A közönség bámult, mint a moziban. Jamie Salé és David Pelletier szintén. A publikum meg a két kanadai műkorcsolyázó meg volt győződve róla, hogy a páros szám olimpiai bajnoki aranyérmét az észak-amerikai kettős kapja.
Mindenki tévedett.
A zsűri a rövid program után vezető orosz Jelena Berezsnaját és Anton Sziharulidzét avatta győztessé, noha Sziharulidze lecsücsült egy csúnyán elrontott dupla Axel után. A kanadaiak ezzel szemben hibátlanul korcsolyáztak a Love Story andalító zenéjére, ám a francia, a kínai, a lengyel, az ukrán meg az orosz pontozó – naná! – Berezsnaját és társát tette az első helyre. Az amerikai, a japán, a német és – még szép – a kanadai döntnök a kanadai párosra voksolt, így tehát 5:4 volt az oroszok javára.
Az ítélet olyan felháborodást keltett, hogy Sally-Anne Stapleford, a Nemzetközi Korcsolyázó Szövetség technikai bizottságának angol elnöke „rászállt” az oroszokra szavazó egyetlen nyugati pontozóra, a francia Marie-Reine Le Gougne-ra, és faggatni kezdte, miért tartott a keletiekkel. Le Gougne feltűnően idegesnek mutatkozott, majd azt mondta: Didier Gailhaguet, a Francia Korcsolyázó Szövetség elöljárója nyomást gyakorolt rá, hogy az orosz párost részesítse előnyben.
Utóbb e vallomását letagadta. A L’Équipe című francia sportnapilapnak adott interjújában már arról beszélt: „A lelkiismeretem szerint döntöttem. Úgy éreztem, az oroszok a legjobbak.”
Ám a Nemzetközi Korcsolyázó Szövetség rapid vizsgálatot rendelt el, és kiderült: a Le Gougne szerint létező, majd nem létező ajánlatban az is benne volt, hogy ha a francia pontozó támogatja Berezsnaját és Sziharulidzét, akkor orosz kollégája „patronálja” a Marina Anyiszina, Gwendal Peizerat francia jégtánckettőst.
Anyiszina persze nem volt francia, Moszkvában született, méghozzá híres jeges család gyermekeként. Édesanyja, Irina Csernyajeva az 1972-es téli olimpián – Vaszilij Blagov partnereként – hatodik helyezést ért el páros műkorcsolyázásban, míg apja, Vjacseszlav Anyiszin éppen 1972-ben mutatkozott be a szovjet jégkorong-válogatottban az Anyiszin, Sadrin, Jakusev harmadik csatársor tagjaként. A harmadik sorra még véletlenül se legyintsünk, az első kettő a Vikulov, Malcev, Harlamov, valamint a Mihajlov, Petrov, Blinov trojka volt.
Amikor (1977-ben) a 99-szeres válogatott Anyiszin utoljára szerepelt a legjobbak között – hogy miért nem játszhatott századszor, az rejtély –, akkor már a nevezetes Mihajlov, Petrov, Harlamov hármas vitte a prímet, de a Kapusztyin, Anyiszin, Balderis összetételű második sor sem volt piskóta, sőt. Közben az 1973-as világbajnokságot úgy nyerte meg a szovjet csapat, hogy mind a tíz mérkőzésén győzött, a gólkülönbsége 100-18 volt. Anyiszin akkor éppen Malcevvel szerepelt a harmadik támadó trióban, Alekszandr Malcev pedig minden idők legtöbbszörös (321-szeres) szovjet válogatottja a legtöbb (213) góllal.
Mihez tartás végett: a szereplési lajstromban Malcev mögött Szergej Makarov (315), Vjacseszlav Fetyiszov (309), Alekszej Kaszatanov (299), Valerij Harlamov (292) és Vlagyiszlav Tretyak (291), míg az örök góllistán Borisz Mihajlov (207), Harlamov (193), Makarov, Vlagyimir Petrov (189–189) és Vlagyimir Krutov (150) következik.
Marina tehát otthon volt a jégen.
Nyert is két junior világbajnoki címet Ilja Averbuh oldalán, ám társa beleszeretett Irina Lobacsevába, s vele versenyzett tovább. A kétségbe, egyszersmind talpraesett Anyiszina gondolt egyet, és levelet küldött Gwendal Peizerat-nak, hátha a francia fiú a partnere lesz a jégen. A felkért jégtáncos sokáig nem válaszolt, aztán mégis visszaírt, mire az orosz műkorcsolyázó 1993-ban megérkezett Lyonba, ahol utóbb letelepedett.
Nem mondhatni, hogy az újonnan alakult duó egyhamar sikert sikerre halmozott, de 1998-ban már olimpiai bronz- és vb-ezüstérmet, 1999-ben vb-ezüstérmet érdemelt ki, majd 2000-ben elnyerte mind az Európa-, mind a világbajnoki címet. Amatőr pályafutása befejezése után profi jégrevűben szerepelt a kettős, amelynek bevett fogása volt, hogy – a nézők nagy lelkesedésére – Anyiszina emelte fel Peizerat-t.
Az olimpiai arany is e tandemé lett 2002-ben, amikor tovább gyűrűzött a páros botrány, minek következtében Jacques Rogge NOB-elnök és Ottavio Cinquanta, a Nemzetközi Korcsolyázó Szövetség vezetője közös sajtótájékoztatón jelentette be még a játékok idején és helyszínén, hogy Salé és Pelletier ugyanúgy aranyérmet kap, mint Berezsnaja és Sziharulidze. Azért marad győztes az első is – hangoztatták –, mert nem találtak bizonyítékot a jogsértésre.
Pelletier nem bízott semmiféle fordulatban. A második helyre sorolás után kijelentette: „Tudomásul kell venni, ez műkorcsolya. Ha nem akartam volna, hogy ilyesmi megtörténhessen velünk, akkor elmegyek síelőnek.”
Az ezüst aranyozása után meg azt mondta: „Nagyon örülünk a döntésnek, annak pedig különösen, hogy Jelena és Anton is megtarthatta az aranyérmét, felháborodásunk ugyanis nem ellenük, hanem a pontozási rendszer ellen szólt. Reméljük, a határozattal csak részben nyugszanak meg a kedélyek, és a nemzetközi szövetség folytatja a vizsgálatokat a saját háza táján.”
Tariel Sziharulidze, Anton édesapja, aki Szentpéterváron élt, enyhén szólva nem örült a kimenetelnek: „A két aranyérem ötlete nevetséges – dörögte. – Ez az undorító történet szégyenfoltot hagy az olimpia hírnevén. A sportban az kap díjat, aki mindenkinél jobban teljesít, nem az, akinek a legnagyobb a szája.”
Sallai András, az 1980-as téli olimpia jégtáncversenyében Regőczy Krisztinával – a szovjet Natalija Linicsuk és Gennagyij Karponoszov mögött – ezüstérmes honfitársunk ugyancsak dohogott: „A szabályokkal ellentétes, elfogadhatatlan döntés született.” Nem tudom, mi volt a baja Sallainak, hiszen sérelem végső soron senkit nem ért. Ráadásul honfitársunknak együtt kellett volna éreznie a kanadaiakkal, elvégre annak idején úgy lett ötkarikás ezüstérmes, hogy négy pontozó a szovjet, négy a magyar kettőst látta jobbnak, míg a brit bíró nem tudott különbséget tenni köztük. Így az összesített helyezési számok (13:14) döntöttek Linicsuk és Karponoszov javára, miután a szovjet pontozó a magyarokat csak a harmadik helyre sorolta.
Később felmerült, hogy valójában minden a brit pontozón múlt, ő ugyanis a szovjet pontozóval háttéralkut kötött az akkor még csak ötödik, de az 1984-es téli játékokon már aranyérmes brit Jayne Torvill, Christopher Dean kettős útjának egyengetésére.
Salt Lake-ben Berezsnaját nem zökkentette ki a határozat, átélt ő ennél összehasonlíthatatlanul nagyobb traumát is. Huszonegy évesen Rigában, edzés közben elesett, és akkori partnere, Oleg Slijahov korcsolyája belevágott a koponyájába. Két agyműtétet hajtottak végre rajta, miután a jobb oldala részlegesen lebénult, és egy ideig beszélni sem tudott. Ám olyannyira felépült, hogy tíz hónappal később már korcsolyázott.
Le Gougne és Gailhaguet hosszabb időre talonba került: működésüket a nemzetközi szövetség három évre felfüggesztette. A film pedig még két évtizeddel a történtek után is pereg tovább: a Netflix 2021 szeptemberében műsorára tűzte a Sportszerűtlen sportvilág című sorozatát, amelyben helyet kapott a 2002-es sztori.
Ahogyan annak idején Amerikában hívták: a skategate.