„Vannak országok, ahol szánt szándékkal építették le az ipari kapacitásokat, szervezték ki a kétkezi munkát a világ más tájainak. Magyarország nem ilyen hely. A jövőben csak olyan ország lehet sikeres, amely megbecsüli a tehetséges, szakmájukat magas szinten művelő embereket. Magyarországon pedig ezt tesszük. A mi országunk nemcsak szép, nemcsak otthonos, nemcsak szelíd, de ha kell, kemény, harcos, sőt hősies.”
Mindezt Orbán Viktor miniszterelnök mondta, nem is akárhol, hanem a Szakma Sztár Fesztiválon, amelyen jellemzően igen fiatal emberek vesznek részt, és itt elejtett néhány gondolatot arról is, hogy Magyarország milyen jó hely a ma fiataljainak, mert annak idején, értsd az ő hatalomra jutásuk előtt még mindenki gimnáziumi érettségit akart, mert a papírban hitt, ahelyett, hogy az akaraterejére és a szorgalmára épített volna, de mára a szakmának, a munkának visszaadták a becsületét, ráadásul ma egy villanyszerelő akár egymillió forintot is hazavihet, egy ács meg nyolcszázezret is, vagyis nem kell a szülőkön élősködniük odahaza, övék a jövő, és Magyarország a jövő, már-már a mennyek országa.
Ez tagadhatatlanul szép gondolatmenet, kár, hogy néhány, a szakmáját magas szinten művelő fiatal az elmúlt évtizedben úgy érezte, hogy inkább külföldön szeretné kamatoztatni a szaktudását, jó néhány százezren vannak, potomság, így aztán szakemberhiány alakult ki, ahogy azzal is lehetne vitatkozni, hogy olyan jó-e, ha a tovább lépés lehetőségét rejtő gimnáziumi érettségit háttérbe szorították, mert a villanyszerelők többsége villanyszerelő marad, az ácsok pedig jobbára ácsok, és ha egyszer csak kevesebb lesz a villanyszerelnivaló vagy az ácsolnivaló, akkor bizony a tudásukat a hajukra kenhetik, míg a gimnáziumi érettségivel könnyebb egyetemre, majd onnan állásba kerülni, méghozzá jobban fizetőbe. Nem is csoda, hogy mára ez a lehetőség jobbára a kiváltságosok gyerekeinek jut, azon szülők gyerekeinek, akik nagyra értékelik ugyan Orbán Viktor erőfeszítéseit a szakmák elismertetéséért, de mi tagadás, ők a gyereküknek inkább más jövőt szánnak, mert abban több fantáziát vélnek fölfedezni.
Azon is érdemes volna elgondolkodni, mennyire segítik a szakmunkások érvényesülését azok az újraiparosítási törekvések, amelyek sokkal inkább az olcsó külföldi munkavállalókra építenek, de mindegy is, nem is érdekes ezeken rugózni, a lényeg, hogy a mi országunk nemcsak szép, nemcsak otthonos, nemcsak szelíd, de ha kell, kemény, harcos, sőt még hősies. Na most, hogy ez hogy ez a nemes gondolat hogyan következik a gimnáziumi papírból, ami a naplopók törekvéseit jellemzi és a villanyszerelésből, azt kissé nehezen lehetne fölfejteni, de nem is érdemes kísérletezni: a lényeg, hogy Magyarország keményen, harcosan és hősiesen uszít Ukrajna ellen, hiszen az Ukrajna elleni küzdelemhez manapság már hősiesnek kell lenni, hiszen itt van Amerika, itt van Kína, itt van még Oroszország is, s ennyi nagyhatalom közt nekünk pedig pont a beste Európai Unióval kell megvívnunk, a legeslegnagyobb és legártalmasabb hatalommal, ehhez kellenek ám csak a valódi hősök, mint amilyen Magyarország újra fölfedezett kedvence, Hunyadi János is volt, akire a miniszterelnök szerényen csak úgy hivatkozik, hogy a mi országunk kiáll magáért, nem fut el, vállalja, amit vállalnia kell, mert „a hunyaidak vére nem válik vízzé”.
De nem ám. Elképesztő hősiességgel, lenyomjuk az ukránokat. Brüsszelt meg kicselezzük, lám, az európai Erasmus programból kizárt magyar egyetemek már vigasztalódhatnak is; Hankó Balázs kulturális és innovációs miniszter, civilben gyógyszerész, az első alkalommal megszervezett Magyar-Türk Kulturális, Felsőoktatási és Innovációs csúcstalálkozó előtt, ahol Azerbajdzsán, Kazahsztán, Kirgizisztán, Törökország és Üzbegisztán kormánya képviseltette magát, arról beszélt, hogy olyan együttműködési nyilatkozat elfogadására törekszenek, amely a felsőoktatásban megerősíti a közös képzéseket, a közös innovációs kutatási pályázatokat és kutatási parkok építését határozza meg. Vagyis a magyar hallgatók és kutatók előtt, akik még olyan botorak voltak, hogy nem valami rendes szakmát választottak maguknak, hamarosan megnyílhat az út Kelet felé, nesze neked, EU, ezt kapd ki.
A Szakma Sztár Fesztivál résztvevői így aztán Orbán Viktortól megtudhatták, hogy biztos szakma ide vagy oda, gyors változásokat, fenyegető veszélyeket látunk magunk körül: véres háború dúl a szomszédban, vámháború a világban, népvándorlás a határainkon, energiaszegénység a hajdan gazdag nyugati országokban, háborús készülődés a brüsszeli szalonokban, klímaváltozás, ilyen körülmények közt persze nem is lenne csoda, ha szegény ácsok kezében megremegne olykor az ácskalapács és az ácsderékszög, de szerencsére, a mi ácsainkat más fából faragták, a hunyadiak véréből vannak, Orbán Viktor reményei szerint tudják, mit kell válaszolni az Ukrajna EU-tagságáról szóló konzultáción, hiszen a kormányfő megmondta, hogy ha Ukrajna az EU tagja lesz, a Szakmák Sztár Fesztivál résztvevői mind elveszítik majdani jól fizető munkahelyeiket, nem keres majd egymilliót a villanyszerelő, nyolcszázezret az ács, csak a pusztulás, a nemzethalál vár rájuk.
Mindenesetre Orbán Viktor elkezdte fölépíteni saját politikai örökségét, hiszen ahogy azt ki is fejtette, 2010-ben, amikor megnyitották a ma is tartó nemzeti-politikai korszakot, „Magyarország leginkább egy csődtömeg volt”, milliószám éltek emberek segélyből, ügyeskedésből, a szabályok kijátszásából, vagy kerestek valami állami állást, de „az ilyen országnak nincs jövője, az ilyen ország végelgyengülésre van ítélve, és előbb-utóbb dögrovásra is jut”. De szerencsére, ahogy azt Orbán Viktor hangsúlyozta, „A mi nemzedékünk ebbe nem akart beletörődni. Nem törődtünk bele, hogy a gyerekeink és az unokáink egy vergődő, talpra állni képtelen, és reménytelen lelkületű országban nőjenek fel. Ezért fordítottunk egyet az ország sorsán”, s a kormányfő megjegyezte azt is, hogy az ott ülők „büszkék lehetnek a szüleikre, akik kemény munkával kirántották Magyarországot a csődhelyzetből, talpra állították és visszaadták az önbizalmát”. Vagyis a kormány ma önbizalomtól duzzadva hirdeti, hogy ha Ukrajna uniós taggá válna valamikor, majdan, a ki tudja, mikori jövőben, Magyarország lényegében tönkre menne, akár még dögrovásra is jutna, hunyadiak vére ide, Nándorfehérvár oda, de Orbán Viktor, a szülő, e generáció vezére még egy utolsó hősies rohamra indul a népszavazással – ám minden hős, még azok is, akikben a hunyadiak vére csörgedez, előbb-utóbb kénytelen eljutni oda, amikor „már jobban érdekli az embert, hogy lesz-e olyan, aki folytassa azt, amit ő elkezdett”.
Nem ez az első olyan megszólalása az elmúlt hetekben a kormányfőnek, amelyben a visszavonulását lebegteti, azt, hogy jövőre talán nem is ő lesz a párt kormányfőjelöltje, már beszélt arról is, hogy az ő hiányát meg se érezné senki, igen, ennyire szerények a hősök. Mindenesetre 2018-as miniszterelnöki székfoglalójában Orbán Viktor még 2030-ig láttatta magát miniszterelnökként. S hogy mit gondolt akkor e szelíd, de harcias ország jövőjének? Nos, azt mondta, 2030-ra „Magyarország az első öt uniós országhoz fog tartozni, ahol a legjobb élni és dolgozni”, „hiszen alig van ősibb, szebb és védettebb ország a magyarnál” – igaz, akkor még jöttek a brüsszeli pénzek, és Ukrajna sem volt olyan megátalkodott, hogy fölvette volna a harcot az országot akkor épp még meg nem támadó oroszokkal.
És akkor a 2018-as látomásos jövőkép: „megállítjuk a demográfiai csökkenést, és vissza is fordítjuk”. A KSH szerint idén történelmi mélypontra süllyedt a gyerekszületések száma. „Gyorsforgalmi utak és autópályák lesznek, amelyekre mindenhonnan el lehet jutni 30 perc alatt.” Ez nem valósult meg. „Tiszta energiát ad majd Paks és a napelem.” Paksból, most úgy néz ki, nem lesz semmisem. „A világ tíz legjobb országa akarunk lenni, amely hozzáadott értéket követelő külföldi beruházásokat vonz.” Akkugyárakat telepítettünk. „Új magyar honvédséget építünk egy fegyverkezési időszakban.” Az új jelző bizonyosan igaz, a fegyverkezési időszak szintén, a kísérlet sikeressége megkérdőjelezhető. „Kiépítjük Lengyelországgal a stratégiai kapcsolatot, és gazdasági régiót építünk közösen.” A lengyel-magyar viszony romokban. „A magyarok számára Budapest az örök város, amelyet ki fogunk építeni.” Budapest végső kiszipolyozása zajlik. „A népbetegségeket radikálisan visszaszorítjuk, ennek érdekében nem félünk az egészségügy észszerűsítésétől.” A magyar egészségügy közbotrány. „Megerősítjük a kis- és középvállalkozásokat”. Ha Matolcsy Györgyre és családjára vagy Tiborcz Istvánra és Orbán Ráhelre gondolunk, ez mindenképp sikeres vállalásnak nevezhető.
Na most, hogy mindennek fényében mi nevezhető dögvész sújtotta országnak, az nagy kérdés, mindenesetre szakmai diadaljelentés ide vagy oda, Orbán Viktorral nagyot fordult a világ, hiszen mindezek ellenére 2023-ban már 2040-ig látta magát a miniszterelnöki poszton, hiszen annyira sikeres ez az ország, tavaly Tusványoson pedig már 2050-ig szóló nagy terveket fogalmazott meg, amelyek végrehajtásához nemzeti érzelmű ifjakat kell toborozni – nyilván a Szakma Sztár Fesztivál is egyike a toborzóhelyeknek, az ácsok és a villanyszerelők pedig reménybeli katonák, akiknek hősiesen meg kell akadályozniuk Ukrajna tagságát.
Tiszta sor. Most már csak az nem feltétlenül érthető, hogy Orbán Viktor miért azt üzente a Szakma Sztár Fesztivál résztvevőinek, „mutassák meg, hogy mit tudnak, hadd lássa mindenki, hogy megjöttek a magyarok”. A kérdés, hogy honnan és vajon hová, továbbra is ott lóg a levegőben.