„A francia nép csak akkor szerezheti vissza szuverenitását, ha referendummal maga döntheti el, milyen bevándorláspolitikát tart kívánatosnak” – olvasható a pártprogram 10. oldalán öles betűkkel kiemelve. Mindössze az a baj, hogy a javasolt változtatások messze túlmutatnak a szorosan vett bevándorláspolitikán. Az NT az általa tervbe vett referendummal valójában az egész politikai rendszert akarja átalakítani. Referendummal dönteni fontos (egy egész társadalmat érintő) kérdésben, első hallásra demokratikusnak látszik. Pedig korántsem az. És nemcsak arról van szó, hogy lényegbe vágó társadalmi kérdéseket nem lehet igennel-nemmel eldönteni.
A referendum ezúttal arra adna felhatalmazást a hatalomra jutó NT-nek, hogy egyszerre tizennyolc cikkelyt módosítson a száznyolc cikkelyt tartalmazó 1958-as alkotmányban, emellett további hetet adjon hozzá a szöveghez, méghozzá olyan alapvető kérdésekben, mint a nemzetközi szerződésekbe meg az alkotmányba foglalt normák hierarchiája, az alkotmány módosításának módja, a francia nemzet „önazonossága” stb. Ezeknek a céloknak a megvalósítása messze túllép a politikai váltógazdaság keretein, annál is inkább, mivel az alkotmánymódosítások egyben visszafordíthatatlanná teszik a változtatásokat. Ha mindez sikerül, az ahhoz hasonló törés lesz a francia alkotmányosság történetében, mint amilyen törés volt 2010-ben a Fidesz hatalomra kerülésével az új alkotmány a rendszerváltás korábbi – a politikai váltógazdaságot megtartó – időszakával.
*
Mindennek, persze, az a feltétele, hogy a NT jelöltje legyen a 2027-es elnökválasztás nyertese; elsősorban azért, mert az alkotmányt módosító referendum kiírása államfői jogosítvány. Erre a köztársasági elnöknek két eszköze van: egyik a 11., a másik a 89. cikkely. A kettő közt az a különbség, hogy míg az utóbbi alapján csak akkor lehet referendumot tartani, ha a két ház a törvénytervezetet előzetesen jóváhagyja, a 11. cikkely szerinti referendumnak nincs ilyen előfeltétele. Ezt a 11. cikkelyt az alkotmányozók annak idején afféle kiskapuként illesztették az 1958-as alkotmány szövegébe. Erre azért volt szükség, hogy De Gaulle – akár a két ház ellenében – szabadkezet kapjon az algériai válság megoldásában. És De Gaulle élt is a lehetőséggel, először 1961 januárjában azért, hogy elismerje Algéria jogát az önrendelkezéshez, majd másodszor 1962 áprilisában, hogy elfogadtassa az Éviani Szerződést, amely véget vetett az algériai háborúnak. Franciaország ugyancsak a 11. cikkely alapján fogadta el referendummal az Európai Gazdasági Közösség kibővítését, majd 1992-ben a Maastrichti Szerződés ratifikálását, és akarta elfogadtatni 2005-ben az európai alkotmányt (utóbbi a népszavazáson elbukott).
A Nemzeti Tömörülés programja azonban nem erre a precedensre hivatkozik, hanem arra, hogy De Gaulle két ízben is – 1962-ben és 1969-ben – a két Házat megkerülő 11. cikkely alapján szólította fel referendumra a francia honpolgárokat. 1962-ben a közvetlen elnökválasztást lehetővé tevő törvénytervezetet akarta népszavazással jóváhagyatni, 1969-ben pedig a Szenátus jogosítványait akarta megnyirbálni, és az úgynevezett regionalizációval enyhíteni akarta az ország centralizáltságát. (Míg 1962-ben 62,25 százalékkal megkapta a felhatalmazást, 1969-ben nem, emiatt le is mondott mandátumáról.) De Gaulle nem törődött azzal, hogy a politikai elit egy része „hivatali hatalommal való visszaélésnek”, ha ugyan nem alkotmányellenesnek tartja a 11. cikkely alkotmánymódosításra való alkalmazását. Mivel az V. Köztársaság jövőjéről volt szó, nyilván nem akarta, hogy a tervezet elbukjon a képviselők és szenátorok ellenállásán.
A 11. cikkely alkotmánymódosításra való alkalmazása De Gaulle után is foglalkoztatta a politikusokat és jogászokat. 1998-ban az Államtanács úgy határozott, hogy a 11. cikkely alapján kizárólag törvényjavaslatot lehet referendumra bocsátani, az alkotmánymódosítás törvényes útja továbbra is a 89. cikkely. Mindez annyit jelent, hogy kialakult konszenzust rúg fel az NT-nek az a terve, hogy – a két ház fölött átnyúlva – a 11. cikkely alapján szándékozik kiírni azt az alkotmánymódosítást, amely „illiberális” szellemben alakítaná át az V. Köztársaságot. Laurent Fabius (ő 2016-tól volt kilenc évig a francia alkotmánybíróság elnöke) 2022 januárjában tartott sajtóértekezletén szintén úgy nyilatkozott, hogy az alkotmányt csakis a 89. paragrafusban rögzített eljárással lehet megváltoztatni.
*
Azután, hogy az NT jelöltje megnyeri a 2027-es elnökválasztást, a referendumot két-három hónappal később már meg is tarthatják. Az NT nyilván számolt a lehetséges tiltakozásokkal, ahogyan számolt a tiltakozások következményeként kialakuló intézményes válsággal is. Ellenállás két szinten várható: egyrészt az Államtanács meg az Alkotmánybíróság részéről, másrészt – közvetlenül a referendum kiírása után – a Nemzetgyűlés részéről, amely ilyen esetben bizalmatlansági indítványt nyújthat be a kormány ellen. Csakhogy 1962-ben sem az Államtanács, sem az Alkotmánybíróság negatív véleménye, sem a kormány ellen beadott bizalmatlansági indítvány nem vezetett eredményre, egyik nem tudta megakadályozni a referendum megtartását.
Ha 2027-ben ugyanolyan felzúdulás fogadja majd a referendum tervét, mint amilyen 1962-ben, az NT újonnan választott államfője nyugodtan hivatkozhat arra, hogy az V. Köztársaság megalapítója kétszer is élt ezzel az eljárással, és hogy a választók pártprogram alapján választották az NT jelöltjét a legmagasabb hivatalra, márpedig a pártprogram tartalmazta ezt a tervet; ami annyit jelent, hogy azt a szuverén nép az NT jelöltjének megválasztásával per anticipationem már elfogadta. Másrészt, 1981-től minden újonnan választott államfő esetében a honpolgárok azzal is megerősítik döntésüket, hogy az államfőválasztás után tartott képviselőválasztáson gondoskodnak róla, hogy a köztársasági elnöknek a Nemzetgyűlésben megfelelő többsége legyen programja végrehajtásához. Ráadásul, mivel a referendum kiírása ebben az esetben tétje is az elnökválasztásnak, nem valószínű, hogy az amúgy is radikális változást akaró és az alkotmányos ismeretekben járatlan választópolgár tiltakozik majd a 11. cikkely alkotmánysértő alkalmazása ellen.
*
Ha a referendumon az igenek kerülnek többségbe, annak beláthatatlanok lesznek a következményei. Az alkotmánybíróság kénytelen lesz alkalmazni a módosított alkotmány megváltoztatott vagy betoldott cikkelyeit, amelyeket minden joghatóságnak tiszteletben kell majd tartania. Ebben a szellemben a nemzetközi szerződéseket alárendelik az alkotmánynak, korlátozzák a menedékjogot, eltörlik az ország területén születettek jogát a francia állampolgársághoz (droit du sol), diszkriminálják a kettős állampolgársággal rendelkezőket, megtiltják a családegyesítést, megbüntetik azokat, akik segítenek az illegális bevándorlóknak, korlátozzák a külföldieket megillető jogok ügyében döntő bírók jogosítványait stb. Mindez egyszerre szakítás a forradalomtól datálható francia joghagyománnyal, valamint az Emberi és honpolgári jogok 1789-es nyilatkozatával. Ettől fogva alkotmányba illesztett jogelv lesz az idegengyűlölet, ez pedig az ország jelenlegi hármas jelszavának jelentését is megváltoztatja. A Szabadságból csak a franciákat megillető szabadság lesz, az Egyenlőségből csak a franciák egyenlősége, a Testvériség pedig csak a franciák közti testvériséget fogja jelenteni.
Ráadásul az új politikai rendszer akkor is érvényben marad, ha 2032-ben új lakó költözik az Élysée-palotába. Az alkotmányba illesztett változások ugyanis visszafordíthatatlanok, nem lesz könnyű kivenni őket a törvényszövegből. A 2024. január 25-én benyújtott NT-féle törvénytervezet szerint a reformmal átalakított új alkotmány 14. cikkelye kimondja: „A jelen törvénnyel módosított új alkotmány rendelkezéseit kizárólag a 11. cikkellyel, valamint a 89. cikkely első két bekezdésével lehet megváltoztatni”. Ami annyit jelent, hogy az alkotmány módosításához többé nem elég a két Ház Versailles-ban tartott együttes ülésén a háromötödös jóváhagyás, ehhez emellett államfői kezdeményezés is szükséges. Másszóval a referendummal átalakított alkotmányt csak újabb referendummal lehet megváltoztatni, együtt az eljárás minden kockázatával.
A 11. cikkely alapján alkotmánymódosítási céllal kiírt referendum az intézmények működésére nézve is súlyos következményekkel járhat, mivel győzelem esetén legitimálná a 11. cikkelynek az alkotmány módosítására való (jelenleg alkotmányellenes) alkalmazását. Emellett a győzelemnek köszönhetően az NT államfője – akárcsak De Gaulle 1962-ben – megerősödve kerülne ki a referendum kiírásával kapcsolatos konfliktusból. És ha az NT, miként De Gaulle 1962 novemberében, ezen felül többséget is szerez az előrehozott törvényhozási választásokon, akkor az NT államfője olyan törvényt fogadtathat el a Nemzetgyűléssel, amilyet csak akar; ha pedig valamilyen törvénytervezet kapcsán a Szenátus megmakacsolja magát, legfeljebb újra előveszi a 11. cikkelyt. Az se baj, ha az államfőnek csak viszonylagos többsége van a Nemzetgyűlésben; ha így lesz, amit lehet, megszavaztatja a képviselőkkel, a többire pedig, ugyancsak a 11. cikkely alapján, rendelkezésére áll a népszavazás.
*
Hogy ez mit jelent, azt aligha kell magyarázni. Az alkotmány átszabásával az V. Köztársaság félelnöki rendszere népszavazáson alapuló elnöki rendszerré alakul át, amelyben az államfő minden korlátozás nélkül gyakorolhatja jogosítványait; a gyakran kiírt népszavazás pedig azt is lehetővé teszi, hogy alkalmanként minden gond nélkül megkerülje a két házat, és amíg nem tudja saját embereivel feltölteni az alkotmánybíróságot meg az államtanácsot, félresöpörje a két intézmény véleményét és határozatait. Mindez annyi, mint lebontani azokat az ellensúlyokat, amelyeket a francia demokrácia 1789-től fokozatosan kialakított az intézményes egyensúly biztosítására. Ilyen gyors, radikális és csaknem visszafordíthatatlan átalakulás messze túllép a politikai váltógazdaság keretein. A változás, amit méltán nevezhetnénk a Vichy-rezsim után új „nemzeti forradalomnak”, felér egy rendszerváltással. Lehet, hogy a köztársaság nem kap új sorszámot, de ez mit sem változtat azon, hogy ha az NT terve sikerül, befellegzett a De Gaulle által 1958-ban alapított politikai rendszernek.
Fotó: Wikipédia