A vártnál sikeresebb ukrán védekezés és az oroszok által feltételezettnél hatékonyabb nyugati támogatás lehetett az oka Putyin parancsának, mellyel magas készültségi fokozatba helyezték a nukleáris erőket. Mindezt fenyegető nyilatkozatok előzték meg, maga a lépés pedig nemcsak az ukrán politikai és katonai vezetésnek, hanem valamennyi Ukrajnát támogató országnak címzett súlyos fenyegetés, amely globális katasztrófa árnyékát vetíti előre.
Az idősebb generáció tagjai még emlékezhetnek az 1983-ban készült „The Day After” című filmre, amely az akkori Szovjetunió és az Egyesült Államok közötti nukleáris csapásváltás elképzelt következményeit mutatta be. Abban az időben a nukleáris képességek növelése és a stratégiai egyensúly felbomlása miatti aggodalmak okozták a két szuperhatalom számára a fenyegetettség érzését. A Szovjetunió élén abban az évben Jurij Andropov, a KGB egykori vezetője állt. A mostani helyzetben elkerülhetetlen a film képsorainak felidézése.
Szerencsére a többi nukleáris hatalom mérsékelten reagált Putyin lépésére. Ez arra utal, hogy az érintett kormányok döntéseiben szerepet kapott az a tapasztalat és bölcsesség, amelyet a hidegháború éveiben szereztek a nukleáris fegyverekkel való bánásról. A döntéshozó politikusok közelében feltételezhetően ott vannak azok a civil és katonai szakértők, akik jól ismerik a hidegháború idején kialakult szigorú szabályokat, amelyeket akkor mindkét fél elfogadott és mindezidáig tisztelt. Putyin elnök most átlépte a vörös vonalat. Csak remélni lehet, hogy a lecke nem a világ, hanem az ő számára lesz keserű.
Az atombomba első alkalmazása, 1945 augusztusa után két évtizedig a két szuperhatalom kölcsönösen fenyegetőzött. A megfélemlítési kísérletek nagysága és időzítése attól függött, hogy melyik fél került fölénybe vagy érzékelt fölényt a nukleáris robbanófejek célba juttatására alkalmas hordozó eszközök fejlesztésében. Az 1960-as évek elejéig az Egyesült Államok fölénye volt jellemző, erre alapozta a tömeges atomcsapással való fenyegetést. Rakéta kísérleteinek átmeneti sikere az 1960-as évek elején felbátorította a Szovjetuniót és meg is kísérelt fenyegetett helyzetet teremteni az Egyesült Államok számára a kubai rakétatelepítéssel.
A szovjetek rakétafölény érzete azonban blöffnek volt köszönhető. Az amerikai mesterséges felderítő holdak adatai azonban jelezték, hogy az Egyesült Államoknak jelentős fölénye volt az interkontinentális rakéták területén. A Szovjetunió meghátrálásra kényszerült, eltávolította rakétáit Kuba területéről. Az 1962 őszi kubai rakétaválság volt a hidegháború legveszélyesebb válsághelyzete.
Kezdetben a nukleáris elrettentés doktrínája a kontinensek közötti távolságot áthidalni képes rakétákra alapozott. Azt feltételezte, hogy egyetlen tömeges csapással el lehet pusztítani az ellenfél teljes katonai potenciálját, aki így az ellentámadásra képtelenné válik. Ezért az, aki először támad, biztos győzelemre számíthat. A Szovjetunió deklarálta, hogy nem alkalmaz elsőként nukleáris fegyvert. Az Egyesült Államok nyilvánosan nem kötelezte el magát, mégpedig abból a meggondolásból, hogy az ellenfél bizonytalanságban tartása valójában a nukleáris elrettentés lényege.