Lenézek rátok – felnéztek rám. Felnézek rátok – lenéztek rám.
Régi idők mesterének vagyok alkotása. Igen. én beszélek hozzád. Fentről, a jobb sarokból. Látsz? Én látlak téged, s láttam mindent, amit érdemes. Kacsintanék is neked, de kőszemhéjam nem engedi, s ha tudnék, tán intenék is feléd, de ahhoz el kéne engednem a teraszt, mit alkotóm rám bízott. Százhúsz éve figyellek titeket. No persze mindent nem láthatok, hogy úgy mondjam, a spektrum, amit észlelek szűkös, behatárolt. Azt gondolod: szegény korlátolt. Azt gondolom, ti is azok vagytok. Mint én. Szűk látókörű. Pedig a ti nyakcsigolyátok nincs elmeszesedve, mint az enyém. A ti tervezőtök jobban kifundálta testetek. Bármerre fordulhattok, bármit megláthattok, bármit meghallhattok. Nekem csak ez az utca, illetve az utcának egy kis részlete jutott. Mégis azt mondom, többet láttam, hallottam, észleltem, mint legtöbbetek. Fentről amúgy is minden más. Én nem ragadtam bele a mindennapi boldogulás apró-cseprő gondjainak mocsarába. Engem nem visel meg az a bizonyos demokrácia hazug megosztottsága. Ha tudnék, köpnék az egészre. Most csak mosolygok magamban, s szánlak titeket. Mennyi teendő. Jaj tervezőm… Állandóan lótás-futás, idegeskedés, intéznivalók. Mennyi mennyi belefektetett energia a semmi produktumba. Legtöbbetek még annyit sem mondhat el magáról – már ha rövidke éltetek végén hajlandók vagytok arra a bizonyos számvetésre – mint én, hogy biztos támaszai voltatok egy családnak. Én többnek is. Generációk súlyát tartom hátamon.
Legutóbb – az időnek nincs számomra jelentősége, lehet, hogy régebben volt – rablás szemtanúja voltam. Nem szóltam róla senkinek. Persze nem is kérdezett senki. Egy teljesen átlagos család volt az áldozat. Előre megfontolt szándékkal rabolták el a család megélhetését, s aljas indokból ölték meg a lehetőségeiket. Persze más szemtanú nem volt rajtam kívül, engem pedig nem kérdeztek meg.
Ha beszélhetnék hozzátok, akkor sem értenénk meg egymást.