„Soha nem lesz belőled semmi, csak egy kis cigánykurva vagy! Tizenhat évesen kint fogsz állni a sarkon négy gyerekkel!” Horváth Anita alig volt kilencéves, amikor általános iskolai osztályfőnöke ezt mondta neki. Nem volt más „bűne”, minthogy elment az egyik osztálytársához, aki a cigánytelepen élt.
– Még sohasem jártam ott, de eszembe sem jutott, hogy ne mehetnék oda. Gyerekként nem a szegénységet láttam, csak azt, hogy milyen pici helyen milyen sokan laknak. Egyből úgy kezelt mindenki, mintha a kislányuk lennék, körülvettek, kérdezték, mit kérek, egyek valamit, mutattak ruhákat, ha tetszik, vigyem el. Az iskolában valahogyan kiderült, hogy ott jártam, és a tanítónő másnap az egész osztály előtt mondta, hogy szerinte mi lesz belőlem 16 éves koromra. Elmeséltem otthon a szüleimnek, bementek az iskolába, botrányos időszak kezdődött. A tanító magyarázkodott, hogy csak engem akart védeni, mert „te nem vagy olyan”, mint a másik lány, sokkal jobb képességű vagyok, félt, hogy milyen társaságba keveredek – meséli Anita, akinek hatéves koráig fogalma sem volt arról, hogy cigány származású, és mit jelent annak lenni. Első osztályos volt, amikor a tornasorban megkérdezte tőle a mellette álló kislány, hogy cigány-e. Anita annyit válaszolt, „nem tudom”.
– Nagyon elevenen él bennem az a nap. Mentünk a nagymamámhoz, esett az eső, a szélvédő esőcseppes volt, az autó hátsó ülésén ültem, és elmeséltem a szüleimnek, hogy képzeljétek, megkérdezték tőlem, cigány vagyok-e. Édesanyám válaszolt, azt mondta, hogy édesapám cigány, ezért az vagyok én is, és a bátyám is. Ez volt az a pillanat, amikor észrevettem, hogy apukám barna bőrű, barna szemű, nagyon sötét hajú, anyukám pedig porcelánfehér arcú, zöld szemű nő, többségi. Egészen addig nem tűnt fel. Nálunk nem volt téma a származásunk, édesapám a kisebbségi önkormányzat elnöke volt, de nem beszéltünk arról, hogy cigányok vagyunk. Polgárdin nőttem fel, Székesfehérváron jártam iskolába, a szüleim azt gondolták, ott magasabb színvonalú oktatást kapok. Soha nem nélkülöztünk, édesapám építési vállalkozó, muzsikus családból származik, a dédanyja hárfázott. A családunkon kívül nem is találkoztam cigányokkal, az unokatestvéreim szőkék és kék szeműek. Előfordult, hogy kislányként álltam a buszmegállóban, kikiáltottak az autókból, hogy „cigánykurva”. Nem tudtam mihez csatolni. Csak azt tudtam, hogy barnább bőröm és hosszú barna hajam van, de nem tudtam, hogy a fizikai adottságokon kívül mi lehet még az, ami bennem cigányosnak mondható – meséli Anita, hogyan találkozott életében először előítéletekkel. Felső tagozatban szerencséje volt, nagyon kedves osztályfőnöke lett, aki a mai napig figyelemmel kíséri a lány életét. Anita mindig kitűnő tanuló volt, bizonyítani akart, leginkább a szüleinek.
A középiskolában ő volt az egyetlen cigány származású tanuló, textiltervező szakra járt. Mindig jól rajzolt, érdekelte a művészet, az abban rejlő mélyebb rétegek. „Utálom az ilyen „C” típusú embereket!” Ezt már az új osztályfőnöke mondta a kamasz lánynak első évben.
– Angolt tanított, rendszeresen megalázott. Annyira, hogy a mai napig nem vagyok hajlandó angol nyelvű szöveget a kezembe venni. Mindent magamban tartottam, egyáltalán nem álltam ki magamért. Végighallgattam ezeket a mondatokat, legyünk túl rajta, gondoltam, és menjünk tovább. De belülről nagyon nehéz volt. Egyre többet hiányoztam, utáltam ott lenni, hanyag lettem, sokat voltam beteg, csak ne kelljen iskolába menni. Volt egy olyan eset, amikor a tanárok listát írtak rólam, ami elég abszurd. Leírták, hogy mit nem csináltam meg az adott tantárgyból, amit az osztályfőnök felolvasott az egész osztály előtt. Borzalmas öt évet éltem át.