Az ide s tova húsz hónapja tartó orosz-ukrán háború halálos áldozatainak száma immár jócskán meghaladja a félmilliót és százezrek veszítették el végtagjaikat, látásukat, valamelyik belső szervüket, váltak örök életükre nyomorékká. Települések, lakóházak, középületek ezrei semmisültek meg, szétbombázott gyárak, közművek jelzik a pusztító orosz hadjárat útvonalát. A 2021-ben még 43,7 milliós Ukrajnából a háború kezdete óta több mint tízmillióan menekültek el, s ha ehhez hozzáadjuk az oroszok által megszállt területek lakosainak számát, akkor az ország lakossága csaknem a felére csökken. Senki nem tudja megmondani, hogy ilyen szörnyű veszteségek után, amelyeknek még koránt sincs végük, lesz-e valaha még működőképes ország Ukrajnából.
És erről az embertelen, egy országot megsemmisíteni akaró pusztításról jelenti ki a magyar miniszterelnök, hogy ez nem háború, hanem „katonai hadművelet”. Természetesen nem azért, mert nem tudja pontosan, hogy ha van háború, akkor ez egészen biztosan az, hanem azért, mert láthatóan kizárólag arra koncentrál, hogy megfeleljen tárgyaló partnere, a háborús bűnös Putyin elvárásainak.
Elnézem Európa Nagy Szuverénjét, amint a kamerák kereszttüzében zavartan, fészkelődve rendezgeti az arcvonásait, az öltözékét, a papírjait, és nem látok mást, mint egy szánalmas, rettegő, megalázott embert, aki képtelen uralkodni a gesztusain, miközben hallgatja a magabiztos, unott Putyin szájából ömlő közhelyeket és hazugságokat. Ott ülnek az alacsony fotelekben, amelyekből mindkettőjük lába leér a földig, a fotelekre merőleges zsámolyokon pedig a karót nyelt kíséretek tagjai. Mintegy kínos időutazás, ülhetne ott akár L. I. Brezsnyev és Kádár János is.