mikor változik nevetséges fantazmagóriává? A nevetségessé válás azt jelentené, hogy szétesik az a rendszer, amelyről még tegnap is azt gondolták sokan, hogy örökké tart.