Szponzorált tartalom
Ugyan hazaköltöztem a Vajdaságba tanulmányaim végeztével, de egy év után, a NATO-bombázás miatt már menekültként lógattam a lábamat – Bródy Sándor utcai lakásába fogadott be fél évre Ficsku Pali barátom. Aztán újra hazaköltöztem, majd 2007-ben ismét vissza – a Bródy Sándor utcában kaptam munkát, a Magyar Rádióban. Akkorra azonban már rég belaktam a környéket, hisz az egyetemista kollégákkal persze a környékbeli helyekre ültünk be, majd a Puskin utcai Kapucsínó nevezetű piciny búfelejtő lett a második otthonunk, amit módszertan tanszéknek is hívtunk, mivel néhány tanárunk is ott tárgyalta meg a dolgokat. Az egyik otthonommá pedig a Szabó Ervin Könyvtár vált, amit mindközönségesen csak Szabónak hívunk, különösen az akkori szociológiai részlege, a maga patinás asztalaival, polcaival és a zöld lámpákkal.[jelen_img url=”/data/articles/0/02/article-0206/szerbhorvath_gyorgy_fit_670x10000.jpg” url_large=”/data/articles/0/02/article-0206/szerbhorvath_gyorgy.jpg” class=”block_placeholder fcenter pull-right w-50″ author=””]
És ha nem is mindig a Palotanegyedben laktam, nyolc éve már igen, és falusiként igazi faluként lakom be. Az első emeleti gangon tárgyaljuk meg a dolgokat gondnok Lacival, vagy a 80-as festővel, aki csak lovakat fest, és a karanténféleség alatt inkább behívtak beszélgetni, pedig csak annyit ajánlottam fel, hogy elmegyek bevásárolni a nyugdíjas házaspárnak. Ebből nem kértek, a jó szó többet ért. A vietnámi asztronómussal akkor szitkozódunk, ha elmegy a net, a szomszéddal meg csak úgy, a semmit beszéljük ki. Tavaly sajnos megszűnt a kedvenc kisboltom, ami ugyanúgy a bolt előtti sörözés emblematikus helye, akárcsak szülőfalumban. A járvány alatt meg a Gutenberg téren gyülekeztünk páran, akár egy galeri. Tudom, hogy kik halnak meg, kik házasodnak és kik szülnek, milyen nevet terveznek a gyereknek. „Mindent” tudok.
Az önkormányzati választások után pedig rögtön megkerestem az új vezetés egyik tagját, hogy valamit kezdeni kellene a Józsefváros újsággal. Mert szülőfalumban is a lokális újság vált közösségi térré, ami furcsamód szállította a sikerélményt – 1200 háztartásra 700 eladott példány jutott. Gondoltam, itt is tehetnék valamit, ha már a közvetlen politizálás sosem volt kenyerem. És e hetilappal sem jártam másként, ráadásul kiváló lehetőség ez arra, hogy olyan helyi emberekkel készítsek interjúkat, akikkel amúgy nem lenne oly egyszerű megismerkedni; vagy hogy olyan helyekről írjak, ahová nem járnék. Az persze nem jó, ha beülök kedvenc kis kávézómba, a Nyúlba a Bródyban, és záporoznak az ajánlatok, miről írjak, kikkel interjúzzak. Az ötletek fele ugyanos ragyogó, a másik fele viszont nyomasztó – például, hogy írjak a körfolyosón virágzó muskátlikról és pistikékről (mármint a virágról).
A komfortzónám ugyan a Kőfaragó– Guti – Bródy háromszöge, de lassan felfedezem a körúton téli részt is. Az ugyan súlyosan érintett, hogy a Szociológiai Intézet és a Magyar Rádió is elköltözött, mert a törzshelyeimre innen jártak (no meg az ELTE BTK-ról) az egyetemi kollégák, az újságírók, tehát igen illusztris társaságban szocializálódhattam.
Nem is mondom azt, hogy VIII. kerületi vagyok – itt lakom, itt élek, így pontosabb, máshová pedig nem vágyom, Budára vagy az agglomeráció településeire végképp nem. Falusiként éppen eleget dolgoztam a földeken, tanyán, hogy ne a természetben éljek, és legalábbis egyelőre jó nekem ez az épített környezet, amely helyenkénti lepukkantságával is impozáns. Emlékszem, pár éve mennyire megrémülve mendegéltem egy komor, őszi estén a Magdolnanegyedben – de ma már arra is javul a helyzet.
A VIII. kerület azért is jó, mert nincs túlpörgetve az identitás. És nemcsak a kerület története szól arról, hogy ide mindenféle népség költözött, hanem ma is alig ismerek olyat, aki itt született és azóta is itt él. A szomszéd szatmári, a legjobb haverom orosházi, egy másik tótkomlósi (mindkettő szép szlovák származású vezetéknévvel) vagy miskolci, és minimum más budapesti kerületből származik.
A VII. kerület bulinegyedéből pedig folyton átszivárognak a külföldiek, főleg olyanok, akik nyugisabb helyeken szeretnének ücsörögni.
Ahogyan obligát módon mindig kiemeljük: a nyolcker igazi multikulti, illetve multietnikus tér. Ebben a kerületben él arányait tekintve talán a legtöbb roma. Az utcám végében itt a Zsidó Egyetem, de az egyik német is a Bródyban. Meg az Olasz Intézet. De még mielőtt elájulnánk, engem inkább megrémiszt, amikor a Szentkirályi utcában látom ácsorogni a Pázmány Péter Tudományegyetemen tanuló jogászokat. Persze, előítélet, mégis lehet benne valami, hogy bennük látom a hatalmat feltétlenül kiszolgáló új kormányzati elitet. Ránézésre ítélni balgaság? Persze, de olykor hasznos, mint minden sztereotípia – mintha látnám a habitusukon, illetve az öltözékükön, ahogyan tartják a cigit a vizsga előtt vagy után, vagy ahogyan magabiztosan beszélnek, hogy nem belőlük lesznek kritikus értelmiségiek.
Ahogyan, legyünk mi is kritikusak. Különösen a Blahán. Nemcsak a szegény hajléktalanok gyülekezőhelye ez, de a drogosoké is, akik zombikként ténferegnek, főleg a térről nyíló Népszínház utcában. Rendőr meg szinte sehol. A Blaha söröző teraszáról szemlélődve pedig már mondhatni ismerősként üdvözölhetném az egyik házba gyakorta betérőket, illetve akik már-már transzban várják, hogy bejuthassanak a dílerhez. Fogalmam sincs, a szerveknek ez miért nem tűnik fel: ugyanazok a többnyire elvonási tüneteket mutató, feltűnően vékony fiúk és lányok bukkannak fel, aztán sugárzó arccal távoznak – megvan az anyag. De kirívóan sokan vannak a körút ezen szakaszán az – hogyan is nevezzem őket – idegbetegek, akik magukban motyognak, rosszabb esetben ordítanak.[jelen_img url=”/data/articles/0/02/article-0206/jozsefvaros_cimer_fit_670x10000.jpg” url_large=”/data/articles/0/02/article-0206/jozsefvaros_cimer.jpg” class=”block_placeholder fcenter selected w-50″ author=””]
Ez a söröző sem épp leányálom mindig, a jófejség-mérő igencsak kilengene. A Blaha nem az értelmiség gyülekezőhelye, hanem inkább a munkásoké meg a környékbelieké. A színskála is maximálisan széles, de például igen sok erdélyi-székelyföldi melós jár ide, nem beszélve az egyéb idegenekről. Igaz, így legalább a munkásosztállyal is szoros kapcsolatban állhatok, rengeteg információmorzsát szedve össze a feketemunkáról, a fizetési szokásokról az „üzleti szférában”, az albérletárakról. Itt többen szerkesztő úrnak vagy újságírónak szólítanak, és jó lenne azt hinni, hogy még nagy az újságírókba vetett bizalom – itt is azzal kezdik, hogy írjam meg, hogyan csökkentik a fizetéseket a válságra való hivatkozással, miközben a nyilvánosságban a kérdést elsunnyogják… Persze igencsak felemás történetek ezek. Ám az építőipar, a lakásépítés és -felújítás minden bája kiderül ezekből.
Ez idő alatt Ázsiában három felhőkarcolót is felhúznak, itt meg már három éve küszködnek. Viszont szombatonként nem dolgoznak.
Mégis, a nyolcban prímán el lehet lenni idegenként. Itt legalább nem szólnak meg azért, mert nem tudod hetedíziglen visszavezetni a VIII. kerületi őseidet, mert ha jobban megkaparásszuk, mindenki jöttment. Vagy idegenként kezelték vagy kezelik őket, mint a zsidókat vagy a cigányokat.
A kerületben ráadásul itt megvan minden, ami a legjobb Magyarországon, és az is, ami a legrosszabb. Itt a színművészeti egyetem – a hallgatók a minap átmentek tiltakozni az Innovációs és Technológiai Minisztérium egyik főépületéhez, mert az az egyetemi autonómia megszüntetésén dolgozik ezerrel. Egyes részei a prostitúció melegágyai voltak. Sok a külföldi diák, de átlagon felüli a rosszarcú, felnyírt kidobófélék száma is. Egyes részeken abnormálisan magasak a lakás- és albérletárak, másutt pedig a mélyszegénység az úr. A kiváló iskolák mellett a közoktatás minden átka megjelenik itt, a gyakorlati szegregációtól kezdve a képzés alacsony színvonaláig – ami miatt egyes szülők más kerületbe menekítik gyerekeiket. Könnyen találunk balett-tanárt, de hajléktalanként tengődő tanárt is. Ez Józsefváros, ahol cigány aligha juthat be az elit gimibe, de az egyik könyvtárban megtalálható a roma könyvek részlege.
Ahol azért vagyunk, mert valahol lenni kell – és akkor már inkább itt.