– Nem voltam még kétéves, Rókafarmon nyaraltunk, volt ott egy csóka madár, Matyinak hívtuk. Egyszer csak kifűzte a cipőfűzőmet, nagyon megijedtem, Dani is ott volt, emlékszem, ahogyan ő is hátrébb ugrik ettől a jelenettől. Nem sokkal később lehetett, hogy Dani lázasan feküdt az ágyban, de én azt akartam, hogy játsszon velem. Mivel nem volt hajlandó, hozzávágtam a dömpert. Nagyon sírt, én pedig komoly szidást kaptam édesanyámtól, hogy ilyet műveltem a beteg bátyámmal. Szerencsére ez nem nyomta rá a bélyeget a kapcsolatunkra, mert már akkor sem szokványos báty-öcs viszony volt közöttünk. Dani soha nem vert meg, el is lettem kicsit kapatva, nekem mindent lehetett. Nem fitogtatta az erejét, pedig erősebb volt nálam. Mindig túlzottan óvott, védett, ez az alapkaraktere. Tűzön-vízen át mindenkit védeni, nem véletlenül lett ügyvéd – meséli Karsai Péter az első közös emlékeket Danival, a 40 hónappal idősebb bátyjával.
Meglehetősen vibráló szellemi közegben nőttek fel, apai nagyapjuk, Karsai Elek neves történész volt, ahogyan édesapjuk, Karsai László is, aki a holokauszt elismert kutatója. A család is érintett volt a zsidóüldözésben, de nem voltak vallásgyakorlók. Ennek ellenére a két fiú életében kezdetektől téma volt a származás, a korosztályukhoz hasonlítva hamarabb tisztában voltak a történelmi eseményekkel, a múltjukkal, a gyökereikkel, amelyekhez kötődtek, de ahogyan Péter mondja, „soha nem voltunk melldöngető zsidó származású csemeték”. A káli-medencei családi nyaraló fontos szerepet játszott az életükben, annak ellenére, hogy kamaszként nem mindig élvezték a „száműzetést”, az ott töltött nyarakat.
– A ’80-as évek közepén vettek a szüleink egy romos házat, ’88 nyarától voltunk ott rendszeresen. Eleinte nem szerettük Danival, baromi unalmas volt, akkoriban Köveskálon semmi sem történt. A nyüzsgő budapesti léthez képest durva váltás volt ez két kiskamasznak, nincs mozi, nem jártak a villamosok. Főleg én untam. Persze elteltek a nyarak, fociztunk, strandra mentünk, kirándultunk, bicajoztunk, fix második otthonunk lett a nyaraló. Édesanyám is egyetemi tanár volt, a műszaki egyetemen az újlatin tanszék vezetője, így két hónapot biztosan ott töltöttünk. Amikor már nagyobbak lettünk, nem mindig mentünk a szüleinkkel, Budapesten maradtunk. Elkezdtük élni a lazább legényéletet, Dani lassan az egyetem felé kacsintgatott, én pedig gimnáziumba mentem. Anyuék szabad kezet adtak, ami jó döntés volt, hiszen nem voltunk balhésak, jó gyerekeknek számítottunk, nem okoztunk tűzvészt otthon. Meghatározóak voltak a gyerekkori évek, nyugalomban, békében teltek, nem volt otthon háromszor sem hangos szó vagy tányércsapkodás. Daninál teljesen egyértelmű volt, hogy a jogi pályát választja, amiben meghatározó szerepe volt anyai nagyapánknak, aki jogászként dolgozott. Sokat beszélgetett Danival a jogi pályáról, több ilyen emlékem van, hogy a nagyszülőknél vagyunk, és nagypapa órákon keresztül meséli a szakmai élményeit, Dani pedig nagy szemekkel, csodálattal hallgatta. Nálam más volt az út, nem volt teljesen egyértelmű, hogy mi legyek, mert semmiben sem voltam olyan kiemelkedő, mint ő. Engem is érdekelt a jog, a történelem is megfertőzött, de nem volt meg bennem az az eltökéltség és akarat, ami a bátyámban. Én is jelentkeztem a jogra, de nem vettek fel, az államigazgatási főiskolán kötöttem ki, igazgatásszervező szakon végeztem. Nem dolgoztam az államigazgatásban egy percet sem, multiknál helyezkedtem el, nyelveket beszéltem. Egy évet éltem az USA-ban még gimnazistaként, aztán három évet töltöttem Rómában. Fantasztikus évek voltak, sok szállal kötődöm a városhoz, minden egyes macskakövét ismerem, de hosszú távon nekem túlságosan stresszes. Persze 25 éve az AS Romának szurkolok, Dani Fulham-rajongó, de emiatt soha nem volt nézeteltérés közöttünk.
A két fiú életében mindig jelen volt a foci, hétvégenként a közeli grundon rúgták a bőrt, aztán Péter csatlakozott egy fociklubhoz, és vitte magával Danit is. Az egyik az ifi csapatban, a másik a felnőttben tüsténkedett, 2013-ig játszottak együtt nagypályán. Amikor Dani alkotmányjogászként Strasbourgban dolgozott, és ott élt négy évig, a helyi amatőr csapattal bajnokságot nyert.
Egészségben telt a család élete, a nagyszülők elvesztését, ha nehezen viselték is, de az élet velejárójának tekintették, édesanyjuk betegsége viszont derült égből villámcsapásként érte őket. Sokat volt kórházban, a fiúk tevőlegesen nem nagyon tudtak mellette lenni, tíz hónap alatt veszítették el.
Dani számára mindig fontos volt az egészség, vigyázott magára, Péter szerint „parásabb” volt, mint ő, sokszor mondta, hogy az egészségre vigyázni kell, aggódott magáért, hogy ne legyen beteg. Újabb villámcsapásként érte őket, amikor közel két évvel ezelőtt, 45 évesen Dani megkapta a diagnózist: gyógyíthatatlan beteg, ALS-ben szenved. A betegségnél fokozatosan elsorvadnak az izmokat mozgató idegek, ami teljes bénuláshoz vezet, majd a légzőizmok is leállnak, a halál fulladás miatt következik be.
Már négy napja vizsgálták Kaposváron, amikor felhívta az öccsét, hogy menjen le hozzá, legyen ott vele, amikor az orvosok elmondják a diagnózist. Megérezte, hogy rossz hírt közölnek vele.