Emlékszel még rá, hogy mikor annyi idős voltál, mint Nina a filmben, mi volt a kedvenc könyved, kedvenc történeted?
Könyvre nem emlékszem 12-13 éves koromból, de azt tudom, hogy ennyi idősen nagyon szerettem a Házibuli című filmet. Érdekes, hogy korábbról is későbbről is emlékszem regényekre, de ebből az igazi, elsőszerelmes időszakból csak az maradt meg, hogy naplót írtam.
Most is csinálod még?
Igen, sőt, amikor a forgatókönyvön dolgoztam, visszanéztem az összes naplómat, amit valaha írtam. Segített átélni, hogy milyen hangulatom volt akkor, mit értettem a világból, mik voltak akkor a számomra fontos dolgok.
Mennyire emlékeztél az akkori önmagadra?
Néha meglepődtem, hogy Jézusom, micsoda hülyeségeken tudtam vekengeni! De például emlékeztem a legjobb barátnőmre, akit Dórinak hívtak, és mi voltunk a Nóri-Dóri páros, állandóan kosaraztunk a Gellért-hegyen, házibulikba jártunk, megéltük az első szerelmet… Aztán pont egy fiú miatt szakadt meg a barátságunk. Később, tizennégyéves koromban elváltak a szüleim, persze minderről sokat írtam, úgyhogy tudom, mennyire segíti a veszteségfeldolgozást az írás.
A veszteség megélése, a gyászfeldolgozás, az, hogy a legjobb barátnőd egyszer csak szerelmes lesz, és te nem érted, mi történt veletek, ugyanaz az érzés marad felnőttkorban, mint gyerekként, vagy az idő változtat azon, hogy mihez kezdesz ezekkel az érzelmekkel?
Azt hiszem, hogy az érzés most, néhány évtizeddel idősebben is ugyanaz. Lehet, hogy picit könnyebben tudom feldolgozni, mert már többször éltem meg veszteséget, és van stratégiám a megküzdéshez, de a fájdalom ugyanaz marad. Most, hogy beszélgetünk jut eszembe, hogy a legjobb barátnőmmel egészen a gimnáziumig minden rendben volt, aztán egyszer csak már nem voltunk többet legjobb barátnők. Szerelmes volt belém egy fiú, aki nekem viszont nem tetszett. Ők ketten később összejöttek, és ezt valahogy nem bírta ki a barátságunk. Ki tudja, lehet, hogy ezeket az élményeket tudat alatt írtam bele a történetbe? Várj, eszembe jutott a válasz az előző kérdésedre!
A könyvekről?
Igen, most már beugrott, hogy Kunderát és Hessét olvastam nagyon sokat ebben az időben. A Demiánt nagyon szerettem, gimi elején került a kezembe A lét elviselhetetlen könnyűsége, hiszen ez az az időszak, amikor az ember elkezd gondolkodni az élet nagy kérdésein, nem?
De igen, még én is emlékszem rá, hogy tizenévesen Kunderát olvasok, mert a fiú, aki tetszett, szintén azt olvasta. És arra is emlékszem, hogy semmit nem értettem belőle, de végig küzdöttem magam rajta.
Ezért is jó ezeket a könyveket újra elolvasni azt hiszem.
Az, hogy a film a maga meseszerűségében is hétköznapi, ismerős, hogy nem tolódik el semmilyen szélsőség irányába, ezt mennyire segítette a holland regény, amire a forgatókönyvet alapoztátok?
A hollandok csodálatosak ezen a téren, mert nagyon sok gyerekfilmet csinálnak, és nagyon őszintén beszélnek komoly kérdésekről. Ezért is örültem nagyon, hogy rátaláltam erre a regényre. Nagyon tetszik Anett Huizing könyvében, hogy a földön jár, és nagyon őszintén beszél ezekről a kérdésekről, amiket a filmben is előveszünk. Ez a fajta kevésbé hagyományos történetmesélés is tetszett: itt egy kislány, akinek az a problémája, hogy azt hiszi, hogy nincs problémája, és ezzel kéne kezdeni valamit. Hiszen a forgatókönyvek általában abból az alapállásból indulnak, hogy a főhősnek van valamilyen külső vagy belső konfliktusa és ennek nagyjából a tizenötödik percig ki is kell derülnie. Itt viszont Nináról azt tudjuk meg, nagyjából az első percben, hogy szeretné, ha békén hagynák végre azzal, hogy ő a kislány, akinek meghalt az anyukája, mert már baromira unja ezt a párbeszédet.
Talán mert ez Ninában nem tud igazán tragédiává válni, nem? Körbeveszi egy szerető család, egy gondos apuka, támogató felnőttek, barátok, van hobbija, mintha az élet kitöltené a réseket körülötte.
Aztán mégiscsak kiderül, hogy ahhoz, hogy ki tudja nyitni a szívét, akár a saját kis életében, le kell küzdenie bizonyos akadályokat. Szembesülnie kell azzal, hogy akármit hitt is addig, ő még nem áll készen azokra a dolgokra, amikre a kortársai igen, amire a tesója igen, vagy amire akár már a saját apukája is készen áll.
Nagyon karakteresek a díszletek és a színek a filmben, mert amennyire ismerősek, és egyszerűek, annyira meseszerűek is. Mesélnél kicsit arról, hogy ezek, hogy segítették a történetet, hogy alakítottátok például a színeket a karakterekhez?
Alapvetően a film hangvétele olyan, hogy el is emeli a nézőt, de közben végig a földön jár, és mi ezt az egyveleget szerettük volna látványban is létrehozni. Ehhez jött a Bauhaus-világa, ami engem nagyon megfogott és teljesen egyértelműen összepattintott mindent. Rendezőként mindig hatalmas feladat kidolgozni, hogy a jelmez, a díszlet, itt még pluszban az animáció is, hogyan tudna koherens egészet alkotni úgy, hogy közben megengedjük magunknak a játékosságot, a vezetett eklektikát. Alapszíneket használtunk, amik a Bauhausnak is a színei, és ez az egyik pillér, ami összetartja a különböző látványelemeket. A jelmezek színei szimbolikusak, kapcsolódnak a karakterekhez. Lídia, aki egy kicsit időn kívüli karakter, ő kiesik ebből a kék-sárga-piros-fehér színvilágból, megnyugtató, visszafogott földszíneket visel. Tudod, egy hasonlóan hosszú filmben, általában, nagyjából száz jelenet van, ebben a filmben viszont 195. Ez a duplája, és én minden jelenetnek úgy mentem neki, hogy végig gondoltam mi a háttér színe, mi a jelmez színe, milyen színű a haja a színésznek és annak, akivel épp beszélget. Ezek együtt adták ki a végén, hogy mik azok a kombinációk, amik működni tudnak.
Az például egy elképesztően kedves váltás volt, ahogy Marcell elkezdett írók portréival ellátott pólókat hordani, miután megtudta, hogy Nina imád olvasni.
Igen, ilyen kis játékok vannak a filmben. Tenki Réka figurájának a szögletességét azzal hangsúlyoztuk, hogy ráadtunk teljesen lehetetlen színű-formájú dolgokat, amik valahogy egyáltalán nem illenek abba a környezetbe, viszont segítik megérteni a karaktert, és tulajdonképpen meg sem lepődünk, ha épp szétbarmol valamit maga körül. Lídia körül viszont, aki nagyon befogadó figura, minden lágy és bohém, kendők és szemüvegek az állandó kiegészítői. András, az apuka ingjei szinte mind meg vannak varrva, illetve ráadtunk egy szabásmintás inget az egyik jelenetben. Ez alig észrevehető a nézőtérről, de mégis fontos volt, hiszen megtudtuk, hogy Lujza, a volt felesége ruhákat varrt, és ebben az ingben benne van az is, hogy bizonyára tőle kapta.
Az, hogy utoljára sok évtizede készült érvényes ifjúsági/családi film a magyar filmgyártásban, könnyített vagy nehezített a dolgotokon?
Majd kiderül a nézőszámokból. Nagyon nehéz filmre pénzt kapni, és az, hogy ez egy különleges stílusú, specifikus közönséget megszólító film, talán segített. Tíz éve foglalkozom fiatalokkal, létrehoztam egy gyerek- és ifjúsági filmfesztivált Cinemira néven, hogy ezzel is népszerűsítsük a fiatal közönségnek szóló, minőségi filmeket. Elképzelhető, hogy ezis segített hitelesíteni ezt a filmtervet, de nem igazán gondolkodtam el ezeknek a jelentősőgén, csak nagyon vágytam rá, hogy ez az egész megtörténjen, hogy ez a film megszülessen. Bízom abban, hogy a film sikere után más alkotók is kedvet kapnak hozzá, hogy a fiatal közönségnek szóló filmeket készítsenek, mert ez hosszútávon is nagyon fontos lenne.
A Cinemira fesztiváligazgatójaként mi a tapasztalatod, melyik európai országok járnak élen a gyerek/ifjúsági filmek terén?
A Benelux államokban sok készül, a belgák például elsősorban animációban erősek. Nagyon komolyan veszik a műfajt a franciák is, de Lengyelországból is szuper alkotások szoktak érkezni. Azt talán nem kell mondanom, hogy a skandináv államok ebben is élen járnak, a dánoknál eleve olyan a támogatási rendszer, hogy az éves filmtámogatásnak a 25%-át gyerekfilmekre kell fordítani. Ettől mi még nagyon messze vagyunk. Élőszereplős, egészestés mozifilm, alig készült az elmúlt harminc évben, így nincs benne a magyar családi rutingban, hogy szülők és gyerekek együtt nézzenek ilyen filmeket. Bízunk benne, hogy a Véletlenül írtam egy könyvet, ezt a hagyományt visszahozza.
Nina vesz egy füzetet, gondosan választja ki a tollát, amivel nekivág a könyvírásnak, és alapvetően is kevés a digitális elem a filmben. Szándékosan ennyire analóg ez a történet?
Van benne mobil, meg laptop, de alapvetően fontosnak tartottuk a kézírás megjelenítését, mert egész más hatása van annak, ha valamit kézzel írsz le. Sőt, létrehoztunk egy saját font-készletet, amit gyerekek írásaiból fejlesztettünk tovább. A főhős lelkiállapota és az írásképe közti összefüggés is megjelenik az animációs elemekben. Persze, sok mindenre rá kellett segíteni digitálisan, mert a fiatal közönség vizuális mércéjének másképp nem lehet megfelelni, de közben már a főcím is elvisz a stop-motion világába, aminek mégiscsak van egy erősen analóg hangulata.
*
A Véletlenül írtam egy könyvet című családi film írója és rendezője Lakos Nóra, producerei a CURTIZ-t és a Magasságok és mélységeket is jegyző Sümeghy Claudia és Topolánszky Tamás Yvan, valamint Lakos Nóra, holland koproducerei Maaike Neve és Joram Willink. A filmet, mely a Nemzeti Filmintézet első zöldprodukciója, a Nederlands Filmfonds és az Eurimages támogatásával, a JUNO11 Pictures és a holland BIND koprodukciójában, a JUNO11 Distribution valamint az Emberi Jogi és Kulturális Alapítvány mutatja be. Az alkotás line producere Tarr Erika, operatőre Reich Dániel, látványtervezője Szurdi Juci, jelmeztervezője Lányi Fruzsina, kreatív animációs rendezője Bátory Péter, zeneszerzői pedig Jacob Meijer és Alexander Reumers.
Nyitókép: Simon Márk