Sokakban keletkezik olyan érzés, hogy Orbán Viktor kétértelmű kijelentéseivel valójában Magyarország uniós tagságát lebegteti, s az EU-ból való kilépésünket készíti elő, de ez a megállapítás nem helytálló; Orbán Viktornak esze ágában sincs kilépni az Európai Unióból, mert pontosan tudja, hogy ez az ország, amit az elmúlt 15 évben felépített, másnap csődbe menne.
Így aztán érdemes a helyén kezelni azokat a megjegyzéseit is, amelyek az uniós tagság mérlegelésével kapcsolatosak, ahogy azokat is, amelyeket Trump amerikai elnök szájába ad, aki állítólag mindig megkérdezi tőle, hogy miért nem lépteti ki Magyarországot az EU-ból. Meglehet, Trump a maga nyerseségében valóban hangoztat ilyeneket, de ahogy Orbán Viktor utólag megjegyezte, nem lehet nála tudni, hogy viccelődik-e, bár, ha a hatalomgyakorlását vesszük alapul, könnyen meglehet, hogy nem. Az, hogy Orbán az amerikai elnök megjegyzését fölidézte, csak azt a célt szolgálja, hogy egyrészt érzékeltesse a kettejük közt lévő viszony bensőségességét, másrészt azt, hogy épp e bensőségességből adódóan azt a látszatot keltse, hogy a nagy testvér segítségére bármikor számíthatunk.
Ennek ugyan egyelőre semmilyen jele nincs, épp ellenkezőleg, sokkal inkább úgy tűnik, hogy a nagy testvér nem megsegíteni szándékozik a magyar kormányt, inkább megregulázni, például olyankor, amikor Orbán Viktor a saját kis külpolitikai játszmáit akarja érvényesíteni Boszniában, vagy amikor szóba kerül az orosz energiafüggés, ahogy az is tény, hogy a magyar kormányfő által oly nagyon várt, s a Trump megválasztásához kötött gazdasági föllendülés reménye oda; marad tehát az illúzió világa.
https://jelen.media/kozelet/az-amerikaiak-futni-hagytak-rogant-aztan-benyujtottak-a-szamlat/
Az illúzió világának játékszabályai pedig azt diktálják, hogy Orbán Viktor úgy tegyen, mintha valós mérlegelés tárgya lehetne az, hogy az Európai Unióhoz köti-e Magyarország a sorsát, mert a lehetőség fölvetése áhított választói csoportokat mozgathat a Fidesz felé. De a valósághoz ennél sokkal közelebb áll az az üzenet, amelyet az egykori harcostársnak, ma már kőkemény ellenfélnek, Donald Tusk lengyel kormányfőnek üzent: ne reménykedjen abban, hogy kilépünk az Európai Unióból, az ő célja valójában az, hogy a Patriótákkal közösen megváltoztassák az EU működését.
A kérdés az, hogy erre mennyi esélye van Orbán Viktornak, aki már nem először vizionált olyan szintű jobboldali – pontosabban szélsőjobboldali – áttörést, amellyel megforgatja a világot, de ez már korábban és a tavalyi EP-választáson sem jött be. És bár kétségtelen, hogy az FPÖ s az AfD erősödése számottevő Ausztriában, illetve Németországban, egyelőre nincs esélye annak, hogy hatalomra kerüljenek, Franciaországban pedig most egészen zűrzavaros a helyzet, és valószínűleg Orbán Viktor sem becsüli alá Macron elnök stratégiai képességeit, amelyekkel kimanőverezheti Marine Le Pen pártjának egyeduralmát. Az is tanulságos lehet, hogy Giorgia Meloni olasz miniszterelnök mennyire eltérően viselkedik kormányon, mint ahogy azt ellenzékben tette. A realitás tehát jelenleg az, hogy Európában a következő választásokig egyészen bizonyosan konzerválódnak a jelenlegi erőviszonyok, ezek pedig sok jót nem ígérnek Magyarország számára.
Mert bár az erőviszonyok nem változnak, Trump elnök azonban – a tornádó, ahogy Orbán Viktor szereti jellemezni azt a sajátos politikát, amelyet mások inkább az őrület szavával minősítenek – kimozdította a nagyhatalmakat a megszokott tespedtségükből, s ez a folyamat találkozott az uniós működés megújításának már sokszor hangoztatott, de valójában mindig odázott szándékával, amelynek hatalmas lökést adott korábban Enrico Letta, majd Mario Draghi versenyképességi jelentése – ez utóbbi kíméletlen élveboncolása az Európai Unió működésének. A Draghi-jelentés maga a Trumpizmus ellensúlya; nem igaz tehát, hogy az EU, ahogy azt Szijjártó Péter szereti hangoztatni, ne készült volna arra, hogy Trump elnök fölforgatja maga körül a világgazdaságot. Mi több, épp a magyar EU-elnökség csúcspontja volt az a budapesti nyilatkozat, amely Európa versenyképességének megújítását deklarálja. S bár ez a nyilatkozat enyhébb célokat fogalmaz meg, mint a két, Dragi- és Letta-féle jelentés, legfőbb célkitűzései ezeken alapszanak.
Az EU most, e jelenlegi, valóban kaotikusnak minősíthető helyzetben egyfajta megtakarítási és beruházási unióra törekszik, s a budapesti deklaráció azt tűzi ki célul, hogy 2026-ig „határozott lépéseket” kell tenni ezen a területen. A tőkepiaci unió ötlete valójában azt a célt szolgálná, hogy az európai magánmegtakarítások maradjanak az EU-n belül, sőt a piacra további forrásokat is lehessen vonzani. Ahogy azt egy korábbi cikkében Krajczár Gyula külpolitikai elemző megállapította, itt azokról a pénzekről van szó, amelyek a forrásául szolgálhatnak az európai innovációnak, az innovatív cégek fejlődésének és növekedésének.
A deklaráció foglalkozik az ipari megújulással, a dekarbonizációval és a technológiai fejlődéssel, hogy valóban termékeny környezet jöjjön létre az innovatív technológiák kialakításához. Ennek azért is van jelentősége, mert az EU nem áll rosszul a tudományos és fejlesztési erő terén, de az eredmények termékké váltásának és piacra juttatásának folyamata egyelőre nem sikeres.
A budapesti deklaráció óvatosan ugyan, de foglalkozik a védelmi készültség fejlesztésével, de az azóta eltelt időszakban ez – elsősorban a Hajlandók megjelenése és elkülönülése miatt – fölértékelődött, úgyhogy valószínűsíthető, hogy a biztonság és a védelem területe kiemelt jelentőségű lesz az elkövetkezendő évtizedben Európában. A Draghi-jelentés szerint ez az egyik olyan kiemelt terület, amelyre a megújuló innovációs struktúráknak és apparátusoknak irányulniuk kell. Egyrészt ezen a területen a széttöredezett beszerzések miatt a vásárlók általában nem tudnak jó árakat elérni, másrészt ez az a szektor, amelyben mértéken felül nagy az import. Ebből adódóan komoly konfliktusra lehet számítani Európa és az Egyesült Államok között, hiszen utóbbinak nyilván az az érdeke, hogy fenntartsa vagy még inkább növelje fegyver- és egyéb védelmi célú eszközök exportjának jelenlegi szintjét.
Támogatja a deklaráció a Letta-féle „ötödik szabadság” koncepcióját, s elhatározza, hogy kutatási és fejlesztési költségeknek el kell érniük a GDP 3 százalékát 2030-ra. Ugyanakkor – s emiatt is főhet Orbán Viktor feje – nagyon határozottan foglal állást a stratégiai energetikai szuverenitás, a klímasemlegesség és a „valódi” energiaunió kiépítése mellett. Ahogy azt Krajczár Gyula jelezte, a Draghi-jelentésnek ez az egyik leghosszabban és legrészletesebben taglalt része, s a területet az európai versenyképesség elmaradása egyik fő tényezőjeként jelöli meg. A Draghi-jelentés egyébként a versenyképességi programra felvázolt közel 800 milliárd eurós éves plusz költségvetés bő felét fordítaná az energetikai átalakításra.
Vagyis: Európa, ha föl nem is készült Trumpra, de elmozdult az önvédelem irányába, amit erősít a Hajlandók koalíciója – ez az a társaság, amelyből Orbán Viktor már a maga sajátos külpolitikája miatt is eleve kimarad. E társaság jelentősége túlmutat az EU-n. A koalíció 2025 márciusában alakult, s olyan nyugati országokat gyűjt egybe, amelyek képesek és készen is állnak támogatni, segíteni Ukrajnát az Oroszország ellen vívott honvédő háborújában. Ehhez az EU államain kívül csatlakozott Kanada és Nagy-Britannia, illetve Törökország is. A Hajlandók egysége nemcsak Ukrajnát illetően tűnik föl, hiszen e koalíció azokat tömöríti valójában, akik meghatározó szerepet játszanak az EU átalakításában – Franciaországról, Németországról, Hollandiáról, Olaszországról, Norvégiáról, Lengyelországról, Svédországról, Dániáról, Csehországról, Finnországról, Romániáról és Spanyolországról van szó. Olyan országokról, ahol a legkevesebb nyolcban – Franciaország, Németország, Hollandia, Olaszország, Lengyelország, Csehország, Románia és Spanyolország – Orbán Viktor a választás befolyásolására törekedett, inkább kevesebb, mint több sikerrel.
Ezek az uniós tagállamok nagyon is érzik azt a kihívást, amelyet Donald Trump görgetett eléjük; nem véletlen, hogy szinte valamennyiük komolyan gondolkodik az EU versenyképességének helyreállításán és előmozdításán. Így juthatott el Németország a bő másfél hét múlva tisztségébe lépő Friedrich Merz kancellár által diktált koalíciós szerződésben oda, hogy tartsák vissza az EU-s pénzeket, illetve vonják meg a szavazati jogot az olyan országoktól, amelyek megsértik az olyan kulcsfontosságú EU-s alapelveket, mint a jogállamiság. A német koalíciós tárgyalások egyik kulcseleme volt ugyanis, hogy Berlin nyomást gyakoroljon az EU-ra az olyan országok miatt, mint Magyarország, amely rendre vétóz vagy ellenez számos közös brüsszeli döntést. „A korábbinál sokkal következetesebben kell alkalmazni a meglévő védelmi eszközöket a kötelezettségszegési eljárásoktól kezdve az uniós források visszatartásától az olyan tagsági jogok felfüggesztéséig, mint például a szavazati jog az Európai Tanácsban” – írták a CDU/CSU és az SPD tárgyalói a koalíciós tervezetben.
Félreértés ne essék: ezt nem Brüsszel diktálja, hanem az Európai Unió legerősebb állama, amelyhez fölsorakozhat Lengyelország, Franciaország és Spanyolország is, csak hogy néhány nagyot említsünk, a skandináv államokról már nem is beszélve, kiváltképp azokról, amelyek NATO-tagságát Orbán Viktor előre megfontolt szándékkal, ki tudja, milyen indokból, folyamatosan és a legvégsőkig akadályozta. És mivel Németország igencsak aggasztónak tartja a magyar kormány Moszkva-politikáját, hiszen Orbán Viktorék többször éltek vétójogukkal, hogy megakadályozzanak orosz oligarchák és orosz kormánytisztviselők elleni szankciókat, éppen ezért a vétójog megkerülése érdekében a hivatalba lépő német kormány „a minősített többségi szavazás kiterjesztését akarja támogatni az Európai Tanácsban, különösen a közös kül- és biztonságpolitika bizonyos kérdéseiben, például a szankciók kiszabásában”; tehát azt akarják: Brüsszel magyar jóváhagyás nélkül dönthessen bizonyos kérdésekben. A minősített többség felvetése nem újkeletű, ezt a javaslatot (is) tartalmazta a Draghi-jelentés.
Ide tartozik, hogy miután a következő, 2028 és 2034 közötti uniós költségvetési ciklus tervezése már megkezdődött, az Európai Parlament költségvetési bizottsága olyan jelentést fogadott el, amely szerint ragaszkodnak ahhoz, hogy a jövőben „az uniós forrásokhoz való hozzáférésnek” kapcsolódnia kell az „uniós értékek és a jogállamiság tiszteletben tartásához”. Ennek részeként felmerül egy új mechanizmus bevezetése is, amely lehetővé tenné, hogy a támogatások közvetlenül jussanak el a kedvezményezettekhez, „függetlenül a kormányuk intézkedéseitől”. Csak hogy tisztán lássunk: az EU jogállamisági kifogások miatt jelenleg több mint 20 milliárd eurót tart vissza Magyarországtól.
Orbán Viktor jól ismeri ezt a terepet, nagyon sokáig nagyon otthonosan mozgott benne. Nem csoda, hogy Donald Tusknak azt írja, ő és a Patrióta frakció célja az, hogy az EU-t visszaállítsák abba a korábbi állapotába, amikor még hazánk és Lengyelország csatlakozott, mert akkor még a „brüsszeli bürokraták” az embereket szolgálták, és nem avatkoztak bele a tagállamok belpolitikai vitáiba, ahogy azt szerinte ma teszik. E ponton két érdek ütközik: az EU is szeretne visszajutni ahhoz az állapothoz, amikor Magyarország még nemcsak aláírta az Európai Uniós alapjogi chartát, hanem annak tartalmát kötelezőnek is gondolta a maga számára. E két szempont ma összebékíthetetlennek látszik Orbán Viktor kormányzása alatt.
Mindebből legalább két következtetés vonható le. Az egyik, hogy nem Orbán Viktor lépteti ki Magyarországot az EU-ból, hanem az EU lép túl Magyarországon; nem csoda, hogy Szent-Iványi István volt diplomata, a Connet Europe elnöke a napokban úgy értesült, hogy május végén nemcsak hogy folytatódik az EU 7-es cikkelye szerint indított eljárás Magyarország ellen, mert az ehhez szükséges tagállami támogatás a színfalak mögött megszületetett, hanem az sem kizárt, hogy ennek végén megvonják Magyarország szavazati jogát. A másik következtetés, hogy Magyarország elveszített már most is komoly uniós forrásokat, s ezek visszaszerzésére lényegi esély nincs; mint ahogy nagyon rossz tárgyalási pozíciókból indul a következő költségvetési ciklusról zajló megbeszéléseken is. Az elveszített pénz persze nagyon sok, rettentő összeg, de egy költségvetés tervezésekor mégsem pótolhatatlan. Pótolhatatlanná az teszi, hogy ha meglenne is, a magyar gazdaság ugyanilyen szerkezeti gondokkal küszködne, mint ma is, a különbség annyi, hogy akkor volna mit ellopni. De ez már egy másik történet.
https://jelen.media/kozelet/akar-mar-iden-donthetnek-a-magyar-kormany-szavazati-joganak-felfuggeszteserol/