Színészként sokszor szélsőséges helyzetekben vagytok színpadon, a rádióban kevésbé, viszont ott minden szavatokért magánember feleltek. Ez nem volt ijesztő először?
Murányi Tünde: Az elején nagy segítség volt, hogy felvételről ment az adás, így akkor, ha valamit elrontottunk, újra tudtuk venni.
Kálid Artúr: Péntekenként megy az adás, emiatt ezek közül csaknem tíz még felvételről ment. A vége felé már mondtam, hogy jó lenne élőzni, de sajnos a próbáink miatt csak felvételről tudtuk megoldani.
Az élő adás olyan szempontból könnyebb lehet, hogy nagyobb a koncentráció, a figyelem, hasonlóan a színpadi produkciókhoz.
Murányi Tünde: Számomra az elejétől kezdve megvolt a kellő adrenalin, feszültség, mert izgultam. Még soha nem csináltam ilyesmit. Artúr vezetett reggeli műsort a tévében, ami még nehezebb, hiszen az ember egész teste, minden rezdülése látszódik. Nekem ez is teljes mélyvíz volt, nagyon izgultam, olyan volt, mint egy nyilvános főpróba. Amikor kiderült, hogy működik a dolog, már én is vártam azt, hogy milyen élőben, és tényleg jobb.
Kálid Artúr: Imádom az élőt. Egyrészt valóban, visszavonhatatlan, tehát amit kimondasz, az ott van, ott is marad. Éppen ezért sokkal jobban ki vannak hegyezve az érzékszervek mindenre, így arra is, hogy Tünde hogyan vesz mellettem levegőt, vagy hogy a partner hogyan néz. Van, amikor direkt reagálok is arra, hogy az adott vendég éppen milyen nonverbális gesztust tett. Számomra ez a legfontosabb az egészben, ez a fajta nyitottság, az ugrásra készség. Nagyon izgalmas műfaj.
Ahogy mondod, azt érzem, ez nehezebb, mint színpadon lenni. Miközben ott akár hatszáz ember is néz, itt pedig csak önmagatoknak kell lenni.
Kálid Artúr: Nekünk ez nyilván olyan szempontból nagy kihívás, hogy minden témában megfelelő módon fel kell készülni, mindenhez kell egy picit érteni. Nyilván van egy szerkesztő, aki segít háttéranyagokkal, s fel is készülünk. Másrészt, itt tényleg önmagadat kell adni, és az nagy felelősség, s kérdés, hogy vajon az elég-e. Erre vonatkozóan nem is kapunk nagyon visszajelzést, úgy szállnak el a műsorok, hogy mi magunk között megbeszéltük, milyen volt, de a hallgatók véleményét nem ismerjük.
Murányi Tünde: Nehéz műfaj, éppen ezért eléggé komolyan vesszük és fölkészülünk. Csáth Géza rajongója voltam egykoron, és most az egyik műsorra készülve újraolvastam a novelláit. Kiderült, hogy egyáltalán nem emlékeztem rájuk.
És az is nehéz, hogy minél többet készül az ember, annál több dologról tudja, hogy még elolvashatná.
Kálid Artúr: Ezzel kapcsolatban pozitív visszajelzéseket kapunk a vendégektől, hiszen a hatalmas tudású emberek közül, akikkel interjút készítünk, van pár visszajáró vendég. Szeretem meglepni őket, kicsit kizökkenteni a komfortzónájukból. Mondjuk, beszélgetünk például egy költővel, és akkor én teljesen más témáról kérdezek, tehát nem az ő műveiről. Persze, felkészülünk belőle is, elolvassuk rengeteg versét, és amelyik tetszik, azt kiírjuk és felolvassunk neki.
Murányi Tünde: Fodor Annamária színész kolléganőm volt a vendégünk, akivel négy nyarat forgattuk végig a Munkaügyekben. Nagyon komolyan végignéztük, hogy most mivel foglalkozik, s azokról kérdeztük. Meglepődve írta utána, hogy nem csacsogós magazinműsort csináltunk vele, pedig az kényelmes és kézenfekvő lett volna.
Utánajártatok, hogyan kell műsort vezetni, hogy miként kell kérdezni, vagy pedig bíztatok magatokban, a tapasztalataitokban, abban, hogy ez is menni fog?
Kálid Artúr: Én azt gondolom, hogy a Sugár Ági, aki ennek a kulturális részlegnek a vezetője, valószínűleg jól meglátott valamit, amiről mi magunk sem tudtunk. Olyan nem nagyon volt még a Klubrádió történetében, hogy házaspár vezessen műsort. Ági ragaszkodott is hozzá, hogy mindig csak együtt dolgozhassunk. Ő azt feltételezte valószínűleg, hogy a 26 év együttélés miatt félszavakból is értjük egymást. A másik fontos gondolata az volt, és szerintem ez a lényeg, hogy van két általánosan tájékozott ember, színészek, akik vélhetően tudnak beszélni és tudnak saját gondolatokat megfogalmazni. Elég kíváncsiak, és ennél több nem kell. Mint kiderült, valószínűleg ez működteti a műsort, meg nyilván a lelkiismeretes felkészülés. Izgalmas, és az is egy plusz adománya ennek a történetnek, hogy ugyan 26 éve vagyunk együtt, és tényleg elég sok mindent tudunk egymásról, de a műsorok kapcsán ezer és egy olyan téma bejön, amiről lehet, hogy mi egyébként a hétköznapokban nem beszélgetnénk.
A 26 év házasság hátráltató tényező is lehet olykor. Hiszen, ha valaki nagyon közel van a másikhoz, akkor kíméletlenül őszinte is tud lenni vele.
Murányi Tünde: Nem tudom elképzelni mással ezt a munkát. Hezitáltam, amikor mondta Artúr, hogy lenne ez. Jó, de én hogyan kerülök a képbe? Szóval nekem olyan erős támaszt, biztonságérzetet ad az, hogy Artúrral csináljuk a műsort, ami nélkül én képtelen lennék erre. Mint ahogy az életben is: tudom, hogy nem fog becsapni, vagy nem fog olyan helyzetbe hozni, ami kényelmetlen nekem. Mi elég ritkán veszekszünk az életben, akkor viszont Artúr nagyon kiabál. Mint egy dupla oroszlán. Felüvölt évente párszor, s leszakad az ég. Azt tudtam, hogy a rádióban ilyen nem fordulhat elő. Legfeljebb adás után fog velem üvölteni, azt meg valahogy túlélem. Persze azért figyelek én is. Elég érzékeny vagyok a környezetemre, de történnek vicces dolgok is. Egyszer kérdezi Artúr, hogy ,,te, nem láttad, hogy így jelzek az ujjammal?” Ő nézi a monitort, hogy mikor kell befejezni, és jelzett. Bennem meg volt még egy kérdés, amit fel akartam tenni, s mivel a vendégre koncentráltam, nem láttam, hogy Artúr az asztal alatt mutogat.
Kálid Artúr: Nincs mese, élő műsor van.
Murányi Tünde: Mondtam, hogy ennél sokkal nagyobb gesztus kell, olyan, amit észre lehet venni, s nem fog senkit megzavarni. Persze, ilyen megtörténhet, de csak vele tudom elképzelni ezt a műsort. És szerencsére annak is megvan a lehetősége, hogy finoman, ízlésesen és természetesen a magánélet szentségét tartva, de önmagunkról, a saját életünkről is tudunk beszélni, és beszélünk is.
Kálid Artúr: Kérdezési technikákat bizonyosan lehet tanulni, de azt, hogy tényleg úgy legyél ott vele, és úgy figyelj rá, amitől jó lehet a műsor, a színpadon tanultam meg. Amikor tényleg úgy vagy ott, hogy érzékeled a társaidat, és abból tudsz kiindulni, aki ő, és amit éppen mond.
Visszahallgatjátok?
Kálid Artúr: Tünde egyetlen egyszer sem hallgatta vissza. Én időnként.
Murányi Tünde: De, egyszer. Az a típusú színész vagyok, aki utálja magát visszanézni, hallgatni, mert rögtön azt mondom, hogy ,,Jézus Mária, milyen a hangom!” Az elsőt meghallgattam talán, aztán soha többet, mert akkor elmenne az önbizalmam. Nagyon kritikus vagyok magammal.
Kálid Artúr: Én időnként visszahallgatom, és akkor szoktam mondani, hogy „apa, rendben volt ez”. Valószínűleg ez azért van, mert a vendégen múlik, hogy milyen lesz a műsor. Nem akarom lekicsinyleni a munkánkat, mert szerintem nagyon fontos, hogy kik tartják kordában azt a két órát, de azért mégis, a legfontosabb az, hogy ki a vendég. Viszont ahhoz, hogy a vendég megnyíljon, időnként szoktunk kísérletezni. Tünde is, én is, szeretjük kicsit meglepni, nem a szokásos körben tartani a vendéget, nyilván a jóízlés határain belül. Amikor hallgatom a műsort, akkor úgy nézem, hogy engem, mint egy kíváncsi embert, leköt-e és érdekel az, ami ott elhangzik.
Murányi Tünde: Erdős Virág volt egy csodálatos példa a meglepetésekre. Artúrnak volt ez az ötlete, hogy mi lenne, ha hárman olvasnánk föl az ő versét. Virág is akkor tudta meg. Improvizáció volt, és hihetetlen, de pont a legeslegutolsó szó hozzá került. Az egész műsor nagyon különleges volt. Látszott rajta, hogy teljesen kinyílt.
Színészként ez a fajta közelség könnyítette vagy nehezítette a munkát a Meghallgatás című előadásnál, ahol csak ti ketten voltatok színpadon? Akinek minden rezdülését ismered, annál sokkal könnyebben észreveszed, ha nincs eléggé mögötte, esetleg blöfföl a színpadon. Ez rátok nem jellemző, de egy próbafolyamat alatt előfordulhat.
Kálid Artúr: Szerintem tiszteljük és szeretjük is egymást eléggé ahhoz, hogy ne legyünk álszentek. Amikor játszottuk, eléggé nyíltan megbeszéltük, hogy ment egy előadás, vagy hogy hol érzékeltük azt, hogy blöfföl-e a másik, bár valóban, alapvetően nem jellemző ránk, nem is törekszünk erre. Az biztos, hogy amikor ez először felmerült lehetőségként, mindketten eléggé be voltunk szarva, mert nagyon régen nem dolgoztunk így együtt, és nem tudtuk, hogy hol tartunk most e téren. Mindkettőnknek elég erős személyisége van, félő volt, hogy kialakul valamiféle elnyomás vagy leuralás. Tulajdonképpen a főpróba időszakát, az utolsó pár napot leszámítva az egyik legcsodálatosabb próbaidőszak volt, amin részt vettem, mert az a sok tudás, ami az elmúlt évek alatt felgyülemlett bennünk, segített minket abban, hogy minél közelebb kerüljünk az előadás magjához. Az utolsó hét meg már idegrendszeri történet. Tündének elképesztő idegrendszere van, ami egy hatalmas adomány, amit egyébként én magamról például nem tudok elmondani, vagy sok színész, színésznő nem mondhat el magáról. Hatalmas energiával és izzással tud jelen lenni a színpadon, ami szerintem nem tanulható és nem mímelhető. Ez vagy van, vagy nincs. És éppen azért az idegrendszere, például egy főpróba hetén, egészen más. Én leginkább nem szeretek ilyenkor megszólalni sem. Amikor viszont te vagy a partner, akkor azt mondod, hogy basszus, nekem is dolgoznom kell, nem működik, hogy eltűnsz Tünde mellett.
Tünde, milyen az az utolsó hét? Ott mi történik?
Murányi Tünde: Az első találkozásunk a Trisztán és Izolda volt, akkor még nem ismertük egymást, és én, mint kollégával próbáltam, nem az élettárssal. Ezt még nem mondtam, de ha már ennyire őszintén beszélgetünk, a Meghallgatásnál nekem azért így utólag, be kell, hogy valljam, voltak nehézségeim. Nekem nagyon nehéz volt sokszor az előadáson elengedni mindent, azt felszínre hozni, amilyen én vagyok színpadon – természetesen betartva a szabályokat, hogy éljen az idegrendszerem és a lelkem szárnyaljon vele együtt. Folyamatosan kattogott a másik, a civil énem. Így, utólag bevallva, folyamatosan aggódtam teljesen felesleges dolgokon, például, hogy Artúr megüti magát. Most miért nézett így rám? Valamit elrontottam? És közben benne voltam a szerepben, mégis volt egy folyamatos aggódás a másikért.
Kálid Artúr: Na de hát ez a darab erről szól. Ez az, amit például mondtak, akik látták, hogy valami olyan van benne, ami nem létrehozható, nem reprodukálható, nem kidolgozható, és csak olyan emberek között működik, akik féltekintetekből is tudják, hogy a másik mit akar. Amiről Tünde beszél, magához a darabhoz jól illik, hiszen ez a két ember mélyen szerette egymás iránt minden körülmények között.
Murányi Tünde: Igen, de akkor lehet, hogy én nem tudtam jól megfogalmazni, mert igazad van ebben, de nekem színészként ez egy idegen dolog volt. És nem tudtam ráfeküdni, mint a tenger hullámaira, mert valami folyamatosan kattogott az agyamban. Nagyon furcsa, soha nem voltam még így. Az utolsó héten pedig nyilván nem látom magam kívülről, de a gyerekek szeme az jó tükör. „Mi van, anya, most van főpróbahét?” És akkor tudják azt a gyerekek is, hogy másképp viselkedek. Folyton azt érzem, hogy képtelen vagyok megcsinálni a szerepet.
Amikor Tomit, a fiatokat nézitek a színpadon, akkor ki tudjátok kapcsolni a szakmai éneteket?
Kálid Artúr: Nehéz kérdés. Azt gondolom, hogy valószínűleg az lehet a választóvonal, ami egyébként érdekes módon bármely színházi előadásnál, vagyis hol kapcsol ki az az énem, amely azt figyeli, én ezt én hogyan csinálnám, vagy én mit csinálnék. Amikor az egész egyszerűen annyira beszippant, hogy elfelejted azt, hogy szegről-végről mégiscsak te is ezzel foglalkozol. Tomival két előadás volt, amikor ez egész egyszerűen kikapcsolt, és csodálattal néztem egy hihetetlenül tehetséges, kreatív, iszonyú bátor fiatalt, aki véletlenül egyébként az én rokonom, és még hasonlít is rám. Például azt mondtam neki egy Hamlet vizsgaelőadásuk után, hogy basszus, ha én csak töredéknyire ilyen bátor és felszabadult lettem volna ebben a koromban, húszévesen, akkor már réges-régen nem itt tartanék. Nálam ez egy sokkal hosszabb folyamat volt. Egyébként nála is billeg, mert időnként visszalép kicsit, de egészen más a kiindulási pont az, ahol ő van.
Murányi Tünde: Nem tudok kikapcsolni. Én legfőképp anya maradok. Folyamatosan a féltés, hogy nehogy elessen a színpadon a gyerek, tehát ilyen anyai ösztönök munkálnak bennem, és csak aztán nézem szakmailag. Még egyszer se fordult elő az, hogy tudtam volna nézni kívülről őt, de szerintem ez normális. Emlékszem, hogy amikor Nyilas Misi voltam a Nemzetiben, följött megnézni apukám, drága nagymamám is, az egész rokonság. Néztek, hogy a nagy Sinkovits Imrével, Agárdi Gáborral, szóval a nagyágyúkkal játszom. Mondta apa, hogy „jaj, pici, végig azon izgultam, hogy el ne ess, meg ne botolj, hogy tudd a szöveget”. De hát milyen voltam? Azt nem tudom – mondta. Húszéves voltam és nagyon bántott, most pedig annyira át tudom élni ugyanezt. Nagyon sok idő telt el, mire édesanyámék azt mondták, hogy na most már nem téged néztelek, hanem a szerepet. Szerintem 40 éves korom után talán.
Utána megmondjátok neki, hogy mi volt jó, mi volt rossz?
Kálid Artúr: Meg. Nagyon érzékenyen, nagyon finoman, nagyon figyelve, meg azért egy szűrőn át azt, ami segíthet. Tehát azt gondolom, hogy egy valós kapcsolatnak feltétlen követelménye az, hogy ne hazudj. Amikor nálam ez átbillent és magával ragadott az előadás, akkor csak annyit mondtam, hogy már nincs mit hozzátennem.
Murányi Tünde: Én kérdezni szoktam. Nem ítélkezem, hanem megkérdezem, hogy azt miért úgy csináltad? És akkor kérdezi, hogy miért, akkor az nem volt világos, anya? Szeretném, hogy ő maga jöjjön rá arra, hogy ezt akkor talán lehet, hogy másképp, máshonnan kéne fogalmazni, vagy ilyesmi.
Kálid Artúr: Érdekes, hogy ez visszafelé is működik már. Nyilván kicsit bátortalanabb még, de én szeretem, hogy elmondja, mit látott. Rebus, a lányunk is elég jól lát és elég összetetten gondolkodik, és nagyon komoly véleménye van általában bármiről, vagy a színházról, és elég jól meg is tudja fogalmazni. Volt, mikor megnézett, és mondta, hogy ,,jaj, apa, már megint te voltál a legjobb”, és akkor mondtam, hogy már annyira várom, hogy ne az elfogódottság, vagy az elfogultság beszéljen belőle. Biztosított róla, hogy a rosszat is el fogja mondani. És így is lett, nemrégiben Rebus és Tomi is elmondták egy darabról, hogy abban bizony nem voltam jó.
Murányi Tünde: Tomi nem is ragozza túl, csak apróbb észrevételeket közöl. Múltkor mondott valamit és rájöttem, hogy teljesen igaza van. Érdekes, hogy Rebus mint nem színházi ember, hanem építész, igazi, értő néző. Tehát ő nem szakmai pillanatokról beszél, hanem az egésszel kapcsolatban, globálisan látja át a dolgokat és azon belül minket, színészeket. És az is érdekes, hogyha ők, testvérek néznek valamit, olykor teljesen ellentétes a véleményük. Imádom megfejteni, hogy mi lehet ennek akkor az oka.
Milyen érzések kavarogtak bennetek, amikor kiderült, hogy a fiatok Vidnyánszky Attila osztályába fog járni?
Murányi Tünde: Nem szívesen beszélnék erről.
Kálid Artúr: Ez az ő élete. Ez a legfontosabb, és ebben nincs csúsztatás vagy igaztalan kijelentés. Én bármit gondolhatok a világról, bármit gondolhatok egy színházi helyzetről, az ő életébe nem akarok beleszólni. Nem szeretnék beletüremkedni az életébe. Egyszer például megkérdezte, hogy mi a véleményem egy lányról? Mondtam, hogy Tomi, nem akarod tudni. Addig-addig kérdezgetett, amíg mondtam, hogy jó, hát figyelj, tudod, hogy én őszinte ember vagyok, tehát, ha kérdezel, akkor elmondom. És akkor azon halálosan megsértődött. Komplex tevékenység a gyermeknevelés, nyilván valamiféle példát mutattunk, de soha nem mondtuk azt, hogy ezt vagy azt ne csináld.
Murányi Tünde: Engem ugyanígy neveltek a szüleim. Tehát nagyon sokféle labdát földobtak, utakat, lehetőségeket, kicsi korunktól a nővéremmel együtt. Arra emlékszem, hogy édesapa belesápadt, amikor az Eötvös Gimnáziumban elég jó tanulóként beadtam a képzőre a papíromat, és nem mentem orvosi egyetemre, pedig tényleg nagyon jó tanuló voltam. És amikor jött ez a színészet, akkor halálra aggódták magukat a szüleim. Mi művészlelkeket nevelünk, szerintem életünk végéig aggódni fogunk értük, de ez normális.
Soha nem is óvtátok őket attól, hogy a művészi pályára menjenek?
Murányi Tünde: Ez valahogy szerintem pici koruktól már kiderült. Az, hogy Tomi színész lett, a legváratlanabb és legdrámaibb dolog volt kettőnk életében, majdnem elájultunk. Festettem, rajzoltam velük pici koruktól, zongorázni tanultak, úsztak, mindenfélét csináltak, ami érdekelte őket, és az látszott, hogy érzékenyek, művészlelkek, de természetesen, hogyha agysebész akart volna lenni valamelyikük, semmi akadályt nem gördítettünk volna eléjük.
Kálid Artúr: A szépségén és a csodálatosságán túl a mi szakmánknak és a művész szakmáknak sokkal erősebb a kiszolgáltatottsága, mint régen volt, és természetesen ez ijesztő tud lenni. Nyilván van bennünk szülői féltés, de éppen elég önállóak ahhoz, hogy boldoguljanak az életben.